Muzsika, 1979 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1979-01-01 / 1. szám - SZÁLE LÁSZLÓ: Miért fontos a szorzó? - Oknyomozás a Népszínház operatársulatának létkérdéseiben
Széle László: Miért fontos a szorzó? OKNYOMOZÁS A NÉPSZÍNHÁZ OPERATÁRSULATÁNAK LÉTKÉRDÉSEIBEN A cikk megírásának közvetlen kiváltó oka az, hogy felültem egy mendemondának: megszüntetik a Népszínház operatársulatát — ez volt a kósza hír lényege. Lehetetlenség — gondoltam magamban —, és nekiindultam megtudakolni, mi is a helyzet valójában. Megnyugodva fordultam ki minden ajtón. Orosz László, a Kulturális Minisztérium színház-, zene- és táncművészeti főosztályának vezetője elmondta, hogy a minisztérium elégedett az opera működésével; a Déryné Színház egyik legértékesebb része volt, és a jövőben is számítanak rá, mivel fontos művelődéspolitikai funkciót teljesít. Gyurkó László, a Népszínház igazgatója hasonlóképpen nyilatkozott: az operatagozat létének biztosítéka a színház alapítóokmánya. Működési feltételei az új színház megalakulásával jelentős mértékben javultak. Az operának van jövője. Fölösleges itt minden további szó, az állásfoglalások világosak, egyértelműek. Inkább azon érdemes eltűnődni, mi lehet a mendemonda hátterében. Találgassunk: 1. semmi, a hír nélkülöz minden alapot; 2. egyesek szeretnék, ha megszűnne az opera, s óhajukat így indítják el „a megvalósulás útján"; 3. maguk az operisták terjesztik, akik végletesen felnagyítják vélt vagy valós sérelmeiket. Most már nem konkrét kérdésekkel indultam útnak; egyetlen célom volt: minél többet megtudni az opera múltjáról, jelenéről. Először Kertész Lászlót kerestem fel, az operatársulat életre hívóját, rendezőjét, vezetőjét. — Azzal a meggyőződéssel hoztuk létre annak idején az első előadást, hogy a többi művészeti ággal együtt az opera sem hiányozhat a falu kulturális palettájáról. Népszerű, könnyed hangvételű vígoperákkal kezdtük, bízva abban, hogy a gyönyörű muzsika és a vidám színpadi játék magával ragadja az operát sosem látott közönséget is. Tartva az esetleges idegenkedéstől, kezdetben nem is operát, hanem daljátékot írtunk a plakátra. Ezenkívül az életszerűbb előadás kedvéért a recitativo-részeket prózában mondják a szereplők, akiknek egy része korábban színészként is működött, így a rendezés jól építhet alakítókészségükre. Ez azért nagyon fontos, mert alapelvünk, hogy az opera elsőrendűen színpadi műfaj; egyébként ugyan miben különböznék az oratóriumtól? Az évek során Donizettin, Rossinin, Mozarton keresztül Muszorgszkijig, Kodályig remekműveket szólaltattunk meg a vidéki művelődési otthonokban, s erre büszkék vagyunk. — Hallottam olyan vélekedéseket is, hogy az opera nem kell a falunak, hogy a színházi szervezők csak nehezen tudják „elsózni" az operát — meg olyat is, hogy a tévé világában ilyen színvonalon nem érdemes operát játszani. Kicsi a zenekar, és az énekesek se igen lehetnének az Operaház magánénekesei. — Nehéz indulat nélkül válaszolnom erre, de megpróbálom. Való igaz, az operát nehezebb eladni, mint az operettet. De mit bizonyít ez? Semmit. Ez természetes dolog. Mint ahogy Thomas Mannt is nehezebb eladni, mint Agatha Christie-t. Ámbár az is előfordult, hogy egy-egy operánknak „operett-sikere" volt, ahogy ezt a szervezők fogalmazták. Hogy a szervezésnek egyik esetben könnyebb a dolga, a másikban nehezebb — ez technikai kérdés, nem művelődéspolitikai. Ami a színvonalat illeti: sokéves tapasztalatom bizonyítja, hogy az élő operára van igény, több is, mint aminek a kielégítésére képesek vagyunk. A zenekar létszáma adott, és sok hozzáértő osztja meggyőződésünket: az együttes alkalmas arra, hogy élvezhetően interpretálja az opera muzsikáját. Nagyobb zenekart utaztatni sem