Muzsika, 1976 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1976-01-01 / 1. szám - PAPP MÁRTA: Gondolatok Verdiről halála 75. évfordulóján
sekhez is, hogy a teljes Simon Boccanegra egyetlen tengelyhang köré épül, hogy az egész Falstaff egy nagy szonátaforma. Számoljuk az ütemeket, keressük a formai arányokat, a rejtett harmóniai és motivikai kapcsolatokat, dramaturgiai összefüggéseket és — meglepetésre — minden egybevág, minden hang a helyén van a Verdi-partitúrában. Adósságunk persze nagyon sok van még. Hogy csak néhány alapvető dolgot említsek: a régi, pontatlan Ricordi és Peters-kiadások helyett kritikai kiadásokat kellene közrebocsátani, megfizethető áron. A sok rész-tanulmány megjelenése után elérkezett az ideje egy átfogó Verdi-monográfiának (Abbiati 1959-ben kiadott négykötetes műve bőbeszédű, felületes, levélidézetei pontatlanok) és egy alapos, lehetőleg teljes levélgyűjtemény publikálásának. Mindez a nemzetközi zenetudomány feladata. De a magyar nyelvű Verdi-irodalom se nagyon gazdag, bár több kitűnő Verdi-szakértőnk van. Hézagpótló volt Vincent Sheean remek esszéjének lefordítása 1973-ban; azonnal elfogyott, s azóta sem lehet kapni a boltokban. Az egyes Verdi-operák értékelését illetően is akadnak problémák. A Végzet hatalmát például úgy könyvelték el, mint zeneileg zseniális, de drámai felépítés szempontjából egyenetlen kompozíciót. Sokhelyütt olvastam, hogy Verdi ebben az esetben kénytelen volt rossz szövegkönyvvel dolgozni, hogy a mű formálása aránytalan, a népjelenetek szervetlenül illeszkednek az opera folyamatába, megtörik a cselekményt stb. Nos, zenetörténeti tény, hogy a látszólag drámaiatlan librettó teljes felépítése és elrendezése Verdi munkája (Piavera csak a versbeszedés maradt). Verdi célja itt nem az volt, hogy a Bigolettóhoz hasonló drámai sodrású művet komponáljon — hiszen akkor nem Saavedra darabjára esett volna a választása —, hanem hogy egyéni jelenetek és népi tablók váltakozásából alakítsa ki az opera sajátos karakterét, ha úgy tetszik, sajátos drámaiságát. Ilyen nézőpontból a mű arányai tökéletesek. Amíg minderről csak zenetudományi berkekben folyik a vita, semmi baj nincs. De ha a tévhit olyan előadásokat sugall, amelyekből kihagyják a népjelenetek javát (mint nemrégiben egyik operatársulatunk bemutatóján), akkor már baj van. S még valami, a pesti előadással kapcsolatban: miért nem ott szólal meg a nyitány, ahová Verdi írta — az opera elején? Az apa és lánya közötti rövid dialógus teljesen alkalmatlan egy hatalmas mű elindítására; nem is szólva arról, hogy e rendkívül finoman, árnyaltan kidolgozott jelenet minden szépsége elvész a kezdeti köhécselésben és székzörgésben. Egy operát Operaházban kell megismerni, meghallgatni, megszeretni — a műfajhoz hozzátartozik a színpad varázsa. Mégis, az opera elsősorban és mindenekelőtt zenei műfaj. A legnagyobbaknál — Monteverdi, Gluck, Mozart, Verdi, Wagner, Muszorgszkij, Puccini, Berg —a Zene magában foglalja a drámai történést. Ezért eshet meg, hogy egy-egy kitűnő operafelvétel végighallgatása nemcsak zenei, hanem valódi zenedrámai élményt nyújt. Életem döntő operaélménye Toscanini Verdi-felvételeinek megismerése volt: az Álarcosbál, az Otello, a Falstaff, az Aida, a Traviata, a Rigoletto III. felvonása. Lehetetlen — és fölösleges is — szavakkal megközelíteni ezeknek az előadásoknak a milyenségét és hatását; meg kell hallgatni őket (néha még kaphatók is Melódia-lemezeken). Ha valaki egyetlenegyszer hallotta Toscanini vezényletével az Álarcosbál nagy szerelmi kettősét, az Otello félelmetes erejű viharát, a Falstaff éjszakai tündérzenéjét, a Rigoletto torokszorító gyilkosság-tercettjét , semmi sem moshatja ki többé az agyából, füléből, idegrendszeréből. Sokat adnék érte, ha felbukkanna valahol egy kalózfelvétel Toscaninivel , a Don Carlosról. Verdi-előadások terén nem állunk rosszul Magyarországon. Fővárosunkban, vidéki városainkban sok operáját játsszák, jó repertoár-előadásokat, híres vendégművészeket hallani. S hogy kiváló, majdhogynem világszínvonalú