Napjaink, 1963 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1963-01-01 / 1. szám
SOBOR ANTAL: Vasárnap a májusi vasárnap reggel olyan friss, mint egy lavór hidegvíz. Odalent az udvaron valaki porol, hangosakat puffog a szőnyeg. Szikrázó fényben borotválkozik a nyitott konyhaablak előtt. Amikor végez, tenyerével végigsimít az arcán. Nézegeti magát a tükörben. Mindig is korán bámult. A vonásai kissé keményebbek lettek, a füle fölött pedig néhány ősz szál húzódik, egyébként a haja a régi. Erős szálú, rövid, fekete haj, majdnem divatosan oldalt fésülve. Az álla alatt a nyakán összecsípi a bőrt, elbiggyeszti a száját. A szomszédból pörkölt illata csap át. A vasárnapra gondol, és lefordítja a tükröt az asztalra. Olyan egyformák a vasárnapok, mint a hétköznapok. Ilyenkor mindig az ünneplő ruháját veszi föl, egy keményített nyakú prágai inggel. Vakítóan fehér az ing, és szép hozzá a kávébarna színű nyakkendő. Ili mosolyogva nézi körül a konyhában. — Nagyon csinos fiú vagy —mondja. Később lemegy sörért. Ilyenkor lent vannak a kerthelyiségben a többiek is. Duma délig, esetleg egy kis ulti, tízfilléres alapon. Aztán az ebéd. A felesége mindig korán elkészül vasárnap az ebéddel. Utána Ili a gyerekkel lefekszik, ő meg olvas. Inkább újságot olvas ilyenkor, sohasem szerette a nappali alvást. És jönnek a délutáni meccsek. Ha a televízióban van, átmegy a Sulyánékhoz. Itt mindig sokan vannak, telecigarettázzák a szobát, és nagy viták kerekednek. Sulyán nem szereti egyedül nézni a meccset. Csak az ökör iszik magában — mondogatja — és csak a dilettáns drukker néz egyedül meccset. Ha pedig a gyári csapat itthon játszik, biciklire ül, kimegy a pályára. Néha kiviszi magával a gyereket is. Fölszerelt neki a bicikli vázára egy ülőkét. Mire hazajönnek a meccsről, Ili elkészül, fölveszi a lila komplétát. A gyerekkel bekapnak valamit, csak úgy állva a gázról, és elmennek az apósáékhoz. Az apóséknál persze unalmas. Az öreg ötvenkettőben pakolt föl egy teherautóra, és hagyta ott a faluját. Azóta egy volt üzlethelyiségben lakik, szenet lapátol a villanytelepen, és örökké a falut sírja. Ott háza volt, a ház körül kert, meg állatok. Most csak győzködik a tenyérnyi helyen, ami a régi szatócsbolt előtt van, meg hátul a kerítés mellett. Agyonássa a földet, zöldséget, néhány fej salátát termel. Egy-egy napraforgót is kicsikar, inkább csak díszletnek. A karácsonyi kolbászba való fokhagyma megterem — mondogatja és elhúzott szájjal nevet hozzá. A WC felőli folyosón vannak a nyúlketrecei. Egy időben kutyát is tartott. Nem tud állatok nélkül sem élni. Az öregasszony mályvái már majdnem a küszöbön állnak. Keserű emberek, vasárnapról vasárnapra lehangolják. De Ili miatt menni kell hozzájuk. Ez hát a vasárnap. Ilyen minden vasárnap. A fehér trikót begyűri a nadrágba, összerakja a borotvát, szappant, mielőtt Ili kijön a konyhába. Minden vasárnap mozog azért, hogy nem a fürdőszobában borotválkozik. Nem tehet róla, itt szeret borotválkozni a konyhában. Mielőtt ellépne az ablak előtt, meghallja a lány hangját a folyosóról. Énekel. A cipője kopogását is hallja már. Most ér a lány az ablakhoz, látja az árnyékát darabokban ugrálni a korlát rácsain. Az úristenért nem nézne be, pedig tudja, hogy itt állok — gondolja, és visszatartja a lélegzetét. Hallani, hogy odabent a kisszobában Ili ágyaz. Piros pulóver van a lányon, meg fekete nadrág. Mind a kettőt mintha ráöntötték volna. Lassan megy, szinte táncol. A csípőjével adja az ütemet. Mindkét kezével a haját simítja, a hosszú, fekete haját húzza föl a feje tetejére, mintha kontyot rakna. Apró mellein megfeszül a tűzpiros pulóver, a feszes nadrág csak a combjai tövénél vet ráncot. És énekel. Szöveg nélkül, mély hangon énekel, ahogy elmegy az ablak előtt. Odabent Ili a dunyhákat, párnákat csapkodja. Lent az udvaron Batáriék mennek át feketébe öltözve. A tízórai misére járnak minden vasárnap. Nemsokára utánuk nyílik lent a lépcsőház ajtaja, a lány lép ki a fényes udvarra. Átmegy a kavicsos úton, leül a virágágy melletti padra. Egymásra veti a lábait, csukott szemmel bámul a napba, így messziről is hallja a dúdolását. Még a télen kezdődött ez az egész. Sulyánéknál nézték a televíziót, valami drámát közvetítettek, nem emlékszik már rá, hogy mit. Sokan voltak, ili az asszonyokkal a sarokban beszélgetett, mert nem tetszett neki a darab. A lány meg ott ült, kissé oldalt, mellette. A teste szemben volt vele, csak a fejét fordította a televízió felé. A kékes fény lobogásában hoszszan nézte a lányt. Az is nézte őt, olajos, barna szemében különös fények gyulladtak. Ha találkozott a pillantásuk, a lány rezzenés nélkül állta, neki kellett levenni róla a szemét. A lábait egymásra vetette, combjait szorosan összezárta. Alig tizenhét éves. Még akkor is kitágult, nagy szemekkel nézte a lányt, amikor meggyújtották a villanyokat. Rekedt volt a hangja, amikor Ilihez szólt. Ez idegesítette akkor este. A lány itt lakik az emeleti folyosó végében. Mindig itt jár el az ablak alatt. De a lépcsőházban is találkoznak sokszor. Egyszer a pincében is összefutottak azóta. A lány akkor énekelt előtte először. Mozdulatlanul állt a szűk helyen, míg a lány elment előtte. Megcsapta a hajának, meg a testének illata. Akkor sem beszéltek, mintha kerülték volna a szót. Amikor elment a lány, a fejszét csaknem tövig csapta a szivacsos, korhatag tuskóba. És a lépteit, a dudorászó hangját mindig hallani kellett a folyosón. Valószínűtlenül hosszú a folyosó. Amikor ideköltöztek, meg is ijedt tőle, később aztán megszokta. Heten laknak a folyosón. Egyszer aztán beszélgettek is. Egy március eleji délután a gyerekért ment le az udvarra. A ház sarkában hirtelen elébe fordult a lány. Mindketten megtorpantak. Olyan közel álltak, hogy szinte érintették egymást. Egy pillanatig így álltak. Neki kellett egy lépést hátrálni. A lány hangosan nevetett. Csupa zavart, és semmi dolgokat mondtak akkor egymásnak. A lány szemében gyerekes mosoly ugrált, felvállal a falnak dőlt, kezével fadarabot babrált.. Eleinte a földet nézte a lány, de aztán hátravetette a fejét. A szája görbületével nevetett,, és a szemeiben újra ott látta a pajkos, kacér fényeket. Úgy, mint a télen, ott a televízió előtt. Március végén nagy hóesésvolt. Munkából jött haza délután, és amikor a ház elé ért, hógolyó puffant a hátán. Megfordult. A lány szaladt el mellette. Csilingelve nevetett, egy pillanatra látta a szempilláin remegő hópelyheket. Utána kellene most futni, a karjaiba kellene kapni, és megmosdatni a hóban, hadd sikongasson, hadd kapálózzon. Milyen szép lenne a fehér hó a kendője alól kibújó fekete haján. De már későn nyilatt karjában a mozdulat. Lehajolt hóért, összenyomta és nagy lendülettel dobta a lány után. Elkésett. A lány éppen befordult a ház sarkánál, a falon csattant a hógolyó, fej magasságban. A lány nevetve dugta vissza egy pillanatra a fejét később, amikor a délutáni szürkületben bámult ki a hóesés sűrű függönyén át az utcára, sokáig nézte lent a hógolyó nyomát. Másnap reggel, amikor munkába ment, már olvadt. A márciusi hó nem hosszú életű. A sarkon a falról is lassan leolvadt a hógolyó ... A kisszobából Ili jött ki. Egy kicsit kócos, nem ért még rá megfésülködni. Fényes, barna a haja, kontyban viseli. — Na, most cseréljünk — mondta —, te menj most már be, én meg maradok itt. Az isten áldjon meg, Pista, a pamacsot vidd az asztalról! Visszalépett, mert csakugyan az asztalon felejtette a pamacsot. Míg érte nyúlt, lepillantott az udvarra. A lány fölállt a padlóról, az utcafront felé indult. Csak úgy, a kék vászonnadrágjában, meg a fehér trikóban ült be a szobába olvasni. Vasárnapra négyféle újságja is van. Valamivel hat óra után dobja be a postás az újságokat az előszobába. Később Ili jött be hozzá. A készülő ebéd illatát hozta magával a konyhából. — A gyereknek valami előadása van az iskolában. Elkísérhetnéd. Legfeljebb nem ultizol ma — mondta a felesége. — Nem. Menjen egyedül. Nem megyek sehova — mondta és kinézett a nyitott erkélyajtón. Hamarosan bejött a gyerek is, megmutatni magát. — Mi lesz ma a suliban? — kérdezte tőle. — Vetítés. Valamilyen utazókról vetítenek. Afrikáról. — Afrikáról? — Igen. Eljöhetnél. Te sem láthattál sokat Afrikából. — Honnan tudod te azt? — Hát, csak úgy gondolom. Megfogta a gyerek fejét, magához húzta. Szép, homlokába hulló gesztenye haja van a gyereknek. Az anyjáé. — Na, menj! De semmi haverozás. Délre itthon vagy! Az erkélyajtóba állt, hogy utána nézzen a gyereknek. Lent a virágágyak mellett ott állt a lány, és Zolival beszélgetett. Egyik kezével a gyerek hajába turkált. Nevetve mondott neki valamit. A gyerek is nevetett a lányra. Vissza akar lépni, de a lány most idenéz. Biccent a fejével, köszön. Visszabiccent neki. A gyerek is fölnéz, int a kezével, aztán elmegy. A lány elindul, lassú járással jön erre, a földet nézi lehajtott fejjel. Amikor az erkély alá ér, hallja a hangját is, énekel. Csak akkor néz vissza a lányra, amikor elmegy az erkély alatt. Lépései alatt csikorog a kavics. Visszaült a karosszékbe, kezében tartotta az újságot, de egy fél oldal után vette csak észre, hogy mit olvas. A lányt látja most is maga előtt. Egyszer kölyökkorában szerelmes lett egy ilyen fekete, mélyhangú lányba. Egy ügyvéd lánya volt, mindig tiszta és jószagú. Tejfehér bőre volt és nagy, vastag, szénfekete szemöldöke. Órákig tudta a kapujukat bámulni, meg a táblát, amelyre az volt írva, hogy dr. Drimba Géza köz- és váltó ügyvéd. Ott laktak velük szemben. Drimba Klárinak hívták a lányt, és az ablaka alatt gyönyörű orgonák nyíltak. Az udvarukba azonban sohasem tette be a lábát. A lány csak nevette őt. Amikor a háborúban az ügyvédek elköltöztek, könnyes szemmel nézett a teherautó után. A lány visszanézett a ponyva alól. Akkor is nevetett... Délben megjött a gyerek, sokat beszélt Afrikáról, úgy látszik, nagyon megtetszett neki a két név, mert állandóan emlegette: Zikmund és Hanzelka. Az ebéd alatt is a két idegen név röpködött, a gyerek szakadatlanul beszélt. Hallotta, amint becsukódott ott kint a folyosó ajtaja. A lány jött föl az udvarról. A nyitott ablakon behallatszik a halk dúdolása. Amikor az ablak elé ért, neki megállt a kezében a kanál. Zikmund és Hanzelka ... Zikmund és Hanzelka ... járt sebesen a fejében a két furcsa név. Ili fölnézett, egyenesen az arcába. A gyerek felé intett a szemével. Tetszhetett neki a gyerek lelkendezése, az afrikai utazásról. Ebéd után nem állt föl mindjárt az asztaltól, cigarettázott, megvárta, míg Ili meg a gyerek aludni mennek. — Egész nap ebben a trikóban vagy — mondta Ili, mielőtt bement. — Meleg van — válaszolta. Az ebéd utáni csönd ült a házon. A leányra gondolt újra, és elhatározta, hogy ma nem megy el Iliékkel az apósáékhoz. Később beült a nagyszobába. Ili leeresztette délben a kék vászon rollát, hűvösség csapta meg, ahogy belépett. Olyan ez a május közepe, mintha már nyár lenne. Legjobb, ha itthon marad délután. Ma nincs meccs sehol, Iliék meg elmehetnek nélküle is az apósáékhoz. Pillantása a rekamiéra esett. Mindig szeretett volna eligazodni a vászonhuzat különös rajzain. Sokszor órákig is el tudta nézegetni. A sokféle szín között egy élénkpiros is ismétlődik rajta. Egészen olyan, mint a lány pulóverének színe. Lehet, hogy Ili furcsának találja majd, de ma nem fog elmenni az öregekhez. Ugyanaz a két szín. A lány pulóvere olyan, mint itt a vászonhuzaton ez a piros. Iliék fölébredtek odaát, hallotta a szöszmötölésüket. Aztán Ili vállfán hozta át a ruháját meg az ingét, letette a széktámlára. — Menjetek el most ketten. Én itthon maradok. — Miért? — csodálkozott Ili. — Egész nap ki sem mozdulsz. — Fáradt vagyok. Ezek az utak a héten kivették a zsíromat. Jóformán három nap, három éjjel egyhuzamban csináltam. Tudod, hogy a Kollmann szanatóriumban van. Én ültem végig ezt az átkozott túrát — mondta és az újsággal egy legyet hajszolt el a szekrény oldaláról. — Nem tudom, honnan jönnek elő ilyen korán ezek a ronda, zöld legyek. Még nincs is nyár — mondta Ili, aztán hozzátette: — Hát jó, mi azért elmegyünk. Tudod milyenek anyusék. Kikísérte őket a folyosóra. Mielőtt visszament, látta, hogy a lány ott ül a folyosó végében, a nyugágyon. Alszik. Egyik keze a feje alatt, a másik az ölében. Arra gondolt, hogy odamegy, fölemeli és beviszi a hűs szobába. Odafekteti a furcsa rajzú vászonhuzatra, és megvárja, amíg fölébred. Az egyik kezét a vállai alá, a másikat a lábai alá csúsztatná, ha most fölemelné, így vinné be az ölében ... Őrültség. Egészen megzavarodott. Hogyan is kerülhetne a lány a szobába? Itt, ahol azt is tudják egymásról az emberek, hogy mit főznek nap mint nap. Talán, ha majd eljön megint az ablak előtt... Vagy ha az udvarról jönne fölfelé... Nézte a lányt, és dühös lett. Valaki meg is láthatja itt az előszoba ajtajában. Itt leskelődik, mint egy hülye kamasz, ez után a lány után. El kellett volna mennie mégis Iliékkel. Maga sem tudja, miért képzelte azt, hogy ha Iliék elmennek, a lány közelébe férkőzhet. Bement, és újra újságot vett a kezébe. Sokáig, bámulta, nem tudta meddig ülhetett így. De nem olvasott. Ha legközelebb a lány így megy el előtte, táncol, mint egy cirkuszosló, kipofozza. Vagy belefojtja az éneklést is, meg a nevetését is. Hogyan kapálózna a kis vacak, talán még sírna is. S ha nem kapna levegőt, talán még harapna is. Beleharapna az ajkaiba ... Fölállt, kiment az erkélyre. Önkéntelenül is lenézett a ház tövébe, ahol a lány elsétált délelőtt. Most nincs itt. Kint van még a nyugágyban, vagy bemehetett már? Vajon tudja, hogy ő egyedül van? Ki kellene nézni a folyosóra, ott van-e még a nyugágyban. De nem mozdult. Megfogta az erkély vasát, úgy bámult lefelé. Az utcán ráérős, sétáló nép jár le-föl. Késő délután lett. Lassan Iliék is megjönnek. Szemben a házzal egy hirtelenszőke kölyköt pillantott meg. Ott áll a járdán, a nyakkendőjét igazgatja, és erre bámul. Most Iliéket látja a túloldalon, integetnek, és átjönnek az úttesten. Visszaint nekik. Amikor Ili és Zoli a lépcsőház üvegajtaja elé érnek, akkor lép ki a lány a kapun. Köszönnek egymásnak, mosolyognak. Ili megnézi a lány ruháját, valamit mond is neki. Fehér blúz van rajta, meg színes harangszoknya. Megy a nyakkendős fiú felé. Kezet fognak. A lány fölpillant ide. Fejével biccent illedelmesen. Inkább csak a szája mozgásáról sejti, hogy azt mondta: Jó napot, Pista bácsi. Mintha nem is a délelőtti lány lenne ez. — Jó napot, Eszter — mondja, de úgyis tudja, hogy nem hallja a lány. Aztán elég távol egymástól, elindulnak. Egy darabig látja még a színes harangszoknyát az utca forgatagában. Vacsora után a gyerek lefekszik. Ez az Ili nevelése, szó nélkül megy aludni, ő egy kicsit sajnálta a gyereket, biztosan szívesen maradna még fönn. Cigarettázik és szedegeti lassan a ruháit, amiket Ili tett a székre délután. Öltözik. — Hova készülsz, Pista? — kérdezi csodálkozva Ili. — Azt gondoltam, elmehetnénk valahova. Van kedved hozzá? Ili nagy, csodálkozó szemeket mereszt, de aztán mosolyog. Bólint. — Te, Ili! Mikor is táncoltunk mi utoljára? — Várjál csak. Úgy emlékszem ... két éve, Szilveszterkor. — Igen, igazad van. Azt hiszem, két éve, szilveszterkor. Az asszony elnevette magát. Egy ideig nézegette az urát, amint a nyakkendőjével babrál. Azt akarta kérdezni, hogy mi van veled, Pista? De aztán nem szólt semmit. Aprókat nevetett az ura kínlódásán, sohasem tudott tisztességesen nyakkendőt kötni. Még legény korában sem. Csillagok jöttek föl, mire elindultak, lent a gesztenyefák alatt... TÓTH ENDRE: Napfogyatkozás ! Heggel volt, de sötétedett, nem is láthattuk az eget. A füst, a köd lenn kavargott, a jég hamuszínű lett s elsápasztott minden arcot a halotti szürkület. 2 Néztük a kormos üvegen át a nap és a hold viadalát, ezt a titáni ütközetet, v agyunk szédült, kezünk s már alig látszott, fellobogva a nap tündöklő csipkebokra. 3 A napot a hold már elfedte, nem látszik csak vékony szeletje, csak egy sugár utolsó fényjel harcol a hideg sötétséggel. Lessük a csatát izgatottan és meg-megborzongunk titokban, s átvillantyott idegeinken, — ha elvesz a nap, élet sincsen. Ösztönszerűen lehunyom a mi lenne, ha a hold győzne hirtelen? És a füstben, a gázban, a ködben fuldokolva és szélütötten, eszelősen és támolyogva vánszorongnánk tova mind, a sötétség millió fogja, mert tiszta ésszel lehetetlen elviselni ezt a kint. Én nem akarok még elevenen rothadni a föld üregeiben az éj vakondjaként. Ember vagyok imádom a napot és szomjazom, szomjazom a fényt. Barátaim, s ti többi emberek, ne engedjük, hogy úrrá legyen rajtunk a sötétség, s a rettenet, — mert a világ, ha fénytelen, nincs benne semmi értelem. Eszmék, s világok harca dúl, halottas iromány és teremtő fény birkózik, szakadatlanul bennünk, a lélek csatamezőjén. A harc eldőlt. Győzött a nap, s fénye hinti az eget-földet. Homlokunkon a sugarak visszaverődve tündökölnek. reszketett a szemem: BECZE KÁROLY: Sánta őr Göröngyös udvaron sánta őr biceg Bőrbundája alá búvik a hideg A házak közt sután sürüllik a csend Bódító fáradtság álmosan mereng Bódító fáradtság álmosan mereng Fejed tenyeredben megöl ez a csend Nappal elkergetett múltad tegnap éned Az est leple alatt sorra visszatérnek Az est leple alatt sorra visszatérnek S velük együtt jönnek szakadt rongyos képek Lángoló tenyered ütemes vastapsa Merev szfinksz-mosolygást csalt a gőgös arcra Merev szfinksz-mosolygást csalt a gőgös Tiszta rajongásod sárral arcul csapva Pedig zúgó széllel versenyre kelve Az eszmét holnapod tisztelted benne Az eszmét holnapod tisztelted benne Most előtted hever szétrepedezve Nem tudsz köpni csupán sajog a szíved Göröngyös udvaron sánta őr biceg Göröngyös udvaron sánta őr biceg Bőrbundája alá búvik a hideg A házak közt sután sürüllik a csend Bódító fáradtság álmosan mereng arcra