Nagybánya, 1911. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1911-01-05 / 1. szám

2 Az országos rendőrtiszti egyesület választmánya három hónap alatt fogja ezt a javaslatot letárgyalni és a minisz­ter elé terjeszteni. NAGYBÁ­NYA Újévi gondolatok. Január 2. Ha visszatekintünk az elmúlt 1910-ik esz­tendőre, nyugodt lélekkel állapíthatjuk meg, hogy ez az év nem tartozott a legrosszabbak közé. Ne értsenek félre bennünket, szemben az emberek folytonos sopánkodásával, nem aka­runk mi dicshimnuszokat zengeni az elmúlt esztendőről, hanem rá akarunk mutatni arra, hogy a folytonosan sopánkodó, a rossz világ és a rossz idők miatt panaszkodó embereknek nincs igazuk. Az idei termés ha nem is volt oly elsőrangú, mint a hivatalos becslések jelez­ték, mindenesetre közepesen jó volt és a gaz­dák reménységének egy részét be is váltotta. A gabonanemnek, első­sorban a búza ára igen becsületes volt és az álattenyésztő gazdáknak felette kedvezett és kedvez még most is a nagy húsdrágaság, úgy, hogy bízvást állíthatjuk, hogy az elmúlt esztendőben a magyar föld meghozta a maga gyümölcsét. A kereskedelmi és ipari élet terén is ál­talános föllendülés volt tapasztalható. Úgy a fő­városban, mint a vidéken kevesebb volt a csőd, mint a megelőző esztendőkben, számos gyár és más iparvállalat alakult, melyek a munkaalkal­­makat szaporították. A magyar hitel a külföl­dön megerősödött, aminek bizonysága a fél­­milliárdos kölcsön, amelyet a magyar állam könnyedén szerzett meg külföldön. Egyik alap­vető oka ennek az, hogy politikai állapotaink némileg konszolidálódtak, megszűntek a válsá­gok és a helyzet állandó jelleget öltött. Az osztályharcz, sajnos, nem pihent el az elmúlt esztendőben, de nem is hatott oly za­varólag a társadalmi békére, mint a megelőző években. Ez annak az energikus eljárásnak az eredménye, amel­lyel a hatóságok az izgató szoc­ialista szervezetekkel szemben eljártak. Másrészt maguk a munkások is beleuntak a harczba, miután számos nagy sztrájkjuk csúfos bukással végződött. Ezek a bukott sztrájkok alapjában rendítették meg a szoc­iáldemokrata pártot; a pártvezetőség belátta, hogy az osz­tályharcz és osztálygyűlölet folytonos szitásával csak önmagának és a pártnak árt és ezért most békésen meghúzza magát. Lehet, hogy csak addig, mig egy uj Kristóffy jön, erre azon­ban semmiféle kilátás nincsen. A kivándorlás is megcsappant, ami rész­ben annak az eredménye, hogy odaát Ameri­kában még egyre érezhető a pénzügyi válság hatása és számtalan gyár és bánya redukálta üzemét, úgy, hogy a kivándorlók számára nem igen nyílnak az aranyvirágok. Félelmetes vendégünk is volt az ősszel, a kolera. A tél hidege gátat vetett ugyan pusz­­­­tításainak, de félő, hogy a tavasszal újult erő­­­­vel fog feltámadni, ezért ajánlatos, hogy min­­­­den hatóság és minden ember a legmesszebbre menőleg tegye meg óvintézkedéseit a fenyegető ellenséggel szemben. Amikor igyen nagyjában jellemeztük az elmúlt esztendőt, ebből minden különös opti­mizmus nélkül következtethetünk a jövő évre. Hogy az 1911 ne legyen rossz esztendő, annak az alapjai már meg vannak vetve és hacsak valami országos csapás, váratlan fölfordulás, vagy rossz termés nem húzza keresztül a szá­mításokat, a magyar nép békességes gyarapo­dásban fogja megérni az 1912-ik esztendőt is. A jövő természetesen Isten kezében van. Ebben bízik a gyarló ember, aki habár gyakran csa­­­­latkozik is, fohászával mégis a Mindenható felé­­ fordul, aki soha nem hagyja el egészen azt, ki hitét és önbizalmát el nem veszti, ütötte magát. A földön aztán elkezdett szaladni a szárnyával is segítve, elbújt a jászol alá. A gyermeksereg hangos visongatással utána. Az egyik megfogta a madzag végét s húzta a madarat. Az pedig ívbe kerekítette a farkát, le­ült a földre, a két szárnyával nekitámasztotta magát, a szabad lábával a jászol lábba kapasz­kodott s élesen visított. A gyerek annál erősebben húzta a kis ver­gődő jószágot. Hogy azt hittem, mindjárt kisza­kad a lába. A szél élére berzengette a tollát. S csudálatos az. Olyan volt a kedvem, hogy egy bikával kikezdtem volna s mégis ennek a kis agyongyötrött jószágnak a kínlódását alig tudtam nézni. — Nem engeded el azt a madarat te ! Mit kinozod? — kiáltottam. De már akkorra győzött a gyerek s egy­kettőre a kezében volt a vércse. Még a földről is madzagon emelte fel. A vércse szedte sebesen a lélegzetet s körbe forgatva a nyakát, a gyerek minden moz­dulatát riadtan kisérte a szemével. Elvettem. — Mióta van nálatok? — Tegnapelőtt délben fogta Mihály bátyánk a tarlón. A kis madarat másfél napja kínozták. — Aztán mit csináltok vele ? — Játszunk. Tegnap éjjel meg elvágta a madzagot s a góréaljba bujt meg. Megnéztem a lábát. Sebesre vágta az éles madzag — Miért nem oldjátok le ? Hisz úgy­se tud elrepülni — s próbáltam kibogozni. — Ne oldja le, urfi! — kiabálták az apró emberkék. — Hogyne oldanám? Fáj az annak. Hátha titeket rángatnának úgy, jól esnék-e? Leoldtam a madzagot. Ezt gondoltam. Ha én most ezeknek visszaadom ezt a kis jószágot, tovább kínozzák. — Tied ez a madár, Pista? — Eném — selypített a gyerek. — Add nekem! Kapsz érte czukrot. A gyerek a lábamba kapaszkodott s ijedten, nyújtva kiáltotta: — Neem! A többiek is kiabáltak: — Ne vigye el, urfi ! Urfi ne vigye el! — Hozok érte labdát, jó ugrósat. Lefejtettem Pistát a lábamról s vittem a madarat a »kastélyba«. Pista pedig csak leült a földre, hátraszegte a nyakát s ordított éktelen sivalkodással. Azt hittem, mindjárt elájul. Visszavittem a madarat. Gondolkoztam, hogy lehetne elcsalni tőle? A gyerek, ahogy újra megkapta a vércsé­jét, lassan elcsendesedett. Közben odajött az apja is, hogy a szekérről lehányja a csalamádét. — Miért nem veszi el attól a gyerektől azt a szegény állatot? — Hadd játszódjék vele! — De kínozza! 1911. január 5.­ ­ Egy óra Tisza István redakczió­­jában. Január 4. Nem érdektelen kép az, amikor egy állam­­­­férfiú, akit egyformán becsülnek rajongó hívei­­ és ádáz ellenfelei, m­áról holnapra újságíróvá­­ válik. Mi több: újságszerkesztővé. Tisza István beletanult egy-kettőre ebbe is.­­ Pedig mi más, ha ő válik publicistává, mint­­ ha a sajtó névtelen hősei végzik ugyanezt a munkát. Tisza oly exponált egyéniség, hogy minden sora, minden mondata dupla beszámítás alá esik. Barátai is, ellenfelei is kettőzött figye­lemmel bonczolják minden kijelentését. Jaj neki, ha a munka gyors futamában elvet egy jelzőt, melléje vág egy kifejezésnek . .. Hány rést nyitna ezzel a félremagyarázásoknak, a támadásoknak ! Mikor Tisza, a Magyar Figyelő­nek fő-fő­szerkesztője, sajtó alá rendezi mondanivalóját, nem tollhoz nyúl mint kollégái. Az ő tolla a gyorsíró. Fel s alá sétálva mondja tollba a Magyar Figyelő czikkeit. Egy sereg adat, ame­lyeket vasszorgalommal gyűjtött, megadja a czikk reális alapjait. S ezeket az épületköveket föl­építi tiszta és világos logikájával s körülfonja szónoki művészetének virágaival. Néhány séta a szoba szőnyegén s egymásután bontakoznak ki a czikk magvas szépségei A gyorsíró meg­lepetten néz föl rá olykor-olykor: az ő mecha­nikus munkáját is megállítja egy perczre e különleges tehetség ereje. De ezzel Tisza, az uj Magyar Figyelő új főszerkesztője, még nem fejezte be egy-egy szám munkáját. Hisz mily szép volna, ha ezzel már meg is volna a lap! Most következik azon­ban a szerkesztő­ munka kevésbbé élvezetes része. Hozzák a nyomdából a czikkek kefele­vonatait. Elsőrangú magyar publiczisták, tudósok műveit. Tisza azzal a szeretettel veszi kezébe a hosszú korrektúra-iveket, amelyet minden igazi talentum iránt érez. Csakhogy az ő új feladata magasabb rangú: nemcsak elsőrangú czikkeket akar a Magyar Figyelő számára, ha­nem elsősorban azt kívánja, hogy a lap minden közleménye annak a nagy alapgondolatnak legyen fényes kisugárzása, amel­lyel a Magyar Figyelő a mi kultúránkat szolgálni akarja. Egy nagy veszedelmet vaskézzel hárít el a laptól Tisza: azt, hogy semmi pártpolitika oda be ne fész­kelje magát. Hisz az új szerkesztőnek a czélja az egész magyar értelmiség tömörítése. Mily kicsiny dolog volna ehhez képest politikailag faktizálni vagy pártczélokat követni. Tisza ma­­gasabbrendű szolgálatot tűzött a Magyar Figyelő elé: minden igaz magyar emberé legyen ez a lap s minden igaz magyar ember, tartozzék bármily politikai párthoz, megnyugvással, sőt remén­nyel és bizalommal írhassa alá mindazt, amit a lap a nyilvánosság elé visz. Nehéz prog­ramra, mert kultúrprogram. Ezért kell Tiszának a nyomdai korrek­túrákkal éppúgy foglalkoznia, mintha ő maga írná az egész lapot. Természetes, hogy e sokféle munkában hű támasza, munkájának megosztója nem kisebb ember, mint Herczeg Ferencz. Ő maga is első­rangú képviselője a mi hazai kultúránknak. Vezér és napszámos egy személyben. A Magyar Figyelő kéklapétás szobájában szövi a szálakat, amelyek az uj revűt összekapcsolják szellemi életünk legkitűnőbb képviselőivel És csodálatos: nemcsak Herczeg páratlan irodalmi tekintélye könnyíti meg neki ezt a munkát, hanem egy sokkal meglepőbb valami; összes jeleseink, mi­­helyest a tanácskozások és eszmecserék folyamán megismerkedtek azzal, hogy mit akar és mit fog megcsinálni a Magyar Figyelő az ő havon­­kint kétszer megjelenő kék füzetei révén: rög­tön a legnagyobb örömmel készeknek mutat­koztak a legmunkásabb közreműködésre. Hisz minden magyar ember érzi, hogy szükség volt — Nem fáj az annak. — Csak úgy, mint magának. — Oktalan jószág az, nem érzi. — Hát az ökör, meg a ló, meg a kutya nem oktalan jószág? Mégis fáj mindnek, ha ütik. — Kártékony féreg az, uram. Ő sem kíméli a csirkét. Elszomorodtam. Most már nem csak a szá­nakozás miatt. Néztem, ahogy az ember nagy szeretettel biztatta a fiát: — Játszál vele fiam! Tied az! Ha ez a gyerek megnő, gondoltam, ez is így fogja biztatni a maga gyerekét. De hát miért, hogy az Isten egyik teremtése kínozhatja a másikat? Eszembe jutott a tiszai révész. Szederkény alatt figyeltem meg. Hajlós fűzfavesszőt húz át a halak kopoltyúján, hogy csupa vér lesz az ág, s azon lógatva méri a súlyukat, azután a hidas aljába dobja őket, miket a fejére, miket a hátára. Milyen kemény is a kényére növekedett emberi szív ! Jobb volna, ha elpusztulna ez a madár, mint semhogy kínlódjék, gondoltam. — Kap-e enni? — Kenyeret. De nem igen édesedik hozzá. Tegnap egy kis szalonnát vettem neki. Azt egy­kettőre felfalta. — Hozok neki egy kis húst. S mentem húsért. Jól bepatkánymérgeztem a magtárban, úgy dobtam a madárnak. A vércse, ahogy megérezte a nyers hús­­szagot, mohón rohant rá. Megragadta s hurcolta a szekér alá, hogy ott felfalja.

Next