Napi Magyarország, 1999. január (3. évfolyam, 1-25. szám)
1999-01-02 / 1. szám
MAGYARORSZÁG Belpolitika A politika valóságképeiről A politika az egyetlen professzionális alrendszer, mely a hivatásos politikusok és közösségeik belső viszonyain, küzdelmein túl a mindennapi élet és gondolkodás egyszerűsített világképeit is bevonja működésébe. Úgy is mondhatnám, hogy felerészben a választópolgárok millióinak közegébe befészkelődve, ezek fejével gondolkodva áll a nyilvánosság elé a politikus és a pártvezér, felerészben pedig a komplex szervezeteik pénzügyi, hatalmi és kulturális viszonyai által meghatározva nézi a világot. A politikusok egymás közti kommunikációs köreiben - még ha ellenfélnek számító politikusok közös fórumairól van is szó - bonyolultabb és „reálisabb” valóságkép irányítja a tevékenységet, mint az a mindennapi élet és gondolkodás szintjén lehetséges. A többi professzionális alrendszer, például a jog vagy a tudomány esetén a sokkal zártabb „profi jogász” stb. közösségek hidegen kitolhatják szemszögükből a laikusok realitásképeit és gondolkodási sémáit. A tudósok szűk szaklapokban, zárt konferenciatermekben érintkeznek, dolgoznak. Ugyanez a „fényes elszigeteltség” vonatkozik a jogászok világára is, még ha a jogi perben a laikus ügyfél is jelen van. Nem így áll a helyzet a politika világában. Itt nincs „fényes elszigeteltség”, itt az alapmozgatók, a politikai erőviszonyok végső eldöntői szükségszerűen a laikus állampolgárok milliói maradtak, és azoknak is kell maradni, ha nem fogadjuk el, hogy lenne egy elhivatott „avantgárd”, mely a társadalom vezetésére annak megkérdezése nélkül lenne predesztinált. De vakok nem lehetünk, és látni kell, hogy miközben a versengő pártok és politikusok a milliók nyelvén és ezek egyszerűsített gondolati konstrukcióival fejezik ki magukat a nyilvánosság előtt, és kell hogy kifejezzék magukat, ha nem akarnak a politika margójára kerülni, addig a politika belső világa éppoly professzionális tevékenységekre és finom gondolati felbontóképességekre utalt, mint az a jogász, a nagyvállalati menedzser vagy bármely más szféra profeszszionalistáinál kötelező. Példa erre Margaret Thatcher angol miniszterelnök, aki a ’80-as évek elején merész újítással megbízta az egyik legnagyobb piaci marketingcéget, hogy rendszeresen felépített politikai marketing keretén belül „adja el” a konzervatív pártot is a szavazók millióinak és a piac más szektoraiban kifejlesztett marketingtechnikákkal - közvetlen postai levelezőlapok a választópolgároknak, apró reklámajándékok szétszórása a párt szimbólumaival játékos rendezvényeken stb. - alaposan növelte pártja előnyét vetélytársával szemben. A Munkáspárt vezető stratégái tomboltak dühükben, és a „Vaslady” a nyilvános kiátkozások sokaságát kaphatta a többin felül. Kiút azonban nem volt, és néhány év múlva már a Munkáspárt folytatta a kiterjedtebb politikai marketingtevékenységet, ellenfele taktikáját átvéve. A nyilvánosság laikus embere természetesen ez a „mosolygós” végterméket látja a nagy politikai rendezvényeken, de a komplex gépezet milliónyi szerkezetét nem, és az ezt mozgató és egymással a kormányhatalomért küzdők bonyolult viszonyait éppúgy képtelen érzékelni és megérteni, mint mondjuk a legújabb perjogi dogmatikai konstrukciót, mellyel ügyvédje megnyeri számára perét. Összegezve az eddigieket, azt lehet mondani, hogy a modern társadalmak fejlettségét a professzionális alrendszerek külön világainak létrejötte teszi lehetővé, ami a jogi világ, a művészi világok, a tudományos világ zárt közösségeit és finomabb realitásképeit hozza létre a mindennapi gondolkodás felett. Ebben a helyzetben a politika az egyetlen, mely részben ugyanezt a professzionális önálló világot megalkotja, de mivel fő mozgatója a választópolgárok millióinak döntése, ezért felerészben ezek egyszerűsített világképeivel is folyamatosan megjelenik a nyilvánosság előtt. Ezt nevezem a politika kettős realitásának, és a két realitás közötti feszültségből egy sor aktuálpolitikai jelenség válik érthetőbbé. Az egyik ilyen a pártok „fundamentalistái” és „realistái” között zajlik le mindenhol, különösen a nyugati zöld (környezetvédő) pártokon belüli „flancik” és „reálok” harcaiban jól láthatóan. A politikában a laikus értelmiségi körökből érkező zöld pártok politikusai hosszú ideig a mindennapi gondolkodás sémáiban kialakult stílussal jelentek meg a nagypolitika intézményeiben a parlament nyilvánossága előtt is. Ám ide becsöppenve hamar észlelni kezdték azokat a komplex politikai mechanizmusokat és kényszereket, melyek sokkal bonyolultabbá teszik a politizálás világát, mint az kívülről megítélhető volt. Erre válasz a „reálok” reakciója, akik alkalmazkodva a hivatásos politikusközösség ezer síkon folyó küzdelmeihez és gondolkodásmódjához, átírták régi egyszerű sematikus téziseiket. Ők már a komplex ipari, pénzügyi, szociálpolitikai stb. mechanizmusok tömegét szem előtt tartva igyekeznek a régi tézisek magvát kifejezni, operacionalizáltabb és véghezvihetőbb formában megfogalmazva azokat. Nem így a „fúndik”, akik zord és kissé dölyfös arckifejezéssel, a „tűz őrzőjeként” eretnekséget vágnak a reálok fejéhez, és a régi egyszerű tézisekhez visszatérést követelik. Az utca népe, a laikusok tömege előtt az utóbbiak „őszintesége” vitathatatlan - azt a nyelvet beszélik, mint ők is, olyan egyszerűnek mondják a politika világát, mint ők is hiszik. Csak éppen ennél maradva, a „zöld” tematika legfeljebb az értelmiségiek néhány százalékát tudná megszerezni szavazóbázisnak, és csak álmodozhatna a nagypolitika alakításáról környezetvédő eszméivel. A politika kettős realitásának feszültsége megjelenik a politizálási stílusok megítélésénél is. A politikába beszálló értelmiségiek nagy része hosszú ideig zavarban van az eltérő követelmények között. Hoztak magukkal egy zártabb szakmai közösségben kialakult nyelvet, beszédstílust és a szakmai nyilvánosság előtti megjelenés normáit, illetve ha már korábban beszálltak a szélesebb nyilvánosság publicisztikai eszmecseréibe, vitáiba, akkor egy elvontabb-egyszerűsített stílust. A napi politikába beszállva azonban hirtelen több száz fős közönség előtt folyó politikai rendezvényeken találják magukat, és itt úgy kell beszélni, hogy a következő választásokra lehetőleg sok szavazatot szerezzenek, és kevésbé fontos a logikus érvelés finomsága, mint a tömeghatás. Itt pedig különböző műveltségű és képzettségű emberek sokasága jelenik meg, és ezek átlagát megcélozva kell az optimális hatást elérni. Ehhez azonban ki kell alakítani egy olyan rugalmas stílust, mely figyelembe tudja venni a szükségszerű eltérést akkor, ha egy kis falu közönsége előtti beszédről van szó egy kultúrházban, vagy ha egy nagyobb vidéki város vállalkozói köre előtti vitaindítón vagy akár egy egyetemistákkal megtöltött aulában kell ugyanarról beszélni. A nyilvánosság különböző színterein tehát eltérő stílusban kell tudni az igazán jó politikusnak megszólalnia, és ez a politikába csöppent értelmiségiek nagy része számára érthetetlen és elfogadhatatlan. A politikus legelemibb feladata, hogy tömegbázist szerezzen pártjának és programjának, ezzel szemben a politikába tévedt értelmiségi - megkeseredetten a sikertelenségtől és értetlenül állva a „színjáték” előtt - demagógnak nevezi sikeres politikustársait, és akkor sem fogja megérteni, hogy mi is történt vele, min is ment át tulajdonképpen, amikor a versengő politika világa már rég kiszorította a politikából. A magyar politika ’90-es évek eleji világában sok ilyen politikus tragédiája vezethető vissza a politika kettős realitásának és feszültségének tényére. Sokszor felbukkan a két realitás közti feszültség tudatos kijátszása a politikusok nyilvánosság előtti harcaiban. Ugyanis a különböző táborok hivatásos politikusai éppúgy ismerik ellenfeleik nyilvánosság mögötti bonyolult belső viszonyait, harcait, az egyes politikusok életpályájának részleteit, az erre ható kényszereket, mint a saját táborukon belülieket. E részletek ugyanis jól nyomon követhetők azoknak, akik fő tevékenységüket a politikába helyezik - ebből meg is tudnak élni -, és rendszeresen olvasva az összes napilapot, hetilapot és egy sor háttérinformáció birtokában feldolgozzák ezeket. Mivel alapvetően érdekli őket a politika többi résztvevőjének viszonya, rendszeres információtömeg marad meg a hivatásos politikusok fejében erről, míg ezt a laikus állampolgár el se olvassa, vagy elfelejti, hisz számára ez csak a szabadidő töltésének egy formája. A politikusközösségeken belüli pontos és finom információtömegen nyugvó realitásképpel szemben a széles nyilvánosság elé álló politikusok alkalmazkodnak az itteni egyszerű sémákhoz és értékítéletekhez, ám az ellenfél megteheti azt - és sokszor meg is teszi -, hogy olyan részletet tár a vitában a másik politikusról a nyilvánosság elé, ami ha teljes részletességgel előadva védhető is, de önmagában kiragadva valami „rejtett titok”, „leleplezés” benyomását keltheti a laikus közvélemény előtt. Ekkor pedig csak az ügyes kontextusba helyezés kell, és már egy „morális fertő” képe bukkan elő egy pártra, egy politikusra nézve. Pedig tulajdonképpen csak arról van szó, hogy az ellenfél előrántott egy magától értetődő és itt mindenki által ismert (megjegyzett) tényt. Ám a külső, széles és egyszerűsített világképben élő közvélemény előtt ez más színben tűnik fel, különösen ha kissé „beállítják” azt. Mit tud tenni az ily módon megtámadott? Nem sokat. Legfeljebb ő is ugyanezt teszi politikai ellenfelével szemben, de mivel mindehhez az kell, hogy a tömegmédiumok barátibb kapcsolatban legyenek vele, végül is az a győztes, aki e machinálásban jobban el tudja érni a médiumokat. Lehetne tovább sorolni, de talán a probléma lényege már így is látható: a politika kettős realitása és a két réteg közötti feszültség magyarázatot adhat egy sor jelenségre a politika világában, és - ha „nem is tudják, de teszik” alapon - sokszor láthatjuk e feszültség ügyes felhasználását a politikusok nyilvánosság előtti ütközeteiben. A kettősség megszüntethetetlennek tűnik, ezért meg kell tanulni élni vele, és talán tudatosítva ennek tényét, csökkenteni lehet az ezzel való visszaélést. Pokol Béla A NATO-alkotmány visszamódosítása A jelek szerint az MSZPSZDSZ azt se bánná, ha kimaradnánk a NATO-ból, csak az Orbán-kormány dolgát sikerüljön megnehezítenie. Úgy hiszem, a kormánypártokat is meglepte a nemzet érdekeinek ilyetén semmibevétele; talán idáig, az eltelt 8 év (és a megelőző 40 év) ellenére még mindig több becsületességet feltételeztek a baloldal pártjairól, mint helyénvaló lett volna. Pedig a politikus bölcsen teszi, ha ellenfelei morális értékeit inkább alábecsüli, mert ebben az esetben legfeljebb kellemes meglepetés éri, ha téved. Ha viszont többre tartja a vele szemben állókat, mint amilyenek azok valójában, akkor abból csak kellemetlenségek származhatnak. Mint jelen esetben is. Ha Orbán Viktor hatalomra jutása után rögtön kezdeményezi ezt az ország érdekei szempontjából létfontosságú alkotmánymódosítást, talán megkapta volna az ellenzék támogatását. A miniszterelnök azonban nyilván azt gondolta, bármenynyire kiéleződik is a későbbiekben a politikai harc, azért ellenfelei annyira mégsem kétszínűek, hogy az egyik legfontosabb nemzeti kérdésben, a NATO- csatlakozás ügyében támasszanak nehézségeket. Tévedett. Mármost mi lenne a teendő? Esetleg megtehetné a kormány, hogy enged a zsarolásnak. Elvégre, mondhatnánk, ez az ügy bőven megér ennyit. Jelöljenek csak az ellenzéki pártok a Simicska-bizottságba, akit csak akarnak. Ebben az esetben persze az ellenzék legott vérszemet kapna, s ezentúl minden kétharmados ügyben zsarolhatná a koalíciót. Ámde ez a NATO-alkotmánymódosítás kérdésétől függetlenül a jövőben mindenképp így lesz, az Orbán-kormány ugyanis belenyúlt az érdekkörökbe, és ezért mindenáron boszszút akarnak állni rajta. Mert az valóban elviselhetetlen, hogy az országban két baloldali és két jobbközép országos napilap legyen - ez most a legújabb sérelem. De hát nehezen bocsátják meg a Postabankot, a tb-t, az adórendőrséget, a Btk. szigorítását - no és persze a kábítószerélvezők elleni fellépés se könynyen felejthető. S gondolom, a balliberális oldal dühös azért is, mert a kormány a gyermekes családoknak kiemelt figyelmet szentel, s tenni szeretne értük. Ez kétségkívül a polgári kormány egyik legsúlyosabb „bűne”. Ennél nem sokkal csekélyebb a koalíció vidék felemelése melletti elkötelezettsége. Intő jel volt, hogy a NATO- csatlakozáshoz szükséges, a csapatmozgásokat érintő alkotmánymódosítás ügyében rövid két hét alatt négyféle álláspontot alakítottak ki. Először mind az MSZP, mind az SZDSZ áldását adta a módosításra, majd másnap a vizsgálóbizottságok elnökei körül támadt vitára hivatkozva visszakoztak. Közben persze ország-világ előtt bizonygatták a NATO melletti elkötelezettségüket. Ezután hallhattunk egy olyan kijelentést szocialista oldalról, miszerint a csapatmozgásokat megkönnyítő alkotmánymódosítást akkor sem szavazzák meg, ha az általuk jelölt személyek kerülnek mégis a bizottságok elnöki székeibe. „A koalíció eljátszotta a bizalmukat” - mondták (ugyan hol van az az ellenzék a világon, amelyik bízna egy percig is a kormányban?), így bármit tesz is a kormányzat, az ellenzék nem járul hozzá az alkotmánymódosításhoz. Közben elhangzottak a külföldi rosszalló nyilatkozatok, amelyek nyomán Kovács László a parlamenti szavazás elhalasztását és tárgyalásokat javasolt. Ezen a ponton érezni lehetett, hogy az ellenzék saját magát szorította sarokba. A Fidesz ugyanis joggal hivatkozhatott arra, hogy az egész botrányt a balliberális pártok okozták, így semmi ok sincs a parlamenti szavazás elhalasztására. Sőt mint az várható volt, a kormányzat név szerinti szavazást kért. Hadd lássa ország-világ, kik akarják igazán a NATO-t, illetve kik azok, akik kicsinyes pártérdekeiket a nemzeti érdekek fölé helyezik. Nos, ezt megláttuk. Az MSZP a döntő szavazáson tartózkodott, míg a szabaddemokraták nem vettek részt benne. Nem tudom, a két baloldali párt itthoni megítélésén mindez mennyit változtat. Ám a nyugati világ most végre saját szemével láthatja: az SZDSZ és az MSZP milyen partner. A két ellenzéki párt a mai napig nem tudta megemészteni választási vereségét, s egyáltalán nem gondolta végig, milyen stratégiát is kövessen ellenzékként. Próbálkoznak napirenden tartani a Simicska-ügyet, heccelik a nyugdíjasokat, s közben olyan törvényjavaslatokat is elleneznek, amelyek nyilvánvalóan hasznosak és jók, ha a kormánynak legalább akkora médiatámogatása lenne, mint ellenfeleinek, gyerekjáték lenne az MSZP-t és az SZDSZ-t a bűnözők, a kábítószer-fogyasztók, az adócsalók támogatóinak naponta lefesteni. Ráadásul a baloldali médiumok nem kevés energiával próbálták elhitetni a publikummal, hogy a jobboldal politikusai hisztérikusak és gyűlölködők, míg a nyugalom, a józanság, a mértékletesség erényei csakis a baloldalon lelhetők fel. A kormánypártok véleményem szerint akkor cselekszenek okosan, ha hagyják az ellenzéket a saját levében lőni. Ebben a kérdésben nem kell nekik segédkezet nyújtani, elvégre a saját maguk ásta verembe estek bele. Viszont amiképpen a baloldal rendre világgá kürtöli kormánnyal szembeni vádaskodásait (amelyeket kiváltképp a Frankfurter Allgemeine Zeitung közöl boldogan), úgy most a kormánypártoknak kellene a honi baloldalt bemutatniuk. Mást nem is kell tenni, csupán elmondani az igazságot. Ez nem lesz nehéz. Talán a kétharmados törvények elfogadása nélkül is lehet közrendet teremteni Magyarországon, és a NATO sem fogja megtagadni felvételünket. A most elutasított alkotmánymódosítást pedig talán elő lehet még a későbbiek során is terjeszteni. Ha a baloldali pártok újra és újra elutasítják, saját magukat teszik szalonképtelenné Nyugaton. ZÁBORI László 1999. január 2., szombat A lelkiismeret szabadsága és a szellem rabsága Szókratészt a néphatalom halálra ítélte, mert nyughatatlan szelleme az állam békéjét és a polgárok lelki nyugalmát fenyegette. Bírái szerint attól kellett tartani, hogy a daimonionról, a minden ember lelkében élő Istenről szóló, tehát az igazság mérlegelését kötelezővé tevő tanítása túl nagy terhet ró a szokások betartásához és az állam isteneinek tiszteletéhez szokott polgárokra. Szókratész elfogadta bírái ítéletét, és a méregpoharat önként kiitta. Tette nem csak az élet, a világ jelentőségét eltúlzó beállítottság bírálataként érthető, benne az is kifejeződött, hogy a bölcs - ahogy mai kifejezéssel mondanánk - nem akarta lelkét démonizálni, nem akart az élet polgári rendjével szembefordulni, azaz be akarta bizonyítani a vád alaptalanságát. Ezt a magyarázatot alátámasztja, hogy nem a zsarnok önkénye ítélte halálra, hanem a polgárok szabad akaratát tükröző athéni demokrácia. Szókratész Platón óta a gondolkodás hősének számít. Franz Kafka, századunk legnagyobb szatíraírója viszont ironikusan ábrázolja korunk Szókratészeit, akik mint A per című regény hőse, Josef K., szzioikus nyugalmat mímelve engedelmeskednek tóráiknak, és birkák módjára mennek a vesztőhelyre, mert úgy vélik, engedelmességükkel filozóflis voltukat hitelesítik, és magatartásukkal valamit bebizonyítanak. Hibát követ el a gondolkodó, amikor megfeledkezik a gondjaira bízott igazságról, és a polgárok lelkiismeretének hamisan fölfogott szabadsága és nem kevésbé hamis politikai érdekek kedvéért szellemét rabságra veti. Hiszen az igazság elsőbbségéről megfeledkezése nem csupán a szellem szabadságát sérti, de a polgári világ rendjét is törékennyé teszi. Tudjuk, Szókratész kivégzését nem sokkal az athéni demokrácia bukása követte. A kafkai hivatal sem csak a Josef K.-hoz hasonlóan vele dacolni hajlamos gondolkodókat üldözi, azok a polgárok is per alatt vannak, akik a bírák, az ügyvédek és a poroszlók kívánságait mindenben teljesítik. A huszadik században a lelkiismeret szabadságán és a demokrácia rendjén esett sérelmek végső oka a szellem elhomályosulása. Vagyis az a körülmény, hogy a gondolkodás az igazságot kénytelen volt zárójelbe tenni, és a keresztény kultúra alapjait megtagadva, Szókratész korára emlékeztetően szembeállította a szellem szabadságát a lelkiismereti szabadsággal. A házak nem a földből nőnek ki, hanem alkotójuk terve szerint épülnek. A házakat mégis a földbe gödröt ásva, alulról fölfelé építik. A társadalmunkban tíz éve megindult rendszerváltozás ennek megfelelően a polgárok lelkiismereti szabadságát hirdette meg, a hatalom demokratikus formáit építette ki, és nem a szellem szabadsáról akart mindenekelőtt gondoskodni, nem az igazságnak a polgári rendet megalapozó voltát mondta ki. De a szellem emberei, a tudósok és a művészek sem a politikával, a polgári világgal szembeni elsőbbségüket hirdették meg, hanem a diktatúra fölszámolását támogatták. A tudomány és a művészet világa így az elmúlt tíz évben egyelőre nem vált szabaddá. Oka nem az államhatalom vagy a polgárok szellemtelensége, kultúraellenessége, hanem a diktatúra emlékeként itt maradt félhomály, amely akadályozza az ideológiamentes, hiteles gondolkodás lehetőségének és szükségességének fölismerését, a szellem szabadságának kimondását. A magát változatlanul ideologikusan meghatározó, és a politikában csak a hatalom technikáját látó gondolkodás lemond annak lehetőségéről, hogy egyértelműen szembeforduljon a diktatúra szellemtelenségével. Ha a küzdelmek ideológiai formában folynak, nem lehet kétséges: az győz, aki gátlástalanabb. A polgárok lelkiismereti szabadságukkal élve demokratikus kormányzatot választottak. A nép, mint tudjuk, leválthatatlan, fizikai erő alkalmazása nélkül nem lehet rabságban tartani. A gondolkodás ideológiai formája mellett azonban a szellemi élet rendje diktatórikus marad, mert a szakma bizony leváltható, úgymond észérvekkel befolyásolható, azaz fizikai erő alkalmazása nélkül, jogszerű keretek között is rabságban tartható. Nem a demokratikus kormányzat teszi ezt, hanem a kafkai hivatal múltból itt maradt alkalmazottai. Az igazság politikai érdekek fölött állásának, a gondolkodás ideológiamentességének meghirdetése elsősorban a szellem szabadságának helyreállítása érdekében nélkülözhetetlen. A közvetlenül a szellem - nem érdekektől mozgatott - embereinek igénye, a szellemi hatás kifejtésének elemi feltétele. Közvetve, hosszabb távon azonban a demokrácia megszilárdítása szempontjából sem kevésbé nélkülözhetetlen, mert a diktatúra megdőlése után előállt helyzetben a demokráciát csak új alapokon lehet kiépíteni. Az épületet be kell fejezni: az alkotó tervének kibontakozását a szellem szabadságának biztosítása jelenti. A történelem nem ismétli önmagát, benne minden helyzet új. Vannak ugyan az értelemteljesülés folyamatába nem illeszkedő kisiklásai, és századunk diktatúrái föltétlenül ezek közé tartoznak. Tanulni azonban a kisiklásokból is lehet. Sőt mai állapotunk kulcskérdése, mennyire sikerül a diktatúra bűnéből okulnunk, magunkat attól a szellemi eltévelyedéstől megtisztítanunk, amely borzalmait világunkra szabadította. Ha a kommunizmus szellemi eltévelyedés, következményeit nem elegendő kizárólag gyakorlati, politikai eszközökkel kezelnünk, veszélyének végleges elhárítása szellemi megoldásokat igényel. A gondolkodás ideológiai fertőzöttségének megszüntetése érdekében a politikának föl kell ismernie lehetőségei korlátozott voltát, illetve be kell látnia feladatának az igazságban gyökerezését. A szellem szabadságának ez a biztosítéka. Fejér Ádám EGYETEMI DOCENS (JATE)