Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1870
vonás anyagi és szellemi művelődésünk Zsigmond király korában (1387—1437). Valamely nép történetében leginkább érdekelnek azon tények, melyek nemünknek haladását jelezik, melyekben az emberi intézményeknek, mint az ipar-, kereskedelem-, alkotmány-, kormány-, művészet- s tudománynak az emberiség nemesbülésének előmozdítására irányulását s növekedését szemléljük; mert — Hegelként — „legfontosb s leglényegesb a történelemben a népeknek örökös emelkedése a műveltség alsó fokairól a magasbakra; s az emberiségnek folytonos törekvése nyersebb állapotból az emberi méltóság legnemesbjére feljuthatni.“ Az egyén és társadalom művelődését legszívesb örömmel üdvözöljük annyira, hogy még oly dolgok is, melyektől természetüknél fogva utálattal fordítjuk el tekintetünket, melyek fájdalmasan súlyosodnak a népekre, mint például a despotismus vagy az anarchia, ha némi részben hozzájárultak a közművelődés emeléséhez, s általuk az emberiség egy nagy lépést tett a civilisátióban: bizonyos pontig mentségre találnak; megbocsátjuk méltatlan voltukat úgy annyira, hogy hajlandók vagyunk megfeledkezni a drága bérről, melybe az előhaladás került. Ez elv alkalmazását közműveltségi viszonyaink megfigyelésénél leginkább Zsigmond királyunk alatt találjuk, kinek uralma világosabban, mint bármelyik fejedelmünké, egy árny- és egy fényoldalt tüntet elő, amaz egy tapasztalatlan, könnyelmű ifjú ballépéseit bélyegzi meg; mig emez az állam- és kormányügyek minden ágában jártas férfiút díszíti s szerez a múltja hibái fölött megjavultnak elnézést, bocsánatot. — Ötven évi (1387 —1437.) uralma nem tartozik történetünk fényszakai közé. Kormánya első szakában (1387 —1404.) hízelgő, ügyetlen tanácsosok vezetése, ifjúkori könnyelműsége pazarlással s féktelenségig menő élvsóvárgással párosulva, könnyen föllobbanó haragja, mely fölött uralkodni, s a bünhesztésben kegyetlenséggel határos szigorúsága, melyet mérsékelni nem tudott, a nemzeti jogok s törvények lábbal tapadása véres polgárháborúkra nyújtott alkalmat. Jóllehet szép, megragadó külsővel, egy középkori lovagias fejedelem minden kellékeivel s nem csekély szónoki tehetséggel birt, nem tudott tekintélyt, becsülést s szeretetet nyerni alattvalóinál; mert nem volt szerencséje a hadvezetésben, komolysággal párosult méltóság tetteiben, nem szilárdság s állhatatosság jellemes törekvéseiben. Jelszavát, hogy a jó királyt az alattvalóknak szeretniük, de félniök is kell egyszersmind, sem az egyik, sem a másik tekintetben nem volt képes foganatosítani s azért e jelszó maga mondja ki Zsigmond fölött a kárhoztató ítéletet. Ekként Zsigmond kormányának némi jeles tulajdonai, jó akarata s nem csekély tevékenysége mellett is a XV. század kezdetéig terjedő első szaka, ha nem is minden, de sok tekintetben méltó megrovás alá esik. E 16 évnyi idő nemzetünkre nézve majdnem teljesen elveszett, mert csak igen kevés az, mit e kér, hazánkra nézve örvendetesét, fölmutatni képes. De nem veszett az el rá nézve. Nem azon fejedelmek közöl való volt, kik „semmit sem tanultak és semmit sem feledtek.“ Tanult sokuk múltjának szomorú tapasztalatain annyira, hogy e nemzettől, mely előbb idegenséggel fordult el a kényúrtól, végre „bőven megsiratva“ tétetett sírjába. E föltűnő fordulatnak őseink érzületében azon nagy változás volt oka, melyen jelleme fogságából kiszabadulta s nápolyi László ellenkirály kiűzetése után lassan kint keresztülment; önkényre nem engedte magát ragadtatni; büszke, megvető bánásmódjával fölhagyott; becsülte s fölvette nemzeti szokásainkat, „a magyarok kedvéért, kik hosszú szakált viseltek, ő is olyant eresztett magának.“ Sokban járult őseink ez érzületváltozásához császári méltósága is, melyet a magyar név és királyság fényének emelésére fordított s általa ennek tekintélye a nyugati népek között oly mérvben mozdíttatott elő, hogy nyelvünknek ismerete az európai műveltség kellékének tekintetett. Mindezeken fölül ama kegy, melyben uralma második szakában nemzetünknél állott, kiválólag azon körülményben leli magyarázatát, hogy tekintetbe vette ama korlátozásokat, melyeket nálunk az alkotmány a királyi hatalom gyakorlatában s az alattvalók iránti viszonyában a fejedelmi méltóság viselője elé szab úgy, hogy mig 1387 — 1404-ig absolut uralkodó színében jelenik meg, 1404 —1437-ig az alkotmányos monarcha nevére joggal érdemes; s abban, hogy a nemzet ügyeit, művelődését hatalmasan fölkarolta; s a népeinek javával előbb oly keveset törődő fejedelem az 1404. éven túl jeles intézmények s törvények életbeléptetésével igyekezett múltjának mulasztásait pótolni, mint ez korabeli közgazdászati viszonyaink s szellemi művelődésünk vázolásából könnyebben megérthetővé lesz. I. Általános a nézet, hogy valamely nemzet műveltségének megítélésében iparos kereskedelmének fejlettségi foka a legbiztosabb hévmérők közé sorozható. A közgazdászat virágzásához azonban egy lényeges kellék kívántatik, mely nélkül a legkedvezőbb viszonyok közepette is épen semmi vagy legfölebb is csak féleredményt lehet fölmutatni. S e kellék a békeállapot, mely azonban folyton veszélyeztetve van oly országokban, hol egy kiváltságos, magát a törvény korlátai közöl kierőszakolni szerető osztály létezik a többi néposztályok mellett, melyek öncselekvőségek s működésökben csak erélyes kormányfő által biztosíttathatnak, de állandóan csak is akkor, ha erős kezekből ismét ilyenekbe megy ki a kormánygyeplő. De ez utóbbi eset nem forgott fönn a kérdés alatti korban. II.Lajos után