Muzsika, 2015 (58. évfolyam, 1-12. szám)
2015-05-01 / 5. szám - KORTÁRS ZENE - Kovács Sándor: A Tonga–Petőfi Sándor utca tengely
KORTARS ZENE felébredek). Az igazság az, hogy a kezdeti bosszankodás után végül is hálás vagyok a szervezőknek azért, hogy a neten való hosszas búvárkodásra késztettek - egy idő után határozottan szórakoztatott a dolog és sokat tanultam. Helen Bowater hétrészes dalciklusával kezdődött a program - ennek tételei idéztek meg Tongatapuval kezdve távoli vidékeket. A zeneszerzőhölgyről aránylag sok adatot találtam. Ezek szerint alig pár esztendő múlva már ingyen vehetné igénybe a BKV szolgáltatásait, ha idevetné jósorsa, jelen pillanatban Waiheke szigetén él, mely sziget háromnegyedórányi hajóútra esik a Aucklandtől (s komp is összeköti vele), ráadásul borvidéknek számít, s a legfrissebb statisztika szerint 8630 állandó lakosa van. A komponista műjegyzéke tekintélyes, akad benne több olyan alkotás, amelyet a világ sok pontján bemutattak - a dalciklus azonban, amely ezúttal nálunk hangzott el, fájdalom, nem szerepel a honlapjára feltett listán. Amit a koncert előadóitól tudok (mert szünetben kérdezősködtem), az annyi, hogy a hét dal eredetijét egyetlen énekes énekelheti végig: ezt kettőre változtatták (hol egyik, hol másik, végül együtt unisono), és a hangszeres apparátust is módosították kissé: egy helyett két gitár társult a budapesti előadáson a klarinéthoz és csellóhoz. Az első benyomás alapján jelentős opusznak a ciklust nem nevezném, különösebb egyéni ízeket sem fedeztem fel, de dühítően elvesztegetettnek sem éreztem a tételek hallgatásakor az időt. Bowateré volt a zárószám is, egy szólóének, amelyet Bodrogi Éva valamiféle emelvény tetején énekelt, miközben ezt a szekrényvázszerű dolgot előadótársai lassan a terem oldalába tolták. Mint ugyancsak utólag sikerült megfejtenem, a mű címe: Hoshi no hayashi, annyit jelentene, hogy Csillagok erdeje. Most már legalább ezt is tudom maoriul. A második félidőben Chris Gendall Rivulet (azaz csermely, erecske) című szerzeményét ismerhettük meg a Water Features sorozatból, majd ismét hölgyek művei következtek: Mary Brineytől az Enfance (énekszóló mellett klarinétra, gitárra, csellóra), illetve Dorothy Kér alkotása, a Tactus I. Az utóbbi lényegében gitárütögetés és húrozatbirizgálás, egy idő után határozottan idegesítő, mert se vége, se hossza, de nem merít bele az időtlenség olykor feloldást hozó érzetébe sem - előbbi igényesebb, érdekesebb, ám nagyjából ugyanazon a szinten, mint Bowater illetve Gendall. Valamikor a Mini Fesztiválon voltak olyan koncertek, amelyek legalább felerészben úgymond „nemzeti" esteknek számítottak, s amelyeknek rendszerint az volt a tanulságuk, hogy a „mi” zeneszerzőink, lám, lám, színvonalasabbak, mint a pirézek, bergengócok, teccik látni (illetve hallani). Ha volt efféle szándéka a szervezőknek, ha nem, ezúttal sem lett más az eredmény. A három magyar darab érdekesebbnek, magvasabbnak bizonyult. Horváth Bálint Jász dalait frissnek, változatosnak, hallottam, ötletesnek tűnt a koppanó-impulzív gitárhangok és a klarinétdallamok szembeállítása, kombinálása. Nem kifogásként mondom, csak mert feltűnt: fontos formai pontokon igen gyakran konszonáns hangközben egyesültek a hangszerek (például kvintben). Egy idő után ezt kezdtem volna modorosságnak érezni - ám ekkorra véget ért a ciklus. Csapó Gyula ének-gitár-duója meglepett. Csapó ugyanis eddigi tapasztalataim szerint a csend, a kevés hang, a piano komponistája volt - most olyan darabot írt, amelynek partitúrája teli van kottafejjel. Hihetetlenül nehéz lehet a gitáros számára, akinek különleges hangzásokat is elő kell csalni hangszeréből. Indulat, szenvedély, expresszió - ezek nem azok a szavak, amelyeket Csapóval kapcsolatban eddig emlegethettünk. Most 24 - MUZSIKA 2015 MÁJUS