Állami Szabolcs vezér gimnázium, Nagykálló, 1927
miattunk akár mindig ügy lehetne, pedig nem bolygnak testünk részecskéi az érzést hozó ingerektől messze, mert fölriadva újból észreférünk. Hát még kevesebb baj nekünk a halál, ha kevés lehet az, mi inkább semmi, mert szétszóródik minden anyag akkor és senki sem kelt föl még fölriadva, ha hidegen már megpihent az élte. »Mire való, hogy könnyezet halandó! mért búsulsz úgy, mért siratod halálod ?! Hát nem volt eddig ajándék az élet? és nem hiába jött az öröm hozzád, lyukas hordóba, hogy pocsékold széjjel? Mért nem távozol mint jóllakott vendég? mért nem pihensz te bolond nyugodt szívvel? Ha odaveszett minden örömed már s terhes az élet — mért kívánsz még többet? Hogy hiába jöjjön s vesszen minden újra? Mért nem vetsz inkább véget sok bajodnak? Hisz nem tudok részedre kitalálni több új gyönyört: nincs semmi új a földön! Ha nem is lenne tested kortól ernyedt s fáradtak tagjaid, mindegy neked már, mindegy, ha legtovább te magad élnél, sőt akkor is, ha soha meg se halnál!« Ha igy beszélne a természet rendje s igy ráförmedne egynémelyikünkre, csak azt felelhetnék, hogy igaza van, és joggal ér bennünket minden vádja. Ha pedig egy vén öreg panaszkodnék s illetlen módon halálát siratná, hát nem förmedhet rája még vadabbul ? »Ne sírj nyomorult! hallgass panaszoddal! Ernyedj, vagy már mert el élveztél mindent! De mert az kéne mindig, ami nincsen s nem becsülöd a jelen adományát, nem volt értelme bárgyú életednek s nyakadon van váratlanul a halál, mielőtt még jóllakva elmehetnél. Ne fedd hát azt, mi nem való korodhoz, add át helyed az ifjaknak, mert igy kell!« Jogos e harag, jogos korholás ez: a roncs öregség ifjúságnak ad helyt s a régiből kell pótlódni az újnak. Semmi sem kerül a mély Tartarosba, anyag kell csak a jövő századoknak, melyek követnek téged is a sírba. Mert haltak akkor is mikor nem éltél és halni fognak halálod után is! így változik a halál születéssel, s az életet csak használatra kaptuk. Nézd a végtelen kort, mi megelőzött, milyen közömbös neked minden ottan: igy tart a természet tükröt ze néked s benn látod, hogy halál után mi sors ér... Van ott szörnyűség ? Van ott szomorúság? Nem álomnál is nyugodtabb ott minden? A mély Acheron minden borzadalma, az életünkben él tulajdonképpen ! Ott Tantalos a nagy sziklától nem fél, mely feje fölött függ a levegőben, jobban félünk mi itt az istenektől s a vaksorstól, mely itt lebeg fölöttünk. Sőt Tityost se tépik ott a hollók, kinek mellén, bármily hatalmas legyen, nem lehet hús örökre elegendő, s bár szörnyeteg nagy teste bétakarhat nem csak — mint vélik — kilenc holdnyiföldet, hanem a földnek egész kerekségét, még sem tűrhetné örökké a kínt el és eledelt se szolgáltatna folyton. De itt a földön él a Tityos, kit szerelmi vágy és kín hollója fépdes, vagy más kívánság gyötrelmei marnak. És Sisyphos is itt szemünk előtt él, ki népi kegyért vadult szivvel harcol s mindig legyőzve búsan vonul vissza, mert a tisztségért való hiú sok harc s e harcban átélt sok kemény viszontság épp annyi, mint sziklát görgetni hegyre, mely aztán fönt a hegytetőrül ismét gyors perdüléssel sik mezőre fut le. Folyton táplálni hálátlan szivünket, csak felvetetni s ki nem elégülni, bármit is hoz nekünk a forduló év az uj termésből s az uj örömökből, bármily sok lesz is sohsem elegendő: ez, inkább ez az ifjú szüzek sorsa, kik — amint mondják — feneketlen hordót világvégéig vízzel töltögetnek. Fúriák, Kerberos s a sötétle borzalmas lángot hányó Tartaros mind persze, hogy nem voltak s nem is lehetnek! De az életben bűnhődik a gazság a rémes tettért, rémes rettegéssel, itt van a tömlöc, itt a szörnyű szikla, melyről hóhér taszítja le a bűnöst, korbács, pribék, szurokmáglya s füzesvas! Ha ez nem, hát a lelkismeret kínja csapkodja és rémíti ostorával, előre fél, nem tudja, hogy bajának s a büntetésnek mi szakíthat véget, sőt a halált még rémesebbnek tartja, így lesz pokollá a balgáknak élte!