Napjaink, 1964 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1964-01-01 / 1. szám

Igaz öröm (írónak és kritikusnak­­ egyaránt), ha egy író országos szintig magasodva már nem szorul a hibákat elnéző baráti érzések fedeze­tére, s műve magában hordja az el­ismerés lehetőségét, a művészi érté­ket. Baráth Lajos, aki rövid időn belül immár harmadik könyvét adja olva­sói kezébe, a legszigorúbb mércével mérve is megállja helyét fiatal író­ink jobbjai között. S ha meggondol­juk, hogy a nemrég még nehéz fizi­kai munkát végző író szinte minden külső irányítás és útmutatás nélkül, pusztán tehetsége, szorgalma és ér­deklődése iránytűjét követve jutott el harmadik könyvéig, el kell ismer­nünk, mindez nem kis eredmény. Baráth jelentkezése irodalmi éle­tünkben azért is örvendetes, mert a falusi életet és a városi értelmiség életét rajzoló művek mellett csak el­vétve találkozunk munkástémájú könyvekkel, s így Baráth munkás­­környezetben játszódó írásművei égető hiányt pótolnak. Regényének témája — egy karri­erista története — nem új, és nem is­meretlen, hősének, Tominak életfilo­zófiája sem: vagy másokat szol­gálsz, vagy kiszolgálnak, tőled függ, melyik csoportba tartozol. Könyvét mégis érdekessé és érté­kessé teszi számunkra az a tény, hogy a törtető, akamok sorsának bo­nyolítása közben számos alkalmat talál mai életünk problémáinak fel­vetésére. Pontosabban: azt vizsgálja, hogyan nyílhat tér ma egy ilyen tí­pus érvényesülésének. Verba Tamás (becenevén Tomi) okos, ügyes, jókiállású fiú, aki csak eszköznek tekinti és megveti az em­bereket. Munkáját — számításból — szorgalmasan végzi, s közben farkas­éberséggel választja ki azokat az em­bereket, akik hasznára lehetnek, s akik lényegében ugyanolyan jelle­­műek, mint ő, csak befolyásos veze­tők és nagyobb „tétben” játszanak. Ezek kegyeit hajszolva remél maga­sabb beosztást. Közben, csak úgy „mellékesen”, más vonalon is sorompóba állítva ügyességét, díszhalakkal is foglalko­zik, és ezek áron felüli eladásával, csalással jogtalan pénzhez jut. Felfe­lé ívelő pályájának azonban váratla­nul szárnyát szegi az a körülmény, hogy magas beosztású pártfogóit le­leplezik, s ő, mivel csak e néhány csalóra, sikkasztóra számíthatott — munkatársai megvetik — egyedül marad. Barát a fentiekben nem egyszerű­en eseményeket ábrázol, hanem kér­déseket vet fel és ezekre válaszokat is keres. A kérdés magyarázatát (hogyan érvényesülhetnek a szocialista rend­szerben csalók, másokon átgázoló emberek) nem rendszerünk lényegé­ben, alapjában, hanem az önzés még erősen ható ösztönében, és a múlt még továbbélő erkölcsi” elveiben találja meg. S hogy a fenti típusok hosszabb ideig is folytathatják üzel­­meiket, annak titka abban rejlik, hogy bár egyéni érdekeikért harcolnak, céljaik elérése érdekében szövetséget kötnek egymással. Baráth e rosszér­telmű cinkosi szövetséggel, a becsü­letes emberi közösség erejét állítja szembe. Felfogásának érdekes saját­ja, hogy a helyes erkölcsi normák győzelmének biztosítékát elsősorban a fizikai munkát végző emberekben látja, ők azok, akik a „hivatalban” ülő emberek iránti bizalmatlanságuk kifejezésével állandóan óvatosságra intik az olvasót. S bár a leleplezést és eljárást kezdeményező Csetki elv­társ is „felül” lévő ember, a könyv olvasása közben egy kicsit minden hivatalban ülő és vezető beosztású egyén gyanússá válik. Baráth alapjában véve helyes szemlélete ebben a vonatkozásban nem eléggé árnyalt. Mert bár a pél­dát az élet adja — és sikkasztásra, bűnös érdekszövetség alakítására el­sősorban valóban vezető beosztású­aknak van lehetősége —, úgy tűnik, mintha Baráth túlozva, valami mo­dern romanticizmussal eleve ártal­masnak ítélne minden hivatali és irányító jellegi"­ tevékenységet. Mint­ha a mai bonyolult gazdasági, társa­dalmi élet elképzelhető lenne össze­hangoló, vezető szervek nélkül. Per­sze mindezt nem mondja ki ilyen egyértelműen, és lehet, hogy nem is így gondolja. A kész mű azonban az író szándékától függetlenül hat, és a jellemek ábrázolásának hangneme ilyen hatást sugall. A helyzet a Valóságban egyrészt jobb, másrészt rosszabb. (A valósá­gos arányokban több a becsületes vezető, és sajnos, a fizikai dolgozók, között is sokszor találkozunk önzés­sel, harácsoló szenvedéllyel stb.) * Baráth a művészi ábrázolásban nem hajszolja az erőszakoltan új ki­fejezési formákat, de könyve olvasá­sakor mégse érezzük a másodlagos­­ságot, az olvasmányélmények hatá­sát. A Házak tábla nélkül című „mo­zaik-technikás” könyvében ugyan­úgy egy hely, a Bónis-telep biztosít­ja a szerkezeti egységet, mint ahogy például Dabit külvárosi szállodájá­ban a szálloda, vagy Cela Méhkas című művében a kávéház. A díszdal szubjektív, lírai előadás­módja pedig manapság az egyik leg­gyakrabban alkalmazott megoldás. De Baráth e lehetőségeket eredetivé, egyénivé alakítja, és sokszor talán e példák ismerete nélkül tapint a szá­mára legalkalmasabbnak tűnő kife­jezési formákra. A díszhal­ban Verba Tamás élet­útját, e törtető öccsének, Péternek Baráth Lajos: A DÍSZHAL MBBiaaaaaaaMBMMaaMmnMi a m mmbj­mmm feljegyzéseiből ismerjük meg. Péter a történet idején alig múlt tizenöt éves, s az eseményeket csak évek múltán jegyzi fel. E körülmény az író számára annak az alkotói kérdés­nek a tisztázását veti fel, hogy az eseményeket pusztán egy tizenöt éves életkor világlátásának szemlé­letével írja-e, vagy hozzáfűzze a fel­nőtten emlékező Péter utólagos meg­jegyzéseit, megvilágításait is. Nyil­vánvaló, hogy a felnőtt Péter utólag nagyon sok mindent megmagyaráz­hatna, ami akkor csak homályos, ku­sza szálként, sejtésként bukkant eléje. Az első módszer művészileg sokszor hatásosabb, a második viszont vilá­gosabbá, érthetőbbé teszi az esemé­nyek összefüggéseit. Baráth az elsőt választja és mértéktartó önfegyelem­mel igyekszik meg is valósítani el­képzeléseit. * A tartalmi célkitűzés (karrieristák bemutatása) és e módszer között azonban némi ellentmondás támad. Tomi és társainak jellemrajza nem lehet igazán árnyalt, mert tevékeny­ségük csak egy nyiladozó értelmen és tudaton keresztül juthat el hoz­zánk. A kis könyv igazi értéke első­sorban nem is az említettek jellem­rajzában, hanem a mesélő Péter ak­kori élményvilágának, az ifjú lélek tájékozódásának, felismeréseinek, csalódásainak, örömeinek és bánatai­nak színes, erőteljes rajzában rejlik. Péter alakja — bár ő állandóan bátyjáról beszél — különben is köz­ponti jellegű. Az önzés gyökerét — mint említettem — Baráth az ösztö­nökben és a múlt erkölcsi normáinak továbbélésében látja. Az ellenpólus, a megőrző emberi közösség hatása és a lelkiismeret pedig a kis Péter alakjában ábrázolódik. ő tudatosan csak egyszer követ el becstelenséget (gombostűt szúr bátyja díszhalálra), de ezért szívszorongató víziókkal, lázálmokkal fizet. S ahogy az író az egysíkú jellem­raj­zokért, a kis Péter életére vonat­kozó árnyalt megfigyeléseivel kár­pótol, ugyanúgy, az elkövetett nyelv­tani botlások (annál-ennél helyett attól-ettől-­ használ) semmivé vál­nak az egész könyv frisshangú, dina­mikusan gördülő prózájának sodrá­sában. S ha hőseinek társadalmi, po­litikai, életbölcseleti kérdésekről folytatott párbeszédeiben, a regény gondolati anyagának kifejtésében ta­lálunk is gyengébb megoldásokat, kedvetlenségünket elmossák a tehet­­séges író tollából származó eredeti ötletek, gondolatok, képek, hasonla­­tok. Milyen szépen mondja Halep bácsi válaszul arra a gondolatra, hogy az emberiség mint közösség is önző, mert önmagáért, a saját érde­kéért legyőzi, igájába hajtja a ter­mészetet, a világmindenséget: „Az emberért érdemes önzőnek lenni. De az emberekkel szemben az önzés már bűn.” Baráth harmadik könyve, úgy gon­dolom, a szakmabeliek elismerésén kívül meghozza az igazi közönség­sikert is. Az író jól ért a figyelem felkeltésének és lekötésének művé­szetéhez. Egy-egy tömör mondatban állandóan jelzéseket, utalásokat talá­lunk egy­ későbbi, de előre látható esemény bekövetkezésére. * A kötet a kisregényen kívül öt el­beszélést is tartalmaz, az író újabb novellatermésének legjavát. Baráth e novellákban az igazi emberi érté­keket keresve, a kis munkáskollektí­vák emberformáló erejét, a nagy­­hangúság belső ürességét, a szerény­ség mögé rejtőző segíteniakarás né­ma pátoszát (A forrás vize; Cimbo­­borák; Gyávaság), az­ egymás iránti bizalom szükségességét (A vándor fiú) mutatja meg. A vonatok ponto­san indulnak című elbeszélésében pedig egy egész élet keserűségétől és csalódásától megrokkant szívben lobbantja fel az emberség szikráját. Az elbeszélések összképe azt mu­tatja, hogy a fiatal író novellaköte­tének Ember fehér bottal­ megjele­­lenése óta sokat fejlődött­­a műfaj­ban. Baráth minden írásából az ember szeretete és féltése csendül. Kisregé­nyének hőse az óraütést hallgatva arra gondol, hogy az ember élete egyáltalán nem „olyan egyszerű, mint az öreg városháza tornyán le­selkedő óra kötelessége. Mert mi dol­ga annak az órának?” Mutatói „meg­mutatják az időt, a felet és az egé­szet rövid k­ongatással jelzik. Ami a két harangütés közt történik, azt ne­künk kell jelezni...” Igen, a két harangütés közötti időt nekünk kell kitölteni munkával, harccal, szerelemmel, és jelezni a Baráthékhoz hasonló, lelkiismeret ébresztgető könyvekkel. OLTYÁN BÉLA Két harangütés közt... % — 2 — 5. Csillagok a föld (Folytatás az 1. oldalról.) szép tartalommal ellenkező, torzító jelszavakat. Dehát vannak még ilyen „ősleletek” másutt is és más értelemmel is. Még egy példa a szuhakállói II-es akna felolvasójá­ból: „Újításon törd a fejed — Több lesz a kereseted!” Nem tudom mi ez. Talán Huxley-féle hipnope­­dagógia? Vagy valaki így éli ki dilettáns költői hajlamait? Igaz, az érvelés meggyőző, de az ilyesmi reklámszövegnek is rossz­­, a bá­nyászok áldozatkészségét és ver­sengő szellemét pedig egyenesen ki­csúfolja. Dehát vigye az ördög. A bányászok sokkal jobb értékű fic­kók, mintsem ilyesmivel törődné­nek. Kezembe nyomták a munkaru­hát, a bányászlámpát és az önmen­tő készüléket. Tessék beöltözni. Sze­rencse­ fel! A bányában izgalma­sabb dolgok vanna. A rejtélyes ajtó kinyílt. Lépcsők, lépcsők, sokáig lépcsők, de már éreztem a bánya lehelletét. Térd­magasságban himbálóztak a bá­nyászlámpák, világított a sok kicsi csillag, a sok kicsi fény és az akna falára óriási árnyai vetődtek. A bá­nyászlámpa kicsike fénye óriáso­kat varázsolt elém, óriás lábakat, amelyek monoton lassúsággal mo­zogtak és azt az érzést keltették bennem, hogy az aknába lépve minden bányász megnő, nem a hét­köznapi apró emberek mennek a bányába, hanem igazi óriások. Mert ki tudna birkózni, dacolva küzdeni az évezredek barna kövületével? Csakis óriások. Sok bányában jártam már, de olyanban, mint a szuhakállói II-es akna — még nem. Jó bánya, sőt: szép bánya. A fővágatok sokáig be­tonpillérek alatt lejtenek, s ha nem éreznénk a bánya sajátos szélfúvá­­sát, azt hihetnénk, hogy árkádok alatt lépkedünk. A szellőztető vá­gatban süvít a szél. Eloltja a bá­nyászlámpák lángját is. A talp és a fal szögletében tisztavizű patak csörgedezik. Csak a halak hiányoz­nak belőle és a parti fű. Mert itt nincs növény. Itt csak penész vi­rágzik és gomba nő. Ezek is a kül­világból származnak: az ácsolat­­ként beépített fából és deszkából nőttek ki. Egyébként­ a szerves élet itt kihalt. Az emberen ívül egyetlen állat: a patkány érzi jól magát. A víz is tiszta. Csak savak és ásványok sodródnak benne. Meginni nem lehet... 4. A fővágatokban lékkel találkozik. Síneken és drót­kötélen kúsznak. A gócoknál óriási csörlők forognak, s erejük kilomé­terek hosszán feszül a drótkötelek­ben. A teli csillék csendben kúsz­nak kifelé. Az üresek csörömpölve szaladnak befelé. Olyanok ezek a vágatok, mint városban a főutcák. Forgalmasak. Ha megindul a ter­melés — az ember ne mozogjon bennük. S ahol véget érnek a sínek, meg a drótkötelek — dübörögni kezd a bánya. Nem emberek, szé­les gumiszalagok töltik a csilléket. Dehát ez bonyolult... Kísérőm Rech Vilmos harmadve­zető aknász volt. Középmagas, szi­kár testű férfi. Kereken negyven éves. Akkor ő felelt mindenért: 325 emberért mindenekelőtt és a ter­melésért. Mert nincs a bányában nagyobb izgalom, mint a termelés. Bármerre mentünk, ez volt az első kérdés. — Mennyi? Az aknászok, meg a frontmeste­rek számokkal feleltek. 750 csille a terv. Nyolc órára. Ezt három front és az elővájó csapatok adják. A kettes fronton megálltunk. Kiss István itt a mester és Zsurek József az aknász. — Mi újság? — kérdezte Rech. — Látod ... Bedőlt a front... Én félelmetesnek láttam a képet. Mintha minden felrobbant volna. Vastárok és szénfalszögletek közt másztunk, vergődtünk előre. Fölöt­tünk jó hatvan méter vastag föld, vagy hegy, nem is tudom, mi volt fölöttünk. Bedőlt a front. Ez azt je­lenti, hogy 150 méter hosszúságban a főte, a szén fölötti agyagos réteg, miután kibányászták alóla a szenet, megindult és recsegve, ropogva, félelmetes erővel és félelmetes tö­megével be akarta temetni a fron­tot, amely egymaga 300 csille sze­net ad nyolc óra alatt. De a bányá­szok kivédték a földtömegek táma­dását. Vastag fahasábokból máglyá­kat raktak a főzőtömegek alá és a termelés nem állt meg. Mozogni alig tudtak, de dolgoztak. Fúrógép harsogott, lyukakat fúrtak a szénbe, betöltötték robbanóanyaggal és a lőmester kiáltott: - Elbújni. A szénfal egyik szögletébe húzód­tunk be. Egy pillanat és megrázkó­dott minden. A robbanás távoli ágyúszóként hangzott. A vágatban előretört a lőporfüst és zsebkendőn át szívtuk a levegőt. A frontmester jelzett. Néhány másodperc múlva megmozdult a leomlasztott szén és fekete patakként sodródott kifelé. Olyan volt, mint a jégzajlás — szép és félelmetes. Amerre men­tünk — mindenütt ilyen csörömpölő fekete patakokat láttunk. A pata­kok medre acélból van, szögletes páncélteknő, végignyújtóznak a frontokon és a vágatokban. A pán­célteknőben páncélfogak kúsznak és kifelé sodorják a szenet. Ka­parószalag ennek a neve. Az első kaparó a fronton ered. Ráviszi a szenet a gyűjtő kaparóra. Mintha két patak találkozna s megduzzad­va, kiszélesedve rohanna tovább. A nagy patak találkozik egy széles gumiszalaggal, a szenet átadja, s a szalag viszi tovább egy másik, még erősebb és még szélesebb gumi­szalagra, amely a csúzdában végző­dik, s ott telnek meg a csillék. Sok kicsi fekete patak ered a bányában és a főszállító szalagon szénfolyócs­kává dagadnak. De ez így túlságosan egyszerű. Része és mozgatója lenni az egész folyamatnak — sokkal bonyultabb, nehezebb és fárasztóbb. A front végén leültünk. Redi aknász cigarettára gyújtott. Nehéz utat tettünk meg, s vigasztalni pró­bált. — A másik front szebb lesz — mondotta. Az nincs bedőlve ... De előbb nézzük meg az omlasztókat... Az omlasztókat „rablóknak” ne­vezik. Feladatuk igen nehéz és veszélyes, ők nem szenet bányász­nak, hanem — a II-es aknában — vasat. Vagyis: azokat a vastámo­­kat, vasoszlopokat, amelyek a vága­tok fölötti földtömeget tartják. Ezeket a vastámokat el kell rabolni a bányától. Nehezen adja a bánya. Ahonnan kiveszik a vastámot — azonnal leszakad a főte, recsegve, ropogva, félelmetesen. De a tám­ok­ra szükség van. Ha bent maradná­nak — túlságosan sokba kerülne a termelés. És a vágatokat be is kell omlasztani. Üregek csak ott lehet­nek, ahol dolgoznak ... — Mióta használnak vastámot? — kérdeztem, mert a bányákban régebben csak fával ácsoltak, s a legtöbb bányában még ma is faosz­lopok tartják a tetőt. — Harmadik éve — válaszolt Red­. — Szeretik a bányászok? — Most már — igen. Eleinte nem szerették. Az újat mindig nehéz meghonosítani... De ma már fel­lázadnának, ha vissza kellene térni a fa ácsolathoz ... — Mi a vastám előnye? — A biztonság... A vas nem rop­pan össze és akár tízezerszer is felhasználható... A vastámok hasz­nálata óta egészen más a termelés lélektana­­ is. Nyugodtabbak a bá­nyászok ... — Van sok baleset? — Nincs. Ez jó bánya. Nem gá­zos és nem gyúlékony. Néhol vizes, de azt ki lehet bírni... — Halálos balesetük volt már? — Itt, a föld alatt csak egyetlen egy. Az sem omlás miatt. Egy éles széndarab okozta. Ráesett egy elv­társra és olyan szerencsétlenül ta­lálta el, hogy a kórházban meghalt. Ezen kívül csak a külszínen volt halálos balesetünk. Kettő. Figyel­metlenség miatt. De általában jól állunk. A mi bányánk biztonságos. Talán a legjobb és legszebb bánya egész Borsodban . . . Sok bányában jártam már és sok bányászt ismerek. Min­den bánya más. De egy dolog min­den bányában ugyanaz. A köszön­tés. — Jó szerencsét! Végigjártam a szuhakállói bá­nyát, de mindig, mindenütt, min­den bányász így köszönt. Egy sem­ mulasztotta el. A fronton húsz­harminc ember dolgozik. Két­­három méterre állnak egymástól". Volt olyan bányász, akivel egy órán belül többször is találkoztunk, de a köszönés nem maradt el. És a ve­zető aknász minden köszönésre vá­laszolt, útunk során talán ezerszer is elmondta: — Jó szerencsét! A bánya­járás után leültünk egy kényelmesebb vágatban. Ütünk so­rán tapasztalhattam, hogy Rech Vilmos minden zugát ismeri a bá­nyának és mindig pontosan tudja, név szerint is, ki hol dolgozik. Mert ezt tudni kell. A bánya nem gyár. A bányába nem süt be a nap. A bányában csak a bányászlámpák vi­lágítanak. Földalatti aprócska csil­lagok. Nem hánynak ki soha. Mert a bánya nem maradhat ember nélkül. A bányászok a bányában váltják egymást. Amikor kijöttünk , este tíz óra múlt. Még mindig esett a hó. Moz­donyok sikoltoztak a fehér éjszaká­ban. Vitték a szenet, amelyből hó lesz, áram lesz. Az egyik darab óriás kazánba, a másik kicsi kály­hába, vagy tűzhelybe került. Ora­­vecz Pál, a külszíni szállítási fel­vigyázó beadta a jelentést. — A műszak 783 csille szenet ter­melt ... A tervet túlteljesítette ... A hóesésben már mozogtak az autóbuszok. Megteltek fáradt bá­nyászokkal. Azután elindultak a szélrózsa minden irányába. Haza­felé menet egy idősebb bányász arról beszélt, hogy valaha, még húsz éve sincs, gyalog jártak mun­kába és haza a bányászok. — Úgy ám, fiam. Én például húsz kilométert gyalogoltam min­den nap... Azt mondják, ha csak annyi tör­tént volna, hogy most már nem éri a lábuk a földet hazáig, az is jelez­né a változásokat. De ez a legkeve­sebb jó, amit kap. Kaptak? Megdol­goznak érte becsülettel. BIHARI SÁNDOR: VÉGÜL IS Végül is, édesanyám, minden elrendeződik. Amit nem akartam,­­ meg kellett hallanom, hogyan zuhantál át azon a végső pillanaton, korán, de végérvényesen elérkezve a földig Együtt éltem a fájdalommal. Meg-meglapult majd rámrohant, — énekbe gyűrtem, hogy ott legyen, s dühökbe és munkába, de végül is az életem volt fontos, belátom, viselve újabb háborút, bajt. Fizettek míves sírásomért, meg is könnyezték, tapsoltak, — végül is ki-ki élni akar, tudom, nem halottnak, az élőnek fontos a dal, ha sirat, hát azt siratja, a maga érző testét. S annak kedvez. Most is, amíg e pár sort papírra írom, e kocsmában víg zene imbolyog. Ha gyász is, ha fütty is, — az élet valami több dolog, képzetek s tárgyak között a csontokat igazítja. Ráeszméltem, mikor kapádat láttam, sarokba támasztva: a pengéje, nyele fényesen, nem múzeumi tárgy, ki őre kellene, hogy legyen, kukoricák között görnyedve újra meghurcolja. Hát ezt hagytad. Végül is a fájás megtalálja helyét a köznapi szerszámaink között. Azzá lesz. Vele élünk mi, az életünkért örök mívesek s mit hozzá teszünk: két kezünk ragyogása.

Next