Muzsika, 1970 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1970-01-01 / 1. szám - SÁRAI TIBOR - ÚJFALUSSY JÓZSEF - PERNYE ANDRÁS: Búcsú Szabó Ferenctől

A JL Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanárai, munkatársai és hallgatói búcsúz­nak szavammal Szabó Ferenctől. Főisko­lánk egykori kiváló növendékétől, majd tanárától és igazgatójától, végül elnökétől. Mindannyian egyenként gyászoljuk elvesz­tését, mindannyian személyes munkatársi, vagy éppen baráti kapcsolat szálainak ko­rai elszakadását érezzük most át nyomasz­tó fájdalommal. De személyes gyászunkon túl, annak föléje emelkedve búcsúzik Szabó Ferenctől maga a Zeneművészeti Főiskola, mint történelmi intézmény. Bú­csúztatja azt a magyar muzsikust, akinek élete immár elválaszthatatlan része a Főis­kola történetének, akinek élete javarészét ennek a Főiskolának a léte, munkája, élete határozta meg. Kortársak, egykori növendéktársak még jól emlékeznek Weiner Leó és Kodály Zol­tán nagy tehetségű zeneszerző növendékére, aki az első világháborút követő, igen sú­lyos esztendőkben, megszakításokkal, éle­tének fenntartásáért keményen küzdve, mégis a magyar zenei alkotás nagy re­ménységeként végezte el főiskolai tanul­mányait. Emlékeznek friss hangú, bátor és nyílt szárnyalású kamaraműveinek, remek kó­rusainak első megszólalására, amelyekkel már növendék korában kiemelkedett a legjobbak közül. Tanítványi elkötelezett­séggel, a nagy mester és a nagy nevelő iránti tisztelettel tekintett ettől kezdve mindvégig Kodály Zoltánra. Alkotásaival nemcsak átvette egy formálódó nemzeti foklorisztikus hangvétel új levegőjét, ha­nem maga is beleszólt ennek kibontakozá­sába, csiszolódásába. Műveivel már azok­ban az években jelentős külföldi sikereket is aratott. Hogy is ne folytatta volna műveiben azt az új hangot, amely akkoriban egy ifjú és haladó magyar értelmiség számára jelen­tette a magyar nép hagyományainak meg­újuló felvirágzását? A maga hangjára kel­lett ismernie abban a zenei gondolkodás­módban, amely a kisemmizett, szabadság és emberi élet után kiáltó magyar szegény­parasztság történelmi hagyományát tette közüggyé a zeneművészet erejével. Már diákkorában elkötelezte magát a szocialis­ta forradalom ügyének, és művészetének, emberi magatartásának ettől kezdve egy­beforrott kettős vezetőelve a nemzeti ha­gyomány legjava és a nemzetközi forradal­miság egymástól elválaszthatatlan eszme­világa. Csakhamar emigrációba kényszerült. Ti­zenöt évig kellett távol élnie hazájától. De ezalatt írott művei tanúsítják, hogy a ta­nulóévei idején magába szívott nemes tra­díciók mindvégig elkísérték, mindvégig a magyar művész hangján dalolta az embe­ri szabadság dalait. Majd hazatérve, 1945-ben, természetes magától értetődöttséggel tért haza egyben szűkebb művészi ottho­nába, a Zeneművészeti Főiskolára is. Át­vette annak egyik zeneszerzési tanszakát. Huszonkét évig tanított Szabó Ferenc Főiskolánkon. Markáns alakja most is el­vonul szemünk előtt, amint kollégáival be­szélgetve, vitatkozva rója a második eme­let félhomályos folyosóit. Szemünkbe vil­lan magabiztos és biztató tekintete, amint belépve a Főiskola kapuján, derűsen üd­vözli munkatársait. Fülünkbe cseng szava, amint alkotó vagy pedagógiai munkájának gondjaiba avatva, hányatott és gazdag éle­tének élményeit beszéli el tanulságul. Tanári munkájában ugyanazok az elvek vezették, amelyek egész művészi és emberi magatartását is megszabták. Nevelői fele­lősség hatotta át növendékeivel való kap­csolatát. Nem pusztán a művészi mesterség tiszteletét oltotta beléjük, hanem ennél jó­val többet is: emberi és művészi áldozat­készséget, hazájuk, népük szeretetét, a fel­nevelő hagyományok megbecsülését, foly­tatásukra való készséget. Kiváló növendé­kei felnőtté érlelődve nem feledkeztek meg mesterük tanításáról. Közülük Vincze Im­re, maga is Főiskolánk tanára, már szintén egy féléve nincs köztünk. De mások: Bor­gulya András, Láng István, Ötvös Péter, Papp Lajos, Ránki András, Vántus István, Vári Ferenc, ki-ki a maga lehetőségei sze­rint, fővárosi és vidéki posztokon szolgál­ják a magyar zene ügyét, hirdetik igazsá­gát itthon vagy külföldön, műveikkel, ta­nári vagy más tevékenységükkel, úgy, aho­gyan azt Szabó Ferenc személyes példáján át a Zeneművészeti Főiskola rájuk bízta. Főiskolánk igazgatásában 1957 óta vál­lalt nagyobb részt, majd személyes vezeté­sét 1958-ban vette át. Nehéz időszak volt ez, amikor még a levegőben kavarogtak az ellenforradalmi idő felverte szenvedélyek, viharok. Szabó Ferencre, mint egész életé­ben mindig, most is nehéz feladat hárult, de ő — mint egész életében mindig — most sem tért ki a nehéz feladat elől. Minden politikai tapasztalatát, közéleti tekintélyét és művészi tapintatát latba vetette, hogy a Zeneművészeti Főiskolán termékeny, alko­tó légkört teremtsen, biztonságot és jó köz- 3

Next