Muzsika, 1970 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1970-01-01 / 1. szám - SÁRAI TIBOR - ÚJFALUSSY JÓZSEF - PERNYE ANDRÁS: Búcsú Szabó Ferenctől
A JL Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanárai, munkatársai és hallgatói búcsúznak szavammal Szabó Ferenctől. Főiskolánk egykori kiváló növendékétől, majd tanárától és igazgatójától, végül elnökétől. Mindannyian egyenként gyászoljuk elvesztését, mindannyian személyes munkatársi, vagy éppen baráti kapcsolat szálainak korai elszakadását érezzük most át nyomasztó fájdalommal. De személyes gyászunkon túl, annak föléje emelkedve búcsúzik Szabó Ferenctől maga a Zeneművészeti Főiskola, mint történelmi intézmény. Búcsúztatja azt a magyar muzsikust, akinek élete immár elválaszthatatlan része a Főiskola történetének, akinek élete javarészét ennek a Főiskolának a léte, munkája, élete határozta meg. Kortársak, egykori növendéktársak még jól emlékeznek Weiner Leó és Kodály Zoltán nagy tehetségű zeneszerző növendékére, aki az első világháborút követő, igen súlyos esztendőkben, megszakításokkal, életének fenntartásáért keményen küzdve, mégis a magyar zenei alkotás nagy reménységeként végezte el főiskolai tanulmányait. Emlékeznek friss hangú, bátor és nyílt szárnyalású kamaraműveinek, remek kórusainak első megszólalására, amelyekkel már növendék korában kiemelkedett a legjobbak közül. Tanítványi elkötelezettséggel, a nagy mester és a nagy nevelő iránti tisztelettel tekintett ettől kezdve mindvégig Kodály Zoltánra. Alkotásaival nemcsak átvette egy formálódó nemzeti foklorisztikus hangvétel új levegőjét, hanem maga is beleszólt ennek kibontakozásába, csiszolódásába. Műveivel már azokban az években jelentős külföldi sikereket is aratott. Hogy is ne folytatta volna műveiben azt az új hangot, amely akkoriban egy ifjú és haladó magyar értelmiség számára jelentette a magyar nép hagyományainak megújuló felvirágzását? A maga hangjára kellett ismernie abban a zenei gondolkodásmódban, amely a kisemmizett, szabadság és emberi élet után kiáltó magyar szegényparasztság történelmi hagyományát tette közüggyé a zeneművészet erejével. Már diákkorában elkötelezte magát a szocialista forradalom ügyének, és művészetének, emberi magatartásának ettől kezdve egybeforrott kettős vezetőelve a nemzeti hagyomány legjava és a nemzetközi forradalmiság egymástól elválaszthatatlan eszmevilága. Csakhamar emigrációba kényszerült. Tizenöt évig kellett távol élnie hazájától. De ezalatt írott művei tanúsítják, hogy a tanulóévei idején magába szívott nemes tradíciók mindvégig elkísérték, mindvégig a magyar művész hangján dalolta az emberi szabadság dalait. Majd hazatérve, 1945-ben, természetes magától értetődöttséggel tért haza egyben szűkebb művészi otthonába, a Zeneművészeti Főiskolára is. Átvette annak egyik zeneszerzési tanszakát. Huszonkét évig tanított Szabó Ferenc Főiskolánkon. Markáns alakja most is elvonul szemünk előtt, amint kollégáival beszélgetve, vitatkozva rója a második emelet félhomályos folyosóit. Szemünkbe villan magabiztos és biztató tekintete, amint belépve a Főiskola kapuján, derűsen üdvözli munkatársait. Fülünkbe cseng szava, amint alkotó vagy pedagógiai munkájának gondjaiba avatva, hányatott és gazdag életének élményeit beszéli el tanulságul. Tanári munkájában ugyanazok az elvek vezették, amelyek egész művészi és emberi magatartását is megszabták. Nevelői felelősség hatotta át növendékeivel való kapcsolatát. Nem pusztán a művészi mesterség tiszteletét oltotta beléjük, hanem ennél jóval többet is: emberi és művészi áldozatkészséget, hazájuk, népük szeretetét, a felnevelő hagyományok megbecsülését, folytatásukra való készséget. Kiváló növendékei felnőtté érlelődve nem feledkeztek meg mesterük tanításáról. Közülük Vincze Imre, maga is Főiskolánk tanára, már szintén egy féléve nincs köztünk. De mások: Borgulya András, Láng István, Ötvös Péter, Papp Lajos, Ránki András, Vántus István, Vári Ferenc, ki-ki a maga lehetőségei szerint, fővárosi és vidéki posztokon szolgálják a magyar zene ügyét, hirdetik igazságát itthon vagy külföldön, műveikkel, tanári vagy más tevékenységükkel, úgy, ahogyan azt Szabó Ferenc személyes példáján át a Zeneművészeti Főiskola rájuk bízta. Főiskolánk igazgatásában 1957 óta vállalt nagyobb részt, majd személyes vezetését 1958-ban vette át. Nehéz időszak volt ez, amikor még a levegőben kavarogtak az ellenforradalmi idő felverte szenvedélyek, viharok. Szabó Ferencre, mint egész életében mindig, most is nehéz feladat hárult, de ő — mint egész életében mindig — most sem tért ki a nehéz feladat elől. Minden politikai tapasztalatát, közéleti tekintélyét és művészi tapintatát latba vetette, hogy a Zeneművészeti Főiskolán termékeny, alkotó légkört teremtsen, biztonságot és jó köz- 3