Állami főgimnázium, Nagybánya, 1899
a nemzetek harczi és politikai győzelmeinek, valamint egyházak és államok törekvéseinek is a végczélja. Minden szélsőség, úgy ezen küzdelem is hátrányára van az emberiség szellemi világának, mert szüksége van kedélyének ama szárnyaló képességére, melyből képzeletének ihletét és anyagi küzdelmekkel daczoló morális erejét meríti. S megjelenik a művészet, mely a tudomány mellett benső szükségszerűsége az embernek. Sőt ez utóbbi maga nem boldogít, mert minden tudásunk mellett is életünk nagyon sivár lehet, ha a szív melege, az érzés hiányzik. Csak a szív, a szeretet ad az életnek értéket s igy igazak egy kitűnő esthetikus szavai: »Én kéjjel látnám, mint omlik a tudomány számos vívmánya össze, ha cserébe az emberiség egymást szeretné.« A művészet az, mely bennünket egymáshoz s a természethez közelebb hoz, vágyainkban, érzelmeinkben és magasztos eszméinkben embertársainkkal osztozni enged; a gondolatot felszabadítja; az egyoldalú foglalkozású emberben felkelti a természet nagyságának érzetét; az utilitárius lelkében megszólal az emberi méltóság öszhangja; vonzza az eszményiség felé és azokban az emberiséget oly eszmekörben egyesíti, mely természete benső szükségletének megfelel. Nemesebbé teszi a szivet, szárnyalóbbá a gondolatot, humánusabbá az érzést; a lelket megtanítja nemesebb élvezetekre, arra az aestheticai, tiszta, lelki gyönyörre, mely egyszersmind ideális ellensúlyt képez korunk szellemének anyagias iránya ellen. A „művészetnek tehát egyedüli, örök czélja a gyönyörködtetés, a szónak legnemesebb értelmében. Az terjeszti el az egész világon a szépet, adja meg az embereknek azt a táplálékot, mely hasonlóvá teszi az