Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1872
Anyag-vándorlás a természetben« „Nihil sub coelo stabile.“ A természettudományok jelen kifejlettségéig megszokott dolog volt a fennidézett szavaknak azon érteményt tulajdonítani, mely szerint minden létező, rövidebb bár vagy kószább idő alatt, de okvetlen az örök enyészet sötét homályába merül. E vélekedés egyszersmind hatalmas támaszt talált számtalan anyagnak a szabad szem előtt véghezmenő felbomlásában, látszólagos megsemmisülésében. Midőn pl. a gyertya ég, anyaga szemlátomást kisebbedvén, látszólag nem minden alap nélkül következtettünk annak elenyésztére. Vagy midőn az állati hulla kellemetlen bűzt terjesztve maga körül rothad, vagy a fa a szabad ég alatt lassú korhadás által közeleg feloszlásához, vagy az évszázadokkal daczoló erős gránitszobor elporladt talapzatáról — engedve egy erősebb hatalomnak— alakult, mi ezen, s egyéb hasonló jelenségekben a beláthatlan enyészet biztos és kérlelhetlen munkásságára ismertünk. „Volt, nincs“, „az idő vasfoga megemészt mindent“, szoktuk mondani mindannyiszor, midőn akár állati vagy növényi, akár ásványi anyagok felbomlásának voltunk szemtanúi. A természettudományok jelen álláspontján azonban mai nap már mindnyájan tudjuk, hogy a testek égése határozott vegyfolyam, s hogy égés által az anyag nem semmisül meg, sőt érzékeny mérleg segélyével pontosan kimutathatjuk, mint ezt Lavoisier először tévé, hogy az súlyában nemcsak hogy nem kevesbedik, de a levegőnek elenyét (Oxygen) magához vonván, még gyarapodik. Égés által tehát az anyag nem enyészik el, csak alakot változtat. Ugyanez áll a szerves és szervetlen világ minden terményéről, bár mi egyéb módon történjék is szemre nézve azoknak felbomlása , mert anyag soha el nem vész, sem meg nem semmisíthető. Azért midőn egy testet felbomlani látunk, ne gondoljuk, hogy az azt alkotott anyagrészecskék megsemmisülnek, hanem csak hogy e vegyi összeköttetésből kiléptek, hogy ismét egy újba menjenek át, szárnyakat öltve szétoszlottak a levegőben, hogy ismét új életnek adjanak eredetet. S ebből önként következik, hogy az anyagnak parányai egymásra ható folytonos mozgásban, örökös tevékenységben vannak úgy annyira, miszerint bátran elmondhatjuk, hogy absolut nyugalomban egyetlen egy test sincs, mert a természet örökké változtathatlan törvénye: az anyagnak örökös körútja, melyet minden létezőnek meg kell tenni. Az anyagnak szünteleni forgalma létet ad az összesség egyes részeinek, melyeket egy ideig ápoló kézzel fenntart, hogy ismét majdan az egyiket a másik által szétrombolja, miközben azon anyagösszeg, mely a mindenséget alkotja, valamint az idők folyamában egy porszemmel sem szaporodhatik, úgy viszont magából egy porszemet sem veszíthet. Vannak tehát a természetnek egyes fáradhatlan munkásai, melyeknek tevékenysége még egy részről a létezőknek felbontásában, másrészt újaknak létrehozásában nyilvánul. Ha az ásványország terményeinek szemeink előtt véghezmenő és a természet háztartásában nagyszerű jelentőséggel biró előállását észlelő figyelmünk tárgyává tesszük, nem lehetünk közömbösek azon tényezők iránt, melyek azt előidézik. A meleg, mely eltekintve azon hatásától, hogy általa a vegytani műtétek hatalmas lendületet nyernek, már a folytonos mérsékletváltozás által is elegendő befolyással bír arra nézve, hogy a szervezb ír termények elporladását nem csekély mérvben elősegítse. A meleg által okozott térfogatváltoztatásnak sem az egynemű állománynyal bíró és szabályosan képződött jegeczek, sem a különböző alkatrészeket magukba záró kőzetek ellenállni nem képesek, s a nagyobb mérvű kiterjeszkedés alatt az egymással szoros összefüggésben levő részek oly feszültséget érhetnek el, mely az egész tömegnek szétrombolását vonja, maga után. Igen természetes, hogy az ilyszerű elporladási folyamatok gyorsasága mindenkor a mérséklet ingadozásainak minőségéről föltételeztetik. A földünket környező légnek egyik és legnevezetesebb alkatrésze, az éleny, szintén már régóta ismeretes egyebek között azon tulajdonságáról is, mely