Muzsika, 2003 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2003-01-01 / 1. szám - KERTÉSZ IMRE: Nyílt levél Schiff Andrásnak
Kedves András! Mostanában sok mindenért tartozom Neked köszönettel. Szó szerint ideillik a formula: könnyű kézzel szórod ajándékaidat. Hallhattalak 2000 őszi évadján a budapesti Zeneakadémián, ahol Beethoven zongora-csellószonátáit játszottad el két felejthetetlen estén Perényi Miklóssal. Idén, 2001 telén ott lehettem a salzburgi Mozart-koncerteden, most pedig itt az új lemezed, Janácek zongoradarabjai, ezek a különös melódiák, amelyekkel meglepetten és boldogan ismerkedem. Nem nagyon merek nyilatkozni ezekről a darabokról. Ha zenéről beszél, az író könnyen melléfoghat, megpróbál szavakkal utánajárni annak, ami pedig teljesen kívül áll a nyelven, minthogy maga is az zárt és önmagában kerek egész nyelv. Mégis, az én írásaimban nagy szerepet játszott és játszik ma is a zene. Thomas Mann mondja valahol, hogy az író tulajdonképpen mindig valami más: zenész, festő, szobrász, esetleg építész. Tény, hogy fiatal koromban az első inspirációt a zenétől kaptam, s valószínűleg a zene révén jutottam el később a nyelvhez, a szavakhoz. De bármit írjak is, írásaimba mindig beszivárog a zene. Nem is a mondatok zeneiségére, hanglejtésére gondolok, inkább magára a kompozícióra, a kompozíciós elvre. Szeretem zeneműként is elképzelni a regényeimet. Némelyiket a modern zene eszméinek fényében látom, másokat inkább a klasszikus elvek vezérelnek. Van témájuk, melléktémájuk, következik a kidolgozás, a visszatérés, a kóda. Emlékszem még, mekkora örömöt okozott, amikor a Kaddis a meg nem született gyermekért című regény utolsó harmadában a regényt kezdő Nem! szó hangsúlyosan, mintegy az üstdob pufogása közepette, háromszor visszatér. Lám, egy író titkos örömei, kedves András. Mindig is csodálkoztam azon, hogy a zeneszerzők és az előadóművészek mennyire kelletlenül beszélnek művészetükről. Ennyire írók szoktak csak vonakodni attól, hogy írástechnikai vagy irodalmi kérdések csapdájába rángassák bele őket. Holott szerintem a zenében megjelenő problémák ma hívebben tükrözik az emberi állapot válságos labilitását, mint az irodalom, amelyet mégiscsak fogva tart a grammatika. A zene fonala könnyebben bomlott, amikor mindennek bomlania kellett; az atonalitás megjelenése, a kötelező alaphang eltűnése idejekorán jelezte a kultúra, a ráció, az etika - minden, addig egyetemesnek posztulált érték felbomlását. Nem tudom, mi lehet az oka, hogy Janácek művészetét mindmáig alig ismerem. Talán jó éve történt, hogy szórakozottan bekapcsoltam a rádiót, és éppen a Glagolita misét jelentették be. Hallgatni kezdtem, és valósággal feldúlt ez a szenvedélyes, szinte vad mű. Éppen Hozzád készültem, a svájci Ittingenbe, ahol pünkösdi fesztiváljaidat tartod. Ha jól emlékszem, megemlítettem Neked, hogy „felfedeztem" Janáceket, s néhány hónap elteltével máris a kezemben tarthattam Janácek-felvételedet. Óvatosan kezdtem hallgatni ezt a zenét, vártam a szenvedélyek vad robbanását. Ezúttal azonban mintha egy másik Janáceket ismernék meg, akit - a Nobel- (Köd) sorozat darabjait hallgatva - valahol Debussy és Hugó Wolf között helyeztem el magamban. De azután hamar elfelejtettem az efféle mérlegelést, mert bekövetkezett a csoda. Biztosan kitalálod, hogy a 6-os darabra gondolok, az 1905-ös szonáta második s egyúttal befejező tételére, amely a Der Tod (A halál) címet viseli. Úgy jelenik meg a téma, akár egy különös, kissé egzotikus sejtelem. Ha jól számolom, öt hang, egy megejtő dallam, egy makacsul ismétlődő távoli, ám elkerülhetetlen gondolat. Azután történik valami ezzel az öt hanggal, amit igazán csak Te tudnál megmagyarázni, akinek a keze alatt ez a „valami" kibontakozik. Fokozás jön, hangok torlódnak egymásra és sötét tömeget képeznek, mintha a könnyedén megpendített gondolatból egyszerre komor bizonyosság válna. Majd újra elcsendesedik minden, de ez a csend nem ártatlan többé: a bizonyosság csendjévé szilárdul most már, amelyben, közvetlenül az utolsó hang előtt a szerző - „vagy mindenki?" - alig hallhatóan felteszi még az ember örök és örökké megválaszolhatatlan kérdését. Megkockáztatom, hogy Schubert óta senki sem beszélt még így a halálról zongorán. Kedves András, hadd köszönjem meg Neked még egyszer ezt a gyönyörű lemezt, amely most már, mint annyi más felvételed is, állandó kísérőm lesz. Budapest, 2001. március Igaz barátsággal Kertész Imre A levél magyarul íródott, a német ECM kiadó Janácek-lemezének kísérőszövegeként jelent meg. Közölte a Magyar Hírlap 2001 karácsonyán. * „Waren es alle?"— Franz Kafka A per című regényéből vett idézet. Nyílt levél Schiff Andrásnak Decemberben a magyar zenei nyilvánosság számára Schiff András zeneakadémiai hangversenyei jelentették a legnagyobb eseményt - a magyar irodalom pedig ugyanebben a hónapban ünnepelte Kertész Imrét, aki Stockholmban átvette a Nobel-díjat. Néhány nappal a díj átadása előtt az író Budapesten járt, és a közönség soraiban ülve részt vett Schiff Haydn Beethoven-Schubert-sorozatának második koncertjén. Az est végén a zongoraművész az ő tiszteletére szólaltatta meg ráadásként Beethoven utolsó szonátáját, az op. m-es c-moll művet. Kertész Imre írásának újraközlésével a Muzsika az értékek találkozása előtt kíván fejet hajtani. (A szerk.) Kertész schiffnek is 2003 JANUÁR • muzsika 3