Muzsika, 1979 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1979-01-01 / 1. szám - SZÁLE LÁSZLÓ: Miért fontos a szorzó? - Oknyomozás a Népszínház operatársulatának létkérdéseiben

Széle László: Miért fontos a szorzó? OKNYOMOZÁS A NÉPSZÍNHÁZ OPERATÁRSULATÁNAK LÉTKÉRDÉSEIBEN A cikk megírásának közvetlen kiváltó oka az, hogy felültem egy mendemon­dának: megszüntetik a Népszínház ope­ratársulatát — ez volt a kósza hír lé­nyege. Lehetetlenség — gondoltam ma­gamban —, és nekiindultam megtuda­kolni, mi is a helyzet valójában. Megnyugodva fordultam ki minden ajtón. Orosz László, a Kulturális Minisztérium színház-, zene- és táncmű­vészeti főosztályának vezetője elmondta, hogy a minisztérium elégedett az opera működésével; a Déryné Színház egyik legértékesebb része volt, és a jövőben is számítanak rá, mivel fontos művelődés­politikai funkciót teljesít. Gy urkó László, a Népszínház igazgatója ha­sonlóképpen nyilatkozott: az operata­gozat létének biztosítéka a színház ala­pítóokmánya. Működési feltételei az új színház megalakulásával jelentős mér­tékben javultak. Az operának van jö­vője. Fölösleges itt minden további szó, az állásfoglalások világosak, egyértelműek. Inkább azon érdemes eltűnődni, mi le­het a mendemonda hátterében. Talál­gassunk: 1. semmi, a hír nélkülöz min­den alapot; 2. egyesek szeretnék, ha megszűnne az opera, s óhajukat így in­dítják el „a megvalósulás útján"; 3. ma­guk az operisták terjesztik, akik végle­tesen felnagyítják vélt vagy valós sérel­meiket. Most már nem konkrét kérdésekkel indultam útnak; egyetlen célom volt: minél többet megtudni az opera múlt­járól, jelenéről. Először Kertész Lászlót kerestem fel, az operatár­sulat életre hívóját, rendezőjét, vezető­jét. — Azzal a meggyőződéssel hoztuk lét­re annak idején az első előadást, hogy a többi művészeti ággal együtt az opera sem hiányozhat a falu kulturális palet­tájáról. Népszerű, könnyed hangvételű vígoperákkal kezdtük, bízva abban, hogy a gyönyörű muzsika és a vidám színpadi játék magával ragadja az ope­rát sosem látott közönséget is. Tartva az esetleges idegenkedéstől, kezdetben nem is operát, hanem daljátékot írtunk a plakátra. Ezenkívül az életszerűbb előadás kedvéért a recitativo-részeket prózában mondják a szereplők, akiknek egy része korábban színészként is mű­ködött, így a rendezés jól építhet alakí­tókészségükre. Ez azért nagyon fontos, mert alapelvünk, hogy az opera első­rendűen színpadi műfaj; egyébként ugyan miben különböznék az orató­riumtól? Az évek során Donizettin, Rossinin, Mozarton keresztül Muszorgszkijig, Ko­dályig remekműveket szólaltattunk meg a vidéki művelődési otthonokban, s er­re büszkék vagyunk. — Hallottam olyan vélekedéseket is, hogy az opera nem kell a falunak, hogy a színházi szervezők csak nehezen tud­ják „elsózni" az operát — meg olyat is, hogy a tévé világában ilyen színvo­nalon nem érdemes operát játszani. Ki­csi a zenekar, és az énekesek se igen lehetnének az Operaház magánénekesei. — Nehéz indulat nélkül válaszolnom erre, de megpróbálom. Való igaz, az operát nehezebb eladni, mint az operet­tet. De mit bizonyít ez? Semmit. Ez természetes dolog. Mint ahogy Thomas Mannt is nehezebb eladni, mint Agatha Christie-t. Ámbár az is előfordult, hogy egy-egy operánknak „operett-sikere" volt, ahogy ezt a szervezők fogalmazták. Hogy a szervezésnek egyik esetben könnyebb a dolga, a másikban nehe­zebb — ez technikai kérdés, nem mű­velődéspolitikai. Ami a színvonalat ille­ti: sokéves tapasztalatom bizonyítja, hogy az élő operára van igény; több is, mint aminek a kielégítésére képesek vagyunk. A zenekar létszáma adott, és sok hozzáértő osztja meggyőződésünket: az együttes alkalmas arra, hogy élvez­hetően interpretálja az opera muzsiká­ját. Nagyobb zenekart utaztatni sem

Next

/
Thumbnails
Contents