Muzsika, 1972 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1972-12-01 / 12. szám - Andor Éva - Telmányi Emil
leolvasta. Hálás vagyok, amiért ilyen szigorú volt. S hogy milyen szükség van a lapról olvasás készségére, nap mint nap tapasztalom. A gyermekkori és kórusbeli élményeimen kívül felejthetetlen marad számomra az a néhány alkalom, amikor Bartók Op. 15. dalainak rádiófelvételére előkészített. Ahogy rávilágított egyegy összefüggésre és annak zenei és technikai megoldására — soha el nem tűnő nyomot hagy bennem. Milyen könnyűvé váltak e dalok intonációs buktatói az általa javasolt gyakorlási mód révén. Az ilyenfajta tanulásnak, amely az élmény erejével hat, minden mozzanata egész életre kiható tanulsággal szolgál. Különleges ajándék számomra, hogy ebben részesülhettem. Hasonlóképpen ébresztette fel érdeklődésemet egy-egy megjegyzésével dolgok iránt, melyekre talán sohasem figyeltem volna fel. Az élmények hatása az idő múlásával csak erősödik. Egy zeneakadémiai koncertbeugrás, Te Deum után egy fényképet kaptam tőle, rajta ez a dedikálás. Azóta is mindig ez a gondolat jut eszembe, és ad ösztönzést az alázatos munkára. Soha nem lehetünk elégedettek azzal, amit elértünk. Arra törekszem, hogy az emberségnek és a művészetnek háromvonalas „C''-jét alsó határnak tekinthessem.agyon fiatalon, 14 éves koromban, mint a Zeneakadémia hegedű tanszakának elsőéves növendéke jelen voltam azon a vizsga-hangversenyen 1906-ban, ahol Kodály Nyári estéje először hangzott el. Emlékszem, hogy nagyon hangulatos és színesen hangszerelt mű benyomását tette rám. De ki sem mondhatom, mennyire megragadott első vonósnégyesének bemutatója Kodály első szerzői estjén, 1910-ben. A magyar zene egészen új köntösben mutatkozott be ebben a műben. Úgy hatott ránk, fiatal hallgatókra, mintha egyszerre megnyílt volna a szemünk és fülünk, és csak most láttuk-hallottuk, mi is tulajdonképpen a magyar zene. Akkoriban nem voltam még tisztában azzal, hogyan alakult ki Kodályban ez a fejlődési folyamat; később már megértettem, hallva, hogy 1905 óta nyaranta a falvakat járja és gyűjti a parasztnép dalkincsét főleg azon a vidékeken, ahol a civilizáció még nem rontotta el az ősi dalhagyományt. Külföldön éltem, de koncertezni gyakran jártam haza — egy vendégszereplés alkalmával személyesen is megismerkedtem vele. Keveset beszélt és jól megrágta mondanivalóját, nem volt szószátyár, hogy egy kedvenc kifejezésével éljek. Sőt, egy felületes megfigyelő talán mogorvának tartotta volna. Eleinte én is azt hittem, hogy rendkívül zárkózott egyéniség, és nehéz megnyerni a bizalmát. Később beláttam, hogy tévedtem. Kodály azért volt szűkszavú, mert utálta a frázisokat. Az Adagiót már nagyon korán megszerettem és Európában. Amerikában mindenütt játszottam a koncertjeimen. Emma asszony hallotta egy budapesti hangversenyemen és azóta, ha találkoztunk, mindig kedvesen a .,Telmányi Adagiója"-ként emlegette. Mikor 1956-ban 14 évi távollét után ismét idehaza jártam és felkerestem Kodályt, magával vitt a budai kórházba, ahol Emma asszony betegen feküdt. De olyan beteg nem lehetett, hogy ne követelte volna: hegedűvel jöjjek. Hallani akarta az ő Telmányi-Adagióját... Megható volt, hogy mennyire örült a G-dúr melódiának, bár kíséret nélkül játszottam a művet. Első feleségem, a nagy dán zeneszerző, Carl Nielsen lánya, festő volt. 1918-ban tavaszától őszig és 1921 nyarán Budapesten laktunk. Ebben a periódusban történt, hogy feleségem kérésére Kodály modellt ült. Az első vázlat jól sikerült, de később, a kidolgozás alatt — mint az sokszor megesik a festőkkel — az eredeti frisseség és közvetlen elevenség eltűnt a képről. Feleségem mérges lett és lekaparta az utólag rárakott festékréteget és meg akarta semmisíteni a képet. Közbelépésemre azonban sikerült megmenteni a portrét, mely szerintem a lekaparás után éppoly frissen és élethűen tűnt elő, mint eredetileg. A harmincas évek elején újonnan alakított kamarazenekarom koncertjeinek keretében végre alkalmam nyílt két zenekari művét: a Marosszéki táncokat, és a Galántai táncokat Skandináviában bemutatni. Missziómnak tekintettem.