Napi Gazdaság, 2004. május (14. évfolyam, 83-103. szám)

2004-05-01 / 83. szám

PUBLICISZTIKA­­- ANTAL LÁSZLÓ CSATLAKOZUNK AZ EURÓPAI UNIÓHOZ! Új történet kezdődik a azok közé tartozom (újabban kezdem hinni, egyre keveseb­ben vannak ilyenek), akik mindenféle fenntartások és fanyalgás nélkül örülnek Magy­arország csatlakozásának az Európai Uni­óhoz. Ezt a lépést történelmi fordulópontnak és visszafordítha­tatlan folyamatnak tekintem. (Például azért is visszafordítha­tatlannak, mert a taggá válással kötelezettséget vállaltunk arra is, hogy belátható időn belül csatlakozunk a közös pénzhez, a monetáris unióhoz.) Már az is nagy dolog, ha egyszer azt ünne­peljük, ami lesz (illetve lehet) és nem azt, ami valamikor, lehe­tőleg kerek évfordulós idővel korábban megtörtént. Európa persze nem földrajzi egység (határait a múltban is tolo­gatták, volt idő, amikor a határt a Donnál húzták meg, most az Urálig terjed), hanem mindenekelőtt civilizációs és kulturális kö­zösség. Újabban pedig egyre inkább gazdasági régió, amely egyre több szállal fonódik mind szorosabban össze. Er­ről a közös Európáról álmodoztak a földrész nagy gondolkodói. Voltaire szerint jelent „egy nagy köz­társaságot, amelyik több különböző államra osz­lik, vannak köztük királyságok vagy más állam­­formájúak..., de mind kapcsolatban áll egymás­sal. Vallási alapjuk azonos, még ha felekezetekre oszlanak is. Ugyanazok a törvények és a politika alapelvei, s ezek a világ más táján ismeretlenek” - írta nem kevesebb mint két és fél évszázaddal ezelőtt. Közös gyökereken, civilizáción alapuló, egyedi vonásait megőrizve is közösséggé formá­lódni képes nemzetek összességére és arra a civi­lizációra gondolunk, amely magában foglalja az emberi jogokat (beleértve természetesen a kisebb­ségi jogokat), a toleranciát, a másság elfogadá­sát, az egyéni szabadság tiszteletben tartását, a közös kulturális értékek őrzését és - hogy a gaz­daság se maradjon ki - a kreativitás, a vállalkozó szellem megbe­csülését, sőt talán Max Weber protestáns etikáját is. (És még sok minden egyebet.) A közös Európa évszázados léptékben gondolkodni képes művészek, tudósok és államférfiak a 20. század második fe­lében kivételes esetként megvalósulni látszó elképzelése. A hatá­rokat, a falakat, sőt a vasfüggönyt lebontó Európa-idea valósággá válása sokak közös erőfeszítésének eredménye. Olyanoké, akik nem csak álmodni, de a részleteket megtervezni, ha kell kompromisszu­mokat kötni, majd azokon szívós munkával túllépni voltak képe­sek. Így jutottak el a közös pénz bevezetéséig, a közös alkotmányig és az unió folyamatos bővítéséig. Mi talán a kiegyezéstől az első világháborúig terjedő idő­szakban voltunk részesei az európai fejlődés fő áramának, egyéb­ként csak kiemelkedő és többnyire csak szerény társadalmi vissz­hangot kiváltó elkötelezett gondolkodók, művészek juttatták ki­fejezésre odatartozásunkat. Két évtizeddel ezelőtt udvariasan mosolyogtam volna, ha valaki az európai gazdasági közösség­hez való tartozásunkat a belátható jövő realitásai között említi. Egy évtizeddel ezelőtt pedig azt nem hittem volna el, hogy akad­nak, akik megkérdőjelezik magát a most már belátható távol­ságba került célt is, ecsetelve a csatlakozás hátrányait. V­alaha a helyi piacok nemzeti piaccá való egységesülése, a nemzetállamok színpadra lépése jelentette azt a pluszt, amely felgyorsította az európai gazdaság fejlődését, hátterében az ipari forradalomnak nevezett rohamtempójú technikai átalakulással, amely azután rövidesen gyökeresen átalakította az agrárgaz­daságot is. Nem kétséges, hogy a szelekció, a verseny terepének kiszélesülése a lokálisról a nemzeti piacra óriási felszabaduló hajtóerő. (A különbség körülbelül olyan, mint a járási és a nem­zeti bajnokság között a labdarúgásban.) De az sem lehet vitás, hogy ennek az átalakulásnak nem kevés áldozata volt. Angliá­­ban a hagyományos mezőgazdaság nem csekély része tönkre­ment a bekerítések nyomán. Még többen akkor, amikor a parla­ment eltörölte a gabonavámot és az olcsó kanadai gabona be­zúdult a szigetország piacára. Az ipar fejlődése sem volt éppen diadalmenet, ha hinni lehet (és szerintem igen) Engels leírásá­nak az angliai munkásosztály helyzetéről. Ami a gazdaságtör­ténet vagy a statisztikák szerint magasról nézvést sikertörténet­nek számít, az átélve, közelről keserves folyamat lehet, a példát folytatva nemcsak az elszegényedettek, hanem a nemzetállamok folytán leértékelődő helyi autonómiák szempontjából és az ugyan­csak leértékelődő tradíciók folytán is. 1­. nemzetállam létrejötte egységes játékszabályok bevezeté­sével járt. Ehhez alkalmazkodni kellett, és akik ebben lassúnak bizonyultak, azok vesztesekké váltak. Ilyenek voltak, nem is ke­vesen. A gyors kiemelkedés és a gyors bukás olyan jellemzők let­tek, amihez bizony hozzá kellett szokni. A folyamat csődökkel, munkanélküliséggel, pénzügyi válságokkal tarkítva úgy ment végbe, hogy nem a vesztesek számának minimalizálása volt a fő cél. Ha az lett volna, akkor a mai fejlett országok körülbelül fél évszázados késésben lennének. Védőháló létezett persze, de ez nem küszöbölte ki a bukás kockázatát. Ahogy egykor a nemzeti piac kíméletlenül fölébe kerekedett a helyi piacoknak, ugyanúgy megállíthatatlanul érvényesül a hatá­rok nélküli, mind egységesebb játékszabályokon alapuló európai piac fölénye a nemzetállamok piacaival szemben. (Felesleges mon­dani: annál inkább érvényesülni fog ez a fölény, minél szőkébb a nemzeti piac, mint a mi esetünkben is.) Nem nehéz belátni, hogy a közös pénz, ami kizárja az árfolyamok szeszélyes ingadozását (azt már megtapasztalhattuk, hogy ez mit jelent és főként, hogy mennyi­re költséges játék), kiszűri a pénz átváltásának költségeit is, olcsóbbá és biztonságosabbá teszi a nemzetközi kereskedelmet az unió tag­országai között. A nagyobb piac nagyobb merítési arányt jelent a jobbak - ahogy mi, közgazdászok szeretjük mondani -, a verseny­képesebbek kiválasztódásában. A gyorsabban, akadálytalanabbul mozgó tőke is elsősorban ezt és nem a spekulációt jelenti. Gyor­sabban terjednek a technikai újdonságok. Tömörebben: az első kérdés nem a torta szeletelése (a­ki mennyit nyúlhat le kérdé­se), hanem az, hogy ettől a változástól nagyobb lesz a torta. Mel­lesleg nagyobb lesz a szabadság is. Tágul például a külföldön tanulás lehetősége és előbb-utóbb a külföldi munkavállalásé is. Kellemes érzés a procedúramentes határátlépés és örülni fogunk a fapados légitársaságoknak is (a Malév persze nem). Körülbelül ezek azok az okok, amelyek miatt annyira örü­lök, hogy újra az európai fejlődés fősodrába keveredünk. (Lehet persze rezervátumban élni „szabadon”, de bekerítve a közös Eu­rópa által. Én ezt nem szeretném, és gondolom, sokan mások is így vannak ezzel. Erről szólt a népszavazás.) A hosszú távú elő­nyök tehát nyilvánvalóak. A kérdés az, hogy mi lesz addig, amíg a pozitív hatások számunkra is kézzelfoghatóvá válnak. Azt hi­szem a viták, nem egyszer a félelmek valahol itt kezdődnek. K­ájus másodikán nyilván nem történik semmi. Nem változ­nak érdemben az árak, de persze a bérek sem. Fel kell adnunk né­hány illúziót. A bérek felzárkózása csak olyan tempóban valósul­hat meg, ahogy a termelékenység erre fedezetet ad. Ma a magyar termelékenység nagyjából fele az unió átlagának. Ahogy ez a rés szűkül, úgy közelíthetnek­ a hazai bérek is az osztrák bérszinthez. Ha ezt ennél gyorsabban tennénk, akkor a hazai termelők kiszo­rulnának az exportpiacról és előbb-utóbb az olcsóbb import révén a hazai piacról is. A klubtagság azzal jár, hogy tudomásul kell ven­nünk a játékszabályokat. Főként azt, hogy a versenyfeltételek szi­gorúan egyenlőek. Ennélfogva nem magánügy többé az agrárium támogatása, de az adórendszer sem. A közösség bármely üzletem­berének ugyanolyan feltételeket kell biztosítani, ha nálunk vállal­kozik, mint magyar társának. Fegyelmezett gazdaságpolitikát kell folytatnunk, ami az inflációt, a költségvetési deficitet illeti. (Ezt jó­magam inkább előnynek tartom, mint hátránynak.) Tudomásul kell vennünk a többi kilenc most csatlakozó országhoz hasonlóan, hogy nem kapunk olyan bőséges pénzforrásokat, mint kapott Írország vagy Portugália. Nehezebb feltételek közé kerülnek azok a gaz­daságok, amelyek méreteiknél fogva eleve nem versenyképesek, hacsak nem hozzák létre a termelési méreteket növelő integrá­ciót. Tudomásul kell venni a támogatási procedúrát, amely bü­rokratikus (ez számunkra nem különösebben szokatlan), de sze­reti ellenőrizni, hogy a közösségi forrásokat valóban arra a cél­ra fordítják-e, amire kérték és hogy valóban hatékonyan hasz­­nálták-e fel. A tudomásul veendő realitások sorát még folytat­hatnám, de a lényeg az, hogy a közösséghez tartozás korlátozza a nemzeti szuverenitást és élesebbé teszi a versenyt. A előttünk álló időszak tehát az alkalmazkodás és - nem fé­lek kimondani - a gazdaságpolitika szintjén a tervszerűbb gazdál­kodás, a vállalkozások szintjén pedig az élesebb verseny periódu­sa lesz. Tanulási folyamat, amelyben a sikeresség az alkalmazko­dóképesség és a kreativitás függvénye. Lesznek természetesen vesz­tesek is, akik ebben a folyamatban elmaradnak. Schumpeter sza­vait idézve a piacgazdasági fejlődés teremtő rombolás, amelyben az innovatívok kiszorítják a makacsul a megszokotthoz ragaszko­dókat. Rajtunk múlik, hogy a magasabb osztályba lépést sikerként, felzárkózóként éljük-e meg vagy csalódottan fanyalogva. ANTAL LÁSZLÓ A szerző a NAPI Gazdaság szerkesztőbi­zottságának tagja NAPI GAZDASÁG , 2004. ÁPRILIS 30.-MÁJUS 1., PÉNTEK-SZOMBAT így látták, így látják a csatlakozási folyamatot BESZÉD PRÁGÁBAN 1992-BEN: „Nekünk tudni kell azt, hogy mi nem az 1992-es Európai Közösséghez fo­gunk csatlakozni, hanem feltehetően a századvég Európai Közösségéhez. Feltehető, sőt biztos, hogy meg fog előzni min­ket Ausztria, Svédország, esetleg Norvégia és Finn­ország. Ezek után kerülhet sor ránk, de ez egyáltalán ANTALL JÓZSEF nem elvesztegetett idő, ha jól készülünk fel erre.” PARLAMENTI FELSZÓLALÁS 1991-BŐL: „Valóban számunkra az Eu­rópai Közösség, az európai integráció jelenti a kiút, a kitörés legjobb módját, legfőbb reményét. Nyugod­tan állíthatom, hogy erre a kormány, valamennyi mi­nisztérium felelősséggel készül és nem csupán ez­zel az Európai Közösséggel­­foglalkozó osztályok jöttek létre a minisztériumokban, JESZENSZKY GÉZA hanem ennek a kérdésnek a súlyát felmérő külügyminiszter­­ük..." PARLAMENTI FELSZÓLALÁS 1995-BEN, NYILATKOZAT AZ MH-BAN 1996-BAN: „Mind az Európai Unió, mind a NATO a bővítés első körében számol Ma­gyarországgal. Megterem­tettük a felkészülés hazai irányításának szervezeti és személyi feltételeit, és meg is kezdtük a gazda­ság, a jogrend, az állam­­igazgatás, az oktatás és a közvélemény felkészítését a csatlakozásra." „Magyarország senkitől sem kéri, hogy várja meg az Euró­pai Unióba való csatlakozás­nál, de nem áll szándéká­ban, hogy mások belépése miatt várakozzon. Magyaror­szág számára különösen fon­tos, hogy a felvételi feltéte­lek tekintetében az unió tart­sa magát az esetenkénti megítélés elvéhez, amely mellett korábban elkötelezte MARTONYI JÁNOS magát. Leginkább talán a kis csoportokban való bővi­ külügyminiszter­tés lenne célravezető.” „Föl szeretném tisztelet­tel hívni az ellenzéki képviselők figyelmét, hogy ez a kormány végig­viszi az Európai Unióhoz, a NATO-hoz való csatla­kozás folyamatát, illetve lehetőségeinek megte­remtését. Minden mást ennek fog alárendelni." SAJTÓTÁJÉKOZTATÓ 2000-BEN A NYILATKOZAT 2000-BEN: „Az utóbbi időben sokat emlegetett 2005-ös csatla­kozási időpontot szóvá tet­tem Martonyi János külügy­miniszterrel együtt a nagy­követeknek, azzal, hogy az utóbbi időben felreppentek ilyen találgatások, és ez a bizonytalanság nem tesz jót egyik ország felkészü­lésének sem." NYILATKOZAT 2004-BEN: „Magyarország részt akar venni Európa formálásá­ban, nem csak igazodni akar. Magyarországnak mé­reteinél fogva nincsenek nagy illúziói, de reméli, hogy új EU-tagként képes lesz a térség stabilizálásá­ra. Az európai szövetségi állam gondolata rokon­szenves, először azonban az Európai Uniónak meg kell emésztenie a májusi bővítést.” miniszterelnök miniszterelnök külügyminiszter miniszterelnök MEDGYESSY PÉTER miniszterelnök |____________ 3*1 m­ NYILATKOZAT A HVG-NEK 2002-BEN: „Részese voltam azoknak a nem hivatalos megbeszélé­seknek, amelyek 1982-ben kezdődtek Magyarország és az Európai Gazdasági Közös­ség között, s 1988-ban a dip­lomáciai kapcsolatok felvé­telét eredményezték. Első külügyminiszteri megbízatá­som egyik legfelemelőbb pil­lanata volt 1998. március 31-én a csatlakozási tárgya­lások megnyitása; akkor ko­rábbi időpontra és jobb felté­telekre számítottam. ” KOVÁCS LÁSZLÓ külügyminiszter

Next