Napjaink, 1964 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1964-01-01 / 1. szám
Igaz öröm (írónak és kritikusnak egyaránt), ha egy író országos szintig magasodva már nem szorul a hibákat elnéző baráti érzések fedezetére, s műve magában hordja az elismerés lehetőségét, a művészi értéket. Baráth Lajos, aki rövid időn belül immár harmadik könyvét adja olvasói kezébe, a legszigorúbb mércével mérve is megállja helyét fiatal íróink jobbjai között. S ha meggondoljuk, hogy a nemrég még nehéz fizikai munkát végző író szinte minden külső irányítás és útmutatás nélkül, pusztán tehetsége, szorgalma és érdeklődése iránytűjét követve jutott el harmadik könyvéig, el kell ismernünk, mindez nem kis eredmény. Baráth jelentkezése irodalmi életünkben azért is örvendetes, mert a falusi életet és a városi értelmiség életét rajzoló művek mellett csak elvétve találkozunk munkástémájú könyvekkel, s így Baráth munkáskörnyezetben játszódó írásművei égető hiányt pótolnak. Regényének témája — egy karrierista története — nem új, és nem ismeretlen, hősének, Tominak életfilozófiája sem: vagy másokat szolgálsz, vagy kiszolgálnak, tőled függ, melyik csoportba tartozol. Könyvét mégis érdekessé és értékessé teszi számunkra az a tény, hogy a törtető, akamok sorsának bonyolítása közben számos alkalmat talál mai életünk problémáinak felvetésére. Pontosabban: azt vizsgálja, hogyan nyílhat tér ma egy ilyen típus érvényesülésének. Verba Tamás (becenevén Tomi) okos, ügyes, jókiállású fiú, aki csak eszköznek tekinti és megveti az embereket. Munkáját — számításból — szorgalmasan végzi, s közben farkaséberséggel választja ki azokat az embereket, akik hasznára lehetnek, s akik lényegében ugyanolyan jelleműek, mint ő, csak befolyásos vezetők és nagyobb „tétben” játszanak. Ezek kegyeit hajszolva remél magasabb beosztást. Közben, csak úgy „mellékesen”, más vonalon is sorompóba állítva ügyességét, díszhalakkal is foglalkozik, és ezek áron felüli eladásával, csalással jogtalan pénzhez jut. Felfelé ívelő pályájának azonban váratlanul szárnyát szegi az a körülmény, hogy magas beosztású pártfogóit leleplezik, s ő, mivel csak e néhány csalóra, sikkasztóra számíthatott — munkatársai megvetik — egyedül marad. Barát a fentiekben nem egyszerűen eseményeket ábrázol, hanem kérdéseket vet fel és ezekre válaszokat is keres. A kérdés magyarázatát (hogyan érvényesülhetnek a szocialista rendszerben csalók, másokon átgázoló emberek) nem rendszerünk lényegében, alapjában, hanem az önzés még erősen ható ösztönében, és a múlt még továbbélő erkölcsi” elveiben találja meg. S hogy a fenti típusok hosszabb ideig is folytathatják üzelmeiket, annak titka abban rejlik, hogy bár egyéni érdekeikért harcolnak, céljaik elérése érdekében szövetséget kötnek egymással. Baráth e rosszértelmű cinkosi szövetséggel, a becsületes emberi közösség erejét állítja szembe. Felfogásának érdekes sajátja, hogy a helyes erkölcsi normák győzelmének biztosítékát elsősorban a fizikai munkát végző emberekben látja, ők azok, akik a „hivatalban” ülő emberek iránti bizalmatlanságuk kifejezésével állandóan óvatosságra intik az olvasót. S bár a leleplezést és eljárást kezdeményező Csetki elvtárs is „felül” lévő ember, a könyv olvasása közben egy kicsit minden hivatalban ülő és vezető beosztású egyén gyanússá válik. Baráth alapjában véve helyes szemlélete ebben a vonatkozásban nem eléggé árnyalt. Mert bár a példát az élet adja — és sikkasztásra, bűnös érdekszövetség alakítására elsősorban valóban vezető beosztásúaknak van lehetősége —, úgy tűnik, mintha Baráth túlozva, valami modern romanticizmussal eleve ártalmasnak ítélne minden hivatali és irányító jellegi" tevékenységet. Mintha a mai bonyolult gazdasági, társadalmi élet elképzelhető lenne összehangoló, vezető szervek nélkül. Persze mindezt nem mondja ki ilyen egyértelműen, és lehet, hogy nem is így gondolja. A kész mű azonban az író szándékától függetlenül hat, és a jellemek ábrázolásának hangneme ilyen hatást sugall. A helyzet a Valóságban egyrészt jobb, másrészt rosszabb. (A valóságos arányokban több a becsületes vezető, és sajnos, a fizikai dolgozók, között is sokszor találkozunk önzéssel, harácsoló szenvedéllyel stb.) * Baráth a művészi ábrázolásban nem hajszolja az erőszakoltan új kifejezési formákat, de könyve olvasásakor mégse érezzük a másodlagosságot, az olvasmányélmények hatását. A Házak tábla nélkül című „mozaik-technikás” könyvében ugyanúgy egy hely, a Bónis-telep biztosítja a szerkezeti egységet, mint ahogy például Dabit külvárosi szállodájában a szálloda, vagy Cela Méhkas című művében a kávéház. A díszdal szubjektív, lírai előadásmódja pedig manapság az egyik leggyakrabban alkalmazott megoldás. De Baráth e lehetőségeket eredetivé, egyénivé alakítja, és sokszor talán e példák ismerete nélkül tapint a számára legalkalmasabbnak tűnő kifejezési formákra. A díszhalban Verba Tamás életútját, e törtető öccsének, Péternek Baráth Lajos: A DÍSZHAL MBBiaaaaaaaMBMMaaMmnMi a m mmbjmmm feljegyzéseiből ismerjük meg. Péter a történet idején alig múlt tizenöt éves, s az eseményeket csak évek múltán jegyzi fel. E körülmény az író számára annak az alkotói kérdésnek a tisztázását veti fel, hogy az eseményeket pusztán egy tizenöt éves életkor világlátásának szemléletével írja-e, vagy hozzáfűzze a felnőtten emlékező Péter utólagos megjegyzéseit, megvilágításait is. Nyilvánvaló, hogy a felnőtt Péter utólag nagyon sok mindent megmagyarázhatna, ami akkor csak homályos, kusza szálként, sejtésként bukkant eléje. Az első módszer művészileg sokszor hatásosabb, a második viszont világosabbá, érthetőbbé teszi az események összefüggéseit. Baráth az elsőt választja és mértéktartó önfegyelemmel igyekszik meg is valósítani elképzeléseit. * A tartalmi célkitűzés (karrieristák bemutatása) és e módszer között azonban némi ellentmondás támad. Tomi és társainak jellemrajza nem lehet igazán árnyalt, mert tevékenységük csak egy nyiladozó értelmen és tudaton keresztül juthat el hozzánk. A kis könyv igazi értéke elsősorban nem is az említettek jellemrajzában, hanem a mesélő Péter akkori élményvilágának, az ifjú lélek tájékozódásának, felismeréseinek, csalódásainak, örömeinek és bánatainak színes, erőteljes rajzában rejlik. Péter alakja — bár ő állandóan bátyjáról beszél — különben is központi jellegű. Az önzés gyökerét — mint említettem — Baráth az ösztönökben és a múlt erkölcsi normáinak továbbélésében látja. Az ellenpólus, a megőrző emberi közösség hatása és a lelkiismeret pedig a kis Péter alakjában ábrázolódik. ő tudatosan csak egyszer követ el becstelenséget (gombostűt szúr bátyja díszhalálra), de ezért szívszorongató víziókkal, lázálmokkal fizet. S ahogy az író az egysíkú jellemrajzokért, a kis Péter életére vonatkozó árnyalt megfigyeléseivel kárpótol, ugyanúgy, az elkövetett nyelvtani botlások (annál-ennél helyett attól-ettől- használ) semmivé válnak az egész könyv frisshangú, dinamikusan gördülő prózájának sodrásában. S ha hőseinek társadalmi, politikai, életbölcseleti kérdésekről folytatott párbeszédeiben, a regény gondolati anyagának kifejtésében találunk is gyengébb megoldásokat, kedvetlenségünket elmossák a tehetséges író tollából származó eredeti ötletek, gondolatok, képek, hasonlatok. Milyen szépen mondja Halep bácsi válaszul arra a gondolatra, hogy az emberiség mint közösség is önző, mert önmagáért, a saját érdekéért legyőzi, igájába hajtja a természetet, a világmindenséget: „Az emberért érdemes önzőnek lenni. De az emberekkel szemben az önzés már bűn.” Baráth harmadik könyve, úgy gondolom, a szakmabeliek elismerésén kívül meghozza az igazi közönségsikert is. Az író jól ért a figyelem felkeltésének és lekötésének művészetéhez. Egy-egy tömör mondatban állandóan jelzéseket, utalásokat találunk egy későbbi, de előre látható esemény bekövetkezésére. * A kötet a kisregényen kívül öt elbeszélést is tartalmaz, az író újabb novellatermésének legjavát. Baráth e novellákban az igazi emberi értékeket keresve, a kis munkáskollektívák emberformáló erejét, a nagyhangúság belső ürességét, a szerénység mögé rejtőző segíteniakarás néma pátoszát (A forrás vize; Cimboborák; Gyávaság), az egymás iránti bizalom szükségességét (A vándor fiú) mutatja meg. A vonatok pontosan indulnak című elbeszélésében pedig egy egész élet keserűségétől és csalódásától megrokkant szívben lobbantja fel az emberség szikráját. Az elbeszélések összképe azt mutatja, hogy a fiatal író novellakötetének Ember fehér bottal megjelelenése óta sokat fejlődötta műfajban. Baráth minden írásából az ember szeretete és féltése csendül. Kisregényének hőse az óraütést hallgatva arra gondol, hogy az ember élete egyáltalán nem „olyan egyszerű, mint az öreg városháza tornyán leselkedő óra kötelessége. Mert mi dolga annak az órának?” Mutatói „megmutatják az időt, a felet és az egészet rövid kongatással jelzik. Ami a két harangütés közt történik, azt nekünk kell jelezni...” Igen, a két harangütés közötti időt nekünk kell kitölteni munkával, harccal, szerelemmel, és jelezni a Baráthékhoz hasonló, lelkiismeret ébresztgető könyvekkel. OLTYÁN BÉLA Két harangütés közt... % — 2 — 5. Csillagok a föld (Folytatás az 1. oldalról.) szép tartalommal ellenkező, torzító jelszavakat. Dehát vannak még ilyen „ősleletek” másutt is és más értelemmel is. Még egy példa a szuhakállói II-es akna felolvasójából: „Újításon törd a fejed — Több lesz a kereseted!” Nem tudom mi ez. Talán Huxley-féle hipnopedagógia? Vagy valaki így éli ki dilettáns költői hajlamait? Igaz, az érvelés meggyőző, de az ilyesmi reklámszövegnek is rossz, a bányászok áldozatkészségét és versengő szellemét pedig egyenesen kicsúfolja. Dehát vigye az ördög. A bányászok sokkal jobb értékű fickók, mintsem ilyesmivel törődnének. Kezembe nyomták a munkaruhát, a bányászlámpát és az önmentő készüléket. Tessék beöltözni. Szerencse fel! A bányában izgalmasabb dolgok vanna. A rejtélyes ajtó kinyílt. Lépcsők, lépcsők, sokáig lépcsők, de már éreztem a bánya lehelletét. Térdmagasságban himbálóztak a bányászlámpák, világított a sok kicsi csillag, a sok kicsi fény és az akna falára óriási árnyai vetődtek. A bányászlámpa kicsike fénye óriásokat varázsolt elém, óriás lábakat, amelyek monoton lassúsággal mozogtak és azt az érzést keltették bennem, hogy az aknába lépve minden bányász megnő, nem a hétköznapi apró emberek mennek a bányába, hanem igazi óriások. Mert ki tudna birkózni, dacolva küzdeni az évezredek barna kövületével? Csakis óriások. Sok bányában jártam már, de olyanban, mint a szuhakállói II-es akna — még nem. Jó bánya, sőt: szép bánya. A fővágatok sokáig betonpillérek alatt lejtenek, s ha nem éreznénk a bánya sajátos szélfúvását, azt hihetnénk, hogy árkádok alatt lépkedünk. A szellőztető vágatban süvít a szél. Eloltja a bányászlámpák lángját is. A talp és a fal szögletében tisztavizű patak csörgedezik. Csak a halak hiányoznak belőle és a parti fű. Mert itt nincs növény. Itt csak penész virágzik és gomba nő. Ezek is a külvilágból származnak: az ácsolatként beépített fából és deszkából nőttek ki. Egyébként a szerves élet itt kihalt. Az emberen ívül egyetlen állat: a patkány érzi jól magát. A víz is tiszta. Csak savak és ásványok sodródnak benne. Meginni nem lehet... 4. A fővágatokban lékkel találkozik. Síneken és drótkötélen kúsznak. A gócoknál óriási csörlők forognak, s erejük kilométerek hosszán feszül a drótkötelekben. A teli csillék csendben kúsznak kifelé. Az üresek csörömpölve szaladnak befelé. Olyanok ezek a vágatok, mint városban a főutcák. Forgalmasak. Ha megindul a termelés — az ember ne mozogjon bennük. S ahol véget érnek a sínek, meg a drótkötelek — dübörögni kezd a bánya. Nem emberek, széles gumiszalagok töltik a csilléket. Dehát ez bonyolult... Kísérőm Rech Vilmos harmadvezető aknász volt. Középmagas, szikár testű férfi. Kereken negyven éves. Akkor ő felelt mindenért: 325 emberért mindenekelőtt és a termelésért. Mert nincs a bányában nagyobb izgalom, mint a termelés. Bármerre mentünk, ez volt az első kérdés. — Mennyi? Az aknászok, meg a frontmesterek számokkal feleltek. 750 csille a terv. Nyolc órára. Ezt három front és az elővájó csapatok adják. A kettes fronton megálltunk. Kiss István itt a mester és Zsurek József az aknász. — Mi újság? — kérdezte Rech. — Látod ... Bedőlt a front... Én félelmetesnek láttam a képet. Mintha minden felrobbant volna. Vastárok és szénfalszögletek közt másztunk, vergődtünk előre. Fölöttünk jó hatvan méter vastag föld, vagy hegy, nem is tudom, mi volt fölöttünk. Bedőlt a front. Ez azt jelenti, hogy 150 méter hosszúságban a főte, a szén fölötti agyagos réteg, miután kibányászták alóla a szenet, megindult és recsegve, ropogva, félelmetes erővel és félelmetes tömegével be akarta temetni a frontot, amely egymaga 300 csille szenet ad nyolc óra alatt. De a bányászok kivédték a földtömegek támadását. Vastag fahasábokból máglyákat raktak a főzőtömegek alá és a termelés nem állt meg. Mozogni alig tudtak, de dolgoztak. Fúrógép harsogott, lyukakat fúrtak a szénbe, betöltötték robbanóanyaggal és a lőmester kiáltott: - Elbújni. A szénfal egyik szögletébe húzódtunk be. Egy pillanat és megrázkódott minden. A robbanás távoli ágyúszóként hangzott. A vágatban előretört a lőporfüst és zsebkendőn át szívtuk a levegőt. A frontmester jelzett. Néhány másodperc múlva megmozdult a leomlasztott szén és fekete patakként sodródott kifelé. Olyan volt, mint a jégzajlás — szép és félelmetes. Amerre mentünk — mindenütt ilyen csörömpölő fekete patakokat láttunk. A patakok medre acélból van, szögletes páncélteknő, végignyújtóznak a frontokon és a vágatokban. A páncélteknőben páncélfogak kúsznak és kifelé sodorják a szenet. Kaparószalag ennek a neve. Az első kaparó a fronton ered. Ráviszi a szenet a gyűjtő kaparóra. Mintha két patak találkozna s megduzzadva, kiszélesedve rohanna tovább. A nagy patak találkozik egy széles gumiszalaggal, a szenet átadja, s a szalag viszi tovább egy másik, még erősebb és még szélesebb gumiszalagra, amely a csúzdában végződik, s ott telnek meg a csillék. Sok kicsi fekete patak ered a bányában és a főszállító szalagon szénfolyócskává dagadnak. De ez így túlságosan egyszerű. Része és mozgatója lenni az egész folyamatnak — sokkal bonyultabb, nehezebb és fárasztóbb. A front végén leültünk. Redi aknász cigarettára gyújtott. Nehéz utat tettünk meg, s vigasztalni próbált. — A másik front szebb lesz — mondotta. Az nincs bedőlve ... De előbb nézzük meg az omlasztókat... Az omlasztókat „rablóknak” nevezik. Feladatuk igen nehéz és veszélyes, ők nem szenet bányásznak, hanem — a II-es aknában — vasat. Vagyis: azokat a vastámokat, vasoszlopokat, amelyek a vágatok fölötti földtömeget tartják. Ezeket a vastámokat el kell rabolni a bányától. Nehezen adja a bánya. Ahonnan kiveszik a vastámot — azonnal leszakad a főte, recsegve, ropogva, félelmetesen. De a támokra szükség van. Ha bent maradnának — túlságosan sokba kerülne a termelés. És a vágatokat be is kell omlasztani. Üregek csak ott lehetnek, ahol dolgoznak ... — Mióta használnak vastámot? — kérdeztem, mert a bányákban régebben csak fával ácsoltak, s a legtöbb bányában még ma is faoszlopok tartják a tetőt. — Harmadik éve — válaszolt Red. — Szeretik a bányászok? — Most már — igen. Eleinte nem szerették. Az újat mindig nehéz meghonosítani... De ma már fellázadnának, ha vissza kellene térni a fa ácsolathoz ... — Mi a vastám előnye? — A biztonság... A vas nem roppan össze és akár tízezerszer is felhasználható... A vastámok használata óta egészen más a termelés lélektana is. Nyugodtabbak a bányászok ... — Van sok baleset? — Nincs. Ez jó bánya. Nem gázos és nem gyúlékony. Néhol vizes, de azt ki lehet bírni... — Halálos balesetük volt már? — Itt, a föld alatt csak egyetlen egy. Az sem omlás miatt. Egy éles széndarab okozta. Ráesett egy elvtársra és olyan szerencsétlenül találta el, hogy a kórházban meghalt. Ezen kívül csak a külszínen volt halálos balesetünk. Kettő. Figyelmetlenség miatt. De általában jól állunk. A mi bányánk biztonságos. Talán a legjobb és legszebb bánya egész Borsodban . . . Sok bányában jártam már és sok bányászt ismerek. Minden bánya más. De egy dolog minden bányában ugyanaz. A köszöntés. — Jó szerencsét! Végigjártam a szuhakállói bányát, de mindig, mindenütt, minden bányász így köszönt. Egy sem mulasztotta el. A fronton húszharminc ember dolgozik. Kéthárom méterre állnak egymástól". Volt olyan bányász, akivel egy órán belül többször is találkoztunk, de a köszönés nem maradt el. És a vezető aknász minden köszönésre válaszolt, útunk során talán ezerszer is elmondta: — Jó szerencsét! A bányajárás után leültünk egy kényelmesebb vágatban. Ütünk során tapasztalhattam, hogy Rech Vilmos minden zugát ismeri a bányának és mindig pontosan tudja, név szerint is, ki hol dolgozik. Mert ezt tudni kell. A bánya nem gyár. A bányába nem süt be a nap. A bányában csak a bányászlámpák világítanak. Földalatti aprócska csillagok. Nem hánynak ki soha. Mert a bánya nem maradhat ember nélkül. A bányászok a bányában váltják egymást. Amikor kijöttünk , este tíz óra múlt. Még mindig esett a hó. Mozdonyok sikoltoztak a fehér éjszakában. Vitték a szenet, amelyből hó lesz, áram lesz. Az egyik darab óriás kazánba, a másik kicsi kályhába, vagy tűzhelybe került. Oravecz Pál, a külszíni szállítási felvigyázó beadta a jelentést. — A műszak 783 csille szenet termelt ... A tervet túlteljesítette ... A hóesésben már mozogtak az autóbuszok. Megteltek fáradt bányászokkal. Azután elindultak a szélrózsa minden irányába. Hazafelé menet egy idősebb bányász arról beszélt, hogy valaha, még húsz éve sincs, gyalog jártak munkába és haza a bányászok. — Úgy ám, fiam. Én például húsz kilométert gyalogoltam minden nap... Azt mondják, ha csak annyi történt volna, hogy most már nem éri a lábuk a földet hazáig, az is jelezné a változásokat. De ez a legkevesebb jó, amit kap. Kaptak? Megdolgoznak érte becsülettel. BIHARI SÁNDOR: VÉGÜL IS Végül is, édesanyám, minden elrendeződik. Amit nem akartam, meg kellett hallanom, hogyan zuhantál át azon a végső pillanaton, korán, de végérvényesen elérkezve a földig Együtt éltem a fájdalommal. Meg-meglapult majd rámrohant, — énekbe gyűrtem, hogy ott legyen, s dühökbe és munkába, de végül is az életem volt fontos, belátom, viselve újabb háborút, bajt. Fizettek míves sírásomért, meg is könnyezték, tapsoltak, — végül is ki-ki élni akar, tudom, nem halottnak, az élőnek fontos a dal, ha sirat, hát azt siratja, a maga érző testét. S annak kedvez. Most is, amíg e pár sort papírra írom, e kocsmában víg zene imbolyog. Ha gyász is, ha fütty is, — az élet valami több dolog, képzetek s tárgyak között a csontokat igazítja. Ráeszméltem, mikor kapádat láttam, sarokba támasztva: a pengéje, nyele fényesen, nem múzeumi tárgy, ki őre kellene, hogy legyen, kukoricák között görnyedve újra meghurcolja. Hát ezt hagytad. Végül is a fájás megtalálja helyét a köznapi szerszámaink között. Azzá lesz. Vele élünk mi, az életünkért örök mívesek s mit hozzá teszünk: két kezünk ragyogása.