Napi Magyarország, 1999. január (3. évfolyam, 1-25. szám)

1999-01-02 / 1. szám

MAGYARORSZÁG Belpolitika A politika valóságképeiről A politika az egyetlen pro­fesszionális alrendszer, mely a hi­vatásos politikusok és közössé­geik belső viszonyain, küzdelme­in túl a mindennapi élet és gon­dolkodás egyszerűsített világké­peit is bevonja működésébe. Úgy is mondhatnám, hogy felerészben a választópolgárok millióinak kö­zegébe befészkelődve, ezek fejé­vel gondolkodva áll a nyilvános­ság elé a politikus és a pártvezér, felerészben pedig a komplex szer­vezeteik pénzügyi, hatalmi és kul­turális viszonyai által meghatá­rozva nézi a világot. A politikusok egymás közti kommunikációs kö­reiben - még ha ellenfélnek szá­mító politikusok közös fórumairól van is szó - bonyolultabb és „reá­lisabb” valóságkép irányítja a te­vékenységet, mint az a mindenna­pi élet és gondolkodás szintjén le­hetséges. A többi professzionális alrendszer, például a jog vagy a tudomány esetén a sokkal zártabb „profi jogász” stb. közösségek hi­degen kitolhatják szemszögükből a laikusok realitásképeit és gon­dolkodási sémáit. A tudósok szűk szaklapokban, zárt konferencia­­termekben érintkeznek, dolgoz­nak. Ugyanez a „fényes elszige­teltség” vonatkozik a jogászok vi­lágára is, még ha a jogi perben a laikus ügyfél is jelen van. Nem így áll a helyzet a politika világában. Itt nincs „fényes elszi­geteltség”, itt az alapmozgatók, a politikai erőviszonyok végső el­döntői szükségszerűen a laikus ál­lampolgárok milliói maradtak, és azoknak is kell maradni, ha nem fogadjuk el, hogy lenne egy elhi­vatott „avantgárd”, mely a társada­lom vezetésére annak megkérde­zése nélkül lenne predesztinált. De vakok nem lehetünk, és látni kell, hogy miközben a versengő pártok és politikusok a milliók nyelvén és ezek egyszerűsített gondolati konstrukcióival fejezik ki magu­kat a nyilvánosság előtt, és kell hogy kifejezzék magukat, ha nem akarnak a politika margójára ke­rülni, addig a politika belső világa éppoly professzionális tevékeny­ségekre és finom gondolati felbon­tóképességekre utalt, mint az a jo­gász, a nagyvállalati menedzser vagy bármely más szféra profesz­­szionalistáinál kötelező. Példa erre Margaret Thatcher angol miniszterelnök, aki a ’80-as évek elején merész újítással meg­bízta az egyik legnagyobb piaci marketingcéget, hogy rendszere­sen felépített politikai marketing keretén belül „adja el” a konzerva­tív pártot is a szavazók millióinak és a piac más szektoraiban kifej­lesztett marketingtechnikákkal - közvetlen postai levelezőlapok a választópolgároknak, apró rek­lámajándékok szétszórása a párt szimbólumaival játékos rendezvé­nyeken stb. - alaposan növelte pártja előnyét vetélytársával szem­ben. A Munkáspárt vezető straté­gái tomboltak dühükben, és a „Vaslady” a nyilvános kiátkozá­­sok sokaságát kaphatta a többin felül. Kiút azonban nem volt, és néhány év múlva már a Munkás­párt folytatta a kiterjedtebb politi­kai marketingtevékenységet, el­lenfele taktikáját átvéve. A nyilvá­nosság laikus embere természete­sen ez a „mosolygós” végtermé­ket látja a nagy politikai rendezvé­nyeken, de a komplex gépezet milliónyi szerkezetét nem, és az ezt mozgató és egymással a kor­mányhatalomért küzdők bonyolult viszonyait éppúgy képtelen érzé­kelni és megérteni, mint mondjuk a legújabb perjogi dogmatikai konstrukciót, mellyel ügyvédje megnyeri számára perét. Összegezve az eddigieket, azt lehet mondani, hogy a modern tár­sadalmak fejlettségét a professzio­nális alrendszerek külön világai­nak létrejötte teszi lehetővé, ami a jogi világ, a művészi világok, a tu­dományos világ zárt közösségeit és finomabb realitásképeit hozza létre a mindennapi gondolkodás felett. Ebben a helyzetben a politi­ka az egyetlen, mely részben ugyanezt a professzionális önálló világot megalkotja, de mivel fő mozgatója a választópolgárok mil­lióinak döntése, ezért felerészben ezek egyszerűsített világképeivel is folyamatosan megjelenik a nyil­vánosság előtt. Ezt nevezem a politika kettős realitásának, és a két realitás kö­zötti feszültségből egy sor aktuál­­politikai jelenség válik érthe­tőbbé. Az egyik ilyen a pártok „funda­mentalistái” és „realistái” között zajlik le mindenhol, különösen a nyugati zöld (környezetvédő) pár­tokon belüli „flancik” és „reálok” harcaiban jól láthatóan. A politiká­ban a laikus értelmiségi körökből érkező zöld pártok politikusai hosszú ideig a mindennapi gon­dolkodás sémáiban kialakult stí­lussal jelentek meg a nagypolitika intézményeiben a parlament nyil­vánossága előtt is. Ám ide becsöp­penve hamar észlelni kezdték azo­kat a komplex politikai mechaniz­musokat és kényszereket, melyek sokkal bonyolultabbá teszik a po­litizálás világát, mint az kívülről megítélhető volt. Erre válasz a „re­álok” reakciója, akik alkalmaz­kodva a hivatásos politikusközös­ség ezer síkon folyó küzdelmeihez és gondolkodásmódjához, átírták régi egyszerű­ sematikus tézisei­ket. Ők már a komplex ipari, pénz­ügyi, szociálpolitikai stb. mecha­nizmusok tömegét szem előtt tart­va igyekeznek a régi tézisek mag­­vát kifejezni, operacionalizáltabb és véghezvihetőbb formában meg­fogalmazva azokat. Nem így a „fúndik”, akik zord és kissé döly­­fös arckifejezéssel, a „tűz őrzője­­ként” eretnekséget vágnak a reá­lok fejéhez, és a régi egyszerű té­zisekhez visszatérést követelik. Az utca népe, a laikusok tömege előtt az utóbbiak „őszintesége” vitatha­tatlan - azt a nyelvet beszélik, mint ők is, olyan egyszerűnek mondják a politika világát, mint ők is hiszik. Csak éppen ennél ma­radva, a „zöld” tematika legfeljebb az értelmiségiek néhány százalé­kát tudná megszerezni szavazóbá­zisnak, és csak álmodozhatna a nagypolitika alakításáról környe­zetvédő eszméivel. A politika kettős realitásának feszültsége megjelenik a politizá­­lási stílusok megítélésénél is. A politikába beszálló értelmiségiek nagy része hosszú ideig zavarban van az eltérő követelmények kö­zött. Hoztak magukkal egy zár­tabb szakmai közösségben kiala­kult nyelvet, beszédstílust és a szakmai nyilvánosság előtti meg­jelenés normáit, illetve ha már korábban beszálltak a szélesebb nyilvánosság publicisztikai esz­mecseréibe, vitáiba, akkor egy elvontabb-egyszerűsített stílust. A napi politikába beszállva azon­ban hirtelen több száz fős közön­ség előtt folyó politikai rendez­vényeken találják magukat, és itt úgy kell beszélni, hogy a követ­kező választásokra lehetőleg sok szavazatot szerezzenek, és ke­vésbé fontos a logikus érvelés fi­nomsága, mint a tömeghatás. Itt pedig különböző műveltségű és képzettségű emberek sokasága jelenik meg, és ezek átlagát meg­célozva kell az optimális hatást elérni. Ehhez azonban ki kell ala­kítani egy olyan rugalmas stílust, mely figyelembe tudja venni a szükségszerű eltérést akkor, ha egy kis falu közönsége előtti be­szédről van szó egy kultúrház­­ban, vagy ha egy nagyobb vidéki város vállalkozói köre előtti vita­indítón vagy akár egy egyete­mistákkal megtöltött aulában kell ugyanarról beszélni. A nyilvános­ság különböző színterein tehát el­térő stílusban kell tudni az igazán jó politikusnak megszólalnia, és ez a politikába csöppent értelmi­ségiek nagy része számára érthe­tetlen és elfogadhatatlan. A politi­kus legelemibb feladata, hogy tö­megbázist szerezzen pártjának és programjának, ezzel szemben a politikába tévedt értelmiségi - megkeseredetten a sikertelenség­től és értetlenül állva a „színjá­ték” előtt - demagógnak nevezi sikeres politikustársait, és akkor sem fogja megérteni, hogy mi is történt vele, min is ment át tulaj­donképpen, amikor a versengő politika világa már rég kiszorítot­ta a politikából. A magyar politi­ka ’90-es évek eleji világában sok ilyen politikus tragédiája ve­zethető vissza a politika kettős realitásának és feszültségének tényére. Sokszor felbukkan a két reali­tás közti feszültség tudatos kiját­szása a politikusok nyilvánosság előtti harcaiban. Ugyanis a külön­böző táborok hivatásos politikusai éppúgy ismerik ellenfeleik nyilvá­nosság mögötti bonyolult belső vi­szonyait, harcait, az egyes politi­kusok életpályájának részleteit, az erre ható kényszereket, mint a sa­ját táborukon belülieket. E részle­tek ugyanis jól nyomon követhe­tők azoknak, akik fő tevékenysé­güket a politikába helyezik - eb­ből meg is tudnak élni -, és rend­szeresen olvasva az összes napila­pot, hetilapot és egy sor háttér­információ birtokában feldolgoz­zák ezeket. Mivel alapvetően ér­dekli őket a politika többi résztve­vőjének viszonya, rendszeres in­formációtömeg marad meg a hiva­tásos politikusok fejében erről, míg ezt a laikus állampolgár el se olvassa, vagy elfelejti, hisz számá­ra ez csak a szabadidő töltésének egy formája. A politikusközössé­geken belüli pontos és finom in­formációtömegen nyugvó realitás­képpel szemben a széles nyilvá­nosság elé álló politikusok alkal­mazkodnak az itteni egyszerű sé­mákhoz és értékítéletekhez, ám az ellenfél megteheti azt - és sokszor meg is teszi -, hogy olyan részle­tet tár a vitában a másik politikus­ról a nyilvánosság elé, ami ha tel­jes részletességgel előadva védhe­tő is, de önmagában kiragadva va­lami „rejtett titok”, „leleplezés” benyomását keltheti a laikus köz­vélemény előtt. Ekkor pedig csak az ügyes kontextusba helyezés kell, és már egy „morális fertő” képe bukkan elő egy pártra, egy politikusra nézve. Pedig tulajdon­képpen csak arról van szó, hogy az ellenfél előrántott egy magától ér­tetődő és itt mindenki által ismert (megjegyzett) tényt. Ám a külső, széles és egyszerűsített világkép­ben élő közvélemény előtt ez más színben tűnik fel, különösen ha kissé „beállítják” azt. Mit tud ten­ni az ily módon megtámadott? Nem sokat. Legfeljebb ő is ugyan­ezt teszi politikai ellenfelével szemben, de mivel mindehhez az kell, hogy a tömegmédiumok ba­rátibb kapcsolatban legyenek vele, végül is az a győztes, aki e machi­­nálásban jobban el tudja érni a mé­diumokat. Lehetne tovább sorolni, de ta­lán a probléma lényege már így is látható: a politika kettős realitása és a két réteg közötti feszültség magyarázatot adhat egy sor jelen­ségre a politika világában, és - ha „nem is tudják, de teszik” alapon - sokszor láthatjuk e feszültség ügyes felhasználását a politikusok nyilvánosság előtti ütközeteiben. A kettősség megszüntethetetlen­­nek tűnik, ezért meg kell tanulni élni vele, és talán tudatosítva en­nek tényét, csökkenteni lehet az ezzel való visszaélést. Pokol Béla A NATO-alkotmány visszamódosítása A jelek szerint az MSZP­­SZDSZ azt se bánná, ha kima­radnánk a NATO-ból, csak az Orbán-kormány dolgát sikerül­jön megnehezítenie. Úgy hi­szem, a kormánypártokat is meglepte a nemzet érdekeinek ilyetén semmibevétele; talán idáig, az eltelt 8 év (és a megelő­ző 40 év) ellenére még mindig több becsületességet feltételez­tek a baloldal pártjairól, mint he­lyénvaló lett volna. Pedig a poli­tikus bölcsen teszi, ha ellenfelei morális értékeit inkább alábe­csüli, mert ebben az esetben leg­feljebb kellemes meglepetés éri, ha téved. Ha viszont többre tart­ja a vele szemben állókat, mint amilyenek azok valójában, ak­kor abból csak kellemetlenségek származhatnak. Mint jelen eset­ben is. Ha Orbán Viktor hata­lomra jutása után rögtön kezde­ményezi ezt az ország érdekei szempontjából létfontosságú al­kotmánymódosítást, talán meg­kapta volna az ellenzék támoga­tását. A miniszterelnök azonban nyilván azt gondolta, bármeny­nyire kiéleződik is a későbbiek­ben a politikai harc, azért ellen­felei annyira mégsem kétszí­­nűek, hogy az egyik legfontosabb nemzeti kérdésben, a NATO- csatlakozás ügyében támassza­nak nehézségeket. Tévedett. Mármost mi lenne a teendő? Esetleg megtehetné a kormány, hogy enged a zsarolásnak. El­végre, mondhatnánk, ez az ügy bőven megér ennyit. Jelöljenek csak az ellenzéki pártok a Simicska-bizottságba, akit csak akarnak. Ebben az esetben per­sze az ellenzék legott vérszemet kapna, s ezentúl minden kéthar­mados ügyben zsarolhatná a koa­líciót. Ámde ez a NATO-alkot­­mánymódosítás kérdésétől füg­getlenül a jövőben mindenképp így lesz, az Orbán-kormány ugyanis belenyúlt az érdekkö­rökbe, és ezért mindenáron bosz­­szút akarnak állni rajta. Mert az valóban elviselhetetlen, hogy az országban két baloldali és két jobbközép országos napilap le­gyen - ez most a legújabb sére­lem. De hát nehezen bocsátják meg a Postabankot, a tb-t, az adórendőrséget, a Btk. szigorítá­sát - no és persze a kábítószer­­­élvezők elleni fellépés se köny­­nyen felejthető. S gondolom, a balliberális oldal dühös azért is, mert a kormány a gyermekes családoknak kiemelt figyelmet szentel, s tenni szeretne értük. Ez kétségkívül a polgári kor­mány egyik legsúlyosabb „bűne”. Ennél nem sokkal cse­kélyebb a koalíció vidék feleme­lése melletti elkötelezettsége. Intő jel volt, hogy a NATO- csatlakozáshoz szükséges, a csa­patmozgásokat érintő alkot­mánymódosítás ügyében rövid két hét alatt négyféle álláspontot alakítottak ki. Először mind az MSZP, mind az SZDSZ áldását adta a módosításra, majd más­nap a vizsgálóbizottságok elnö­kei körül támadt vitára hivatkoz­va visszakoztak. Közben persze ország-világ előtt bizonygatták a NATO melletti elkötelezettségü­ket. Ezután hallhattunk egy olyan kijelentést szocialista ol­dalról, miszerint a csapatmozgá­sokat megkönnyítő alkotmány­­módosítást akkor sem szavazzák meg, ha az általuk jelölt szemé­lyek kerülnek mégis a bizottsá­gok elnöki székeibe. „A koalíció eljátszotta a bizalmukat” - mondták (ugyan hol van az az ellenzék a világon, amelyik bíz­na egy percig is a kormány­ban?), így bármit tesz is a kor­mányzat, az ellenzék nem járul hozzá az alkotmánymódosítás­hoz. Közben elhangzottak a kül­földi rosszalló nyilatkozatok, amelyek nyomán Kovács László a parlamenti szavazás elhalasz­tását és tárgyalásokat javasolt. Ezen a ponton érezni lehetett, hogy az ellenzék saját magát szorította sarokba. A Fidesz ugyanis joggal hivatkozhatott arra, hogy az egész botrányt a balliberális pártok okozták, így semmi ok sincs a parlamenti szavazás elhalasztására. Sőt mint az várható volt, a kormány­zat név szerinti szavazást kért. Hadd lássa ország-világ, kik akarják igazán a NATO-t, illetve kik azok, akik kicsinyes pártér­dekeiket a nemzeti érdekek fölé helyezik. Nos, ezt megláttuk. Az MSZP a döntő szavazáson tar­tózkodott, míg a szabaddemok­raták nem vettek részt benne. Nem tudom, a két baloldali párt itthoni megítélésén mindez mennyit változtat. Ám a nyugati világ most végre saját szemével láthatja: az SZDSZ és az MSZP milyen partner. A két ellenzéki párt a mai na­pig nem tudta megemészteni vá­lasztási vereségét, s egyáltalán nem gondolta végig, milyen stratégiát is kövessen ellenzék­ként. Próbálkoznak napirenden tartani a Simicska-ügyet, hecce­­lik a nyugdíjasokat, s közben olyan törvényjavaslatokat is el­leneznek, amelyek nyilvánvaló­an hasznosak és jók, ha a kor­mánynak legalább akkora mé­diatámogatása lenne, mint ellen­feleinek, gyerekjáték lenne az MSZP-t és az SZDSZ-t a bűnö­zők, a kábítószer-fogyasztók, az adócsalók támogatóinak napon­ta lefesteni. Ráadásul a baloldali médiumok nem kevés energiá­val próbálták elhitetni a publi­kummal, hogy a jobboldal poli­tikusai hisztérikusak és gyűlöl­­ködők, míg a nyugalom, a jó­zanság, a mértékletesség erényei csakis a baloldalon lelhetők fel. A kormánypártok vélemé­nyem szerint akkor cseleksze­nek okosan, ha hagyják az el­lenzéket a saját levében lőni. Ebben a kérdésben nem kell ne­kik segédkezet nyújtani, elvégre a saját maguk ásta verembe es­tek bele. Viszont amiképpen a baloldal rendre világgá kürtöli kormánnyal szembeni vádasko­dásait (amelyeket kiváltképp a Frankfurter Allgemeine Zeitung közöl boldogan), úgy most a kormánypártoknak kellene a honi baloldalt bemutatniuk. Mást nem is kell tenni, csupán elmondani az igazságot. Ez nem lesz nehéz. Talán a kétharmados törvények elfogadása nélkül is lehet közrendet teremteni Ma­gyarországon, és a NATO sem fogja megtagadni felvételünket. A most elutasított alkotmány­­módosítást pedig talán elő lehet még a későbbiek során is ter­jeszteni. Ha a baloldali pártok újra és újra elutasítják, saját ma­gukat teszik szalonképtelenné Nyugaton. ZÁBORI László ­ 1999. január 2., szombat A lelkiismeret szabadsága és a szellem rabsága Szókratészt a néphatalom halál­ra ítélte, mert nyughatatlan szelle­me az állam békéjét és a polgárok lelki nyugalmát fenyegette. Bírái szerint attól kellett tartani, hogy a daimonionról, a minden ember lel­kében élő Istenről szóló, tehát az igazság mérlegelését kötelezővé tevő tanítása túl nagy terhet ró a szokások betartásához és az állam isteneinek tiszteletéhez szokott polgárokra. Szókratész elfogadta bírái ítéletét, és a méregpoharat önként kiitta. Tette nem csak az élet, a világ jelentőségét eltúlzó beállítottság bírálataként érthető, benne az is kifejeződött, hogy a bölcs - ahogy mai kifejezéssel mondanánk - nem akarta lelkét démonizálni, nem akart az élet polgári rendjével szembefordulni, azaz be akarta bizonyítani a vád alaptalanságát. Ezt a magyarázatot alátámasztja, hogy nem a zsarnok önkénye ítélte halálra, hanem a polgárok szabad akaratát tükröző athéni demokrácia. Szókratész Platón óta a gondolkodás hősének számít. Franz Kafk­a, századunk legnagyobb szatíraírója viszont ironikusan ábrázolja korunk Szókratészeit, akik mint A per cí­mű regény hőse, Josef K., szzioikus nyugalmat mímelve engedelmes­kednek tóráiknak, és birkák mód­jára mennek a vesztőhelyre, mert úgy vélik, engedelmességükkel fi­­lozóflis voltukat hitelesítik, és ma­gatartásukkal valamit bebizonyíta­nak. Hibát követ el a gondolkodó, amikor megfeledkezik a gondjaira bízott igazságról, és a polgárok lel­kiismeretének hamisan fölfogott szabadsága és nem kevésbé hamis politikai érdekek kedvéért szelle­mét rabságra veti. Hiszen az igaz­ság elsőbbségéről megfeledkezése nem csupán a szellem szabadságát sérti, de a polgári világ rendjét is törékennyé teszi. Tudjuk, Szókratész kivégzését nem sokkal az athéni demokrácia bukása kö­vette. A kafkai hivatal sem csak a Josef K.-hoz hasonlóan vele da­colni hajlamos gondolkodókat ül­dözi, azok a polgárok is per alatt vannak, akik a bírák, az ügyvédek és a poroszlók kívánságait min­denben teljesítik. A huszadik szá­zadban a lelkiismeret szabadságán és a demokrácia rendjén esett sé­relmek végső oka a szellem elho­­mályosulása. Vagyis az a körül­mény, hogy a gondolkodás az igazságot kénytelen volt zárójelbe tenni, és a keresztény kultúra alap­jait megtagadva, Szókratész korá­ra emlékeztetően szembeállította a szellem szabadságát a lelkiismere­ti szabadsággal. A házak nem a földből nőnek ki, hanem alkotójuk terve szerint épülnek. A házakat mégis a földbe gödröt ásva, alulról fölfelé építik. A társadalmunkban tíz éve megin­dult rendszerváltozás ennek meg­felelően a polgárok lelkiismereti szabadságát hirdette meg, a hata­lom demokratikus formáit építette ki, és nem a szellem szabads­áról akart mindenekelőtt gondoskodni, nem az igazságnak a polgári ren­det megalapozó voltát mondta ki. De a szellem emberei, a tudósok és a művészek sem a politikával, a polgári világgal szembeni elsőbb­ségüket hirdették meg, hanem a diktatúra fölszámolását támogat­ták. A tudomány és a művészet vi­lága így az elmúlt tíz évben egy­előre nem vált szabaddá. Oka nem az államhatalom vagy a polgárok szellemtelensége, kultúraellenes­­sége, hanem a diktatúra emléke­ként itt maradt félhomály, amely akadályozza az ideológiamentes, hiteles gondolkodás lehetőségé­nek és szükségességének fölisme­rését, a szellem szabadságának ki­mondását. A magát változatlanul ideologikusan meghatározó, és a politikában csak a hatalom techni­káját látó gondolkodás lemond an­nak lehetőségéről, hogy egyértel­műen szembeforduljon a diktatúra szellemtelenségével. Ha a küzdel­mek ideológiai formában folynak, nem lehet kétséges: az győz, aki gátlástalanabb. A polgárok lelkiismereti sza­badságukkal élve demokratikus kormányzatot választottak. A nép, mint tudjuk, leválthatatlan, fizikai erő alkalmazása nélkül nem lehet rabságban tartani. A gondolkodás ideológiai formája mellett azonban a szellemi élet rendje diktatórikus marad, mert a szakma bizony leváltható, úgy­mond észérvekkel befolyásolha­tó, azaz fizikai erő alkalmazása nélkül, jogszerű keretek között is rabságban tartható. Nem a de­mokratikus kormányzat teszi ezt, hanem a kafkai hivatal múltból itt maradt alkalmazottai. Az igazság politikai érdekek fölött állásának, a gondolkodás ideológiamentes­ségének meghirdetése elsősorban a szellem szabadságának helyre­­állítása érdekében nélkülözhetet­len. A közvetlenül a szellem - nem érdekektől mozgatott - em­bereinek igénye, a szellemi hatás kifejtésének elemi feltétele. Köz­vetve, hosszabb távon azonban a demokrácia megszilárdítása szempontjából sem kevésbé nél­­külözhetetlen, mert a diktatúra megdőlése után előállt helyzet­ben a demokráciát csak új alapo­kon lehet kiépíteni. Az épületet be kell fejezni: az alkotó tervének ki­bontakozását a szellem szabadsá­gának biztosítása jelenti. A történelem nem ismétli ön­magát, benne minden helyzet új. Vannak ugyan az értelemteljesü­lés folyamatába nem illeszkedő kisiklásai, és századunk diktatú­rái föltétlenül ezek közé tartoz­nak. Tanulni azonban a kisiklá­sokból is lehet. Sőt mai állapo­tunk kulcskérdése, mennyire si­kerül a diktatúra bűnéből okul­nunk, magunkat attól a szellemi eltévelyedéstől megtisztítanunk, amely borzalmait világunkra sza­badította. Ha a kommunizmus szellemi eltévelyedés, következ­ményeit nem elegendő kizárólag gyakorlati, politikai eszközökkel kezelnünk, veszélyének végleges elhárítása szellemi megoldásokat igényel. A gondolkodás ideoló­giai fertőzöttségének megszünte­tése érdekében a politikának föl kell ismernie lehetőségei korláto­zott voltát, illetve be kell látnia feladatának az igazságban gyö­­kerezését. A szellem szabadságá­nak ez a biztosítéka. Fejér Ádám EGYETEMI DOCENS (JATE)

Next