Muzsika, 1973 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1973-05-01 / 5. szám - PETŐFI SÁNDOR: Rózsavölgyi halálára (Vers)
lajság nem legharmóniásabb accordot rikácsolta«; nem igaz, miszerint azért zárattak ki a szárnyasajtók, hogy az ott volt ifjúság »az utczai sokaság bámulatában keresse dicsősége nagyszerűségét«, mert a kávéház ajtajai nyári, meleg időkben mindig nyitva állnak. A szóban forgó kávéházat egy idő óta némely urak mód nélkül szeretik gyanúsítgatni, pedig bizony kár! Mert lépjen be bármikor bármilly becsületes ember, s nem fog ollyasminek tanúja lenni, min józan észszel megbotránkozzék. PETŐFI." Petőfi ekkor 21 éves. Mindenért és mindenkiért rajong, s kiáll azért, akiben felfedezi, hogy hajlandó harcolni az eszmékért, melyeket barátaival együtt hirdet. Ezzel magyarázható, hogy ilyen bátran megvédelmezte Rózsavölgyi Márkot. Mert a Pesti Hírlap fentebb idézett cikke nem csak a Pilvax Kávéházra kellemetlen és sértő, hanem és legfőképp Rózsavölgyi Márkra, hiszen az ő zenész társasága „rontotta ott a levegőt". Petőfi, bár nem volt zeneértő, ösztönösen megértette Rózsavölgyi zenei törekvéseit. Ezzel magyarázható, hogy barátjává fogadja az idős muzsikust és az ármánykodókkal szemben mindig védelmezi. Rózsavölgyivel való barátsága zenetörténeti jelentőségű; a muzsikus halálát költeményben siratta el. Vörösmarty Mihály Liszt Ferenchez című verse mellett Petőfi Rózsavölgyi halálára című költeménye az a mű, amely irodalmilag is örökbecsű, s egyben a reformkor második költeménye, amely méltóan emlékezik meg egy magyar muzsikusról. Réti Zoltán PETŐFI: RÓZSAVÖLGYI HALÁLÁRA Vén muzsikus, mit vétettem én neked, Hogy mindig csak szomorítasz engemet? Keseregtem, mikor szólt a hegedűd, Hejh nem szól már, s ez nekem még keserűbb. Ez nekem még keserűbb! Régi sorsa magyaroknak a bánat, E nélkül már tán élni sem tudnának, Ha már így van, ébredj föl, vén barátom, Hadd búsuljunk legalább a nótádon, Hadd búsuljunk nótádon! Cudar nemzet bíz a magyar, hiába, Nem igen néz se előre se hátra, Elfeledte, ami történt ezelőtt, A jövő meg? bánja is ez a jövőt, Bánja is ez a jövőt! Egyszer ember csak a magyar, mikor a Fülét szívét megtölti a muzsika, Könnybe lábbad a két szeme ilyenkor, Eszébe jut a siralmas hajdankor, A siralmas hajdankor. Sirathatjuk is a múltat, Mohácsot, Kiket ott a török fegyver levágott, Ha őket eltemették van rendesen. Húszezer sír állna ottan egy helyen, Húszezer sír egy helyen! És mikor már kibúsultuk magunkat, Megfeszítjük lelkünket és karunkat, És ha akkor ott volna az ellenség. Ha még annyi volna is mind elesnék, Mind egy szálig elesnék! Akkor aztán bízni kezdünk magunkban, Hogy telik még mitőlünk is nagy munka, Hogy kivirít még a magyar nép fája, S lombjait majd isten, ember csodálja, Isten, ember csodálja! Ébredj föl, vén muzsikus, vén barátom. Hadd búsuljunk, lelkesedjünk nótádon. Olyan isten igazában tudtad te, Hogy hol fekszik a magyarnak a szíve, A magyarnak a szíve. Mért hagytál el? hiszen mi rád nem untunk, Pedig veled ötven évet mulattunk, Gyere vissza, áldom azt az istened, Kezdd el újra, kezdd el azt az ötvenet! Kezdd el azt az ötvenet! — Addig híttam, hogy sírjából megjelent Megjelent, de csak addig volt idefent, Míg kezével hajlékára mutatott. . . Mi van benne? hegedű és koldúsbot, Hegedű és koldúsbot!