Napjaink, 1966 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1966-01-01 / 1. szám

EL NEM ÉVÜLŐ TARTOZÁS Ú mű, melyből részletet kap itt az olvasó, nem regényeken isko lázott szépíró alkotása. Írójának remegett a keze és szaggatott volt a hangja, amikor kéziiratát letette a szerkesztőség asztalára. Nem a kritikát váró izgalomtól. Húsz éve reszket a keze és a hangja, húsz éve nem tudta a szervezete kiheverni a könyvében leírt, megélt borzalmakat. Műve dokumentum. Hiteles, pontos adalék ahhoz a tablóhoz, melynek rendeltetése vallani Európa XX. századi tragédiájáról és szégyenéről, a fasizmusról. Háború borzolta reflexeink már elhárítanák a minduntalan elénkdöbbenő mementókat. Elég! Mindent tudunk! Aztán belátjuk, hogy az ördögi produkció új és új tényei kérnek még helyet a képben — szoríttatják ökölbe a kezünket. A könyv szerzője, Fleischer Lajosné a lengyelországi Dóra-lágerban töltötte az iszonyat napjait, 4400 társával. Erről a lágerról a koncentrációs táborok immár nagy, de teljességre sosem jutható irodalma hallgat. Az ott kínzottak közül csak néhányan maradtak életben. A szörnyűségek kimondása, felrajzolása nem támaszthat föl senkit, de az élőkben bizonyos feszültségeket oldoz. Fleischer Lajosné könyve nem sírkő, bár lapjai agyonrugdalt, éhenpusztult, kutyákkal tépetett emberekre borulnak. Egy sikoly, mely a „SOHA. TÖBBÉ!” kiáltását alakítja torkunkban. A hajnalon újra el-A KOV.thein bódult az aufstehen, gyorsan öltözünk. Ilonka húgom ismét nem tud fölkelni. Margittal talpra rántjuk, de rogyik össze. „Ilonkám, csak még, ma tartsd magadat, ma vagy szabadok leszünk, vagy meghalunk.” Hisztériás zokogásba kezd. Rémület lesz úrrá rajtam, hogy őt is elveszítem. Fúriaként markolok vértől, tetvektől gubanccá keményedest hajába és cibálni, rázni kezdem. „Hát legyen akaratod, testvérem! Nincs benned szeretet irántam? Te, te. .Hatott a kezelés, húgom elcsitult, és szédelegve bár, de állott. Margit kishúga, Évike is sokáig sírt éjszaka, hangosan, mert anyjával álmodott. De hajnalban simán talpra állott. Margit csipkedte, pofozgatta, féltő, szerető aggodalommal két arcocskáját, hogy ne legyen olyan halottszínű, életrevalóbban fessen, mert ki tudja, mit hoz a ma. Hátha selejtezést. És mert Évike kicsi arcocskáin az élet színe volt felfedezhető Margit munkája nyomán, én is kezelésbe vettem húgomat, majd saját arcunkat „hoztuk” rendbe csipkedéssel, dörzsöléssel. Ezután némi önbizalommal álltunk be a sorba. Felsorakozott az SS, színre lépett az Oberscharführer és — nagy ámulatunkra — megjelent gyalog a Hauptmann is. Ő lett volna legfőbb urunk, de csak teljesen részegen, dülöngézve láttuk mindig, vagy lován eszeveszetten vágtatva. Soha nem avatkozott sorsunkba. Most félrészegen megállott előttünk és kihirdette, hogy nagy útra indulunk, melynek végén találkozunk szüleinkkel, családtagjainkkal. De mert ez az út hosszú és fárasztó lesz, akit ő gyengének ítél, és ráint ujjával, az lépjen ki a sorból. Halálos rémülettel hallgattuk szavait, annál is inkább, mert közben előállott a „halottas kocsi” is. Hátsója,foglyája leeresztve. A kocsi oldalának két SS támaszkodott, halkan fütyörészve. Ha hátul le van engedve a saroglya, az azt jelenti, élőknek kell ott felmászniuk, hogy a kiásott sztárokhoz vigyék őket. Hogy az út végén mi találkozunk szüleinkkel? Hát mi már csak a túlvilágon találkozhatunk, mert ők régen ott vannak. Akkor miért nem itt? És miért a kiválasztás? A Hauptmann megindult a sorok között és mutatóujjának intése nyomán már vagy tizenöten állottak kívül a sorokon, külön kis csoportban. A mi századunkhoz ér. Elénk. Megáll a szívünk verése. Évikének int, ő kilép és Margit megindul Évike után. „Margit! Megőrültél?! Gyere vissza!” suttogjuk mind. Nem jön. Átöleli Évike vállát és odatántorognak a kis csoporthoz. A mellettünk levő sorból G. Sárit szólítja Id. Miután kilépett, végignéz rajta, és megparancsolja neki, hogy fusson. Két lépés után Sári lerogyik. De talpraáll és könyörög nekünk: „Mondjátok, aki tud németül, hogy bírok futni, csak megbotlottam, hadd próbáljam mág egyszer.” Szólni persze lehetetlen. A Hauptmann öszszehúzott szemöldökkel int neki, áldjon a hallába szántak csoportjához, és megy tovább a soron. G. Kató elindul húga után. Ő még kibírja a menetet, ha valóban menet lesz, nem engedem, fölösleges, utána nyúlok és visszarántom a sorba. „Itt maradsz! Értetted? Önként hülyeség.” Még indulna,, felelnie, de az örökké síró, törékeny Sári már a szekérről integet felénk a halálra már elszántak nyugodt, jellemezhetetlen, halvány mosolyával 18 éves ajkakörül. Az öreg paraszt kocsis keze fejével dörzsöli szét könnyeit ráncos arcán, hogy az SS ne lássa, és titokban buzgón veti magára a keresztet. A Hauptmann, Oberscharführer elmennek, a katonák csoportba verődve beszélgetnek, így van lehetőség Margithoz szólni. Ők csak állnak még a szekér végén. „Margit!” — suttogom — „Szigmal visszajönni, Évinek úgy semlesz könnyebb, hátha férjed él.” De minden hiába. Margit visszasúgja: „Éppen ennél az aktusnál hagyjam a gyereket egyedül? Nem!” Fölsegíti Évikét a kocsiba és maga is felkapaszkodik. A kocsi elindul a sír felé két SS-szel, nyomában a mi (4400-ból már csak) kb. 800 főnyi,élő, tántorgó csoportunk az országúton. Akkor még nem tudtuk, hogy sokan az útszéli halál, kevesen a felszabadulás felé. Már sütöt a nap, kitolt a hó, a hideg még dermesztőtolle lett, amikor eltávolodtunk a Grodnó házaitól. Hosszú, elnyújtott menetben vánszorgott a rongyokba burkolt, haldokló csontvázak oszlopa. A két fő gyilkos,az Oberscharführer és a Pisze eltűntek, csak az SS-legények maradtak velünk, kettő elöl, kettő a menet végén, a többi elszórtan oldalt. Hátul mindig volt bizonyos mozgás, mert a lassítóikat puskatussal biztattákgyorsabb tempóra. Ezért senki nem mert az oszlop végére maradni, aminek eredményeképpen egy rohanás keletkezett hátulról előre, így az egész csapat erejét magasan meghaladó erőltetett, gyorsított menetben vonult. Pár perc múlva eldördült az első lövés, majd a második, negyedik. Mire delejen állott a nap, négy fiatal lánnyal lett kevesebb azok száma, akik a 4400- ból még éltek, amikor elkezdődött a visszavonulás. Pihenő nélkül meneteltünk egész nap. Már szürkülni kezdett, amikor megszólal G. Kató. „O. néni, én nem bírok tovább menni, állandóan látom magam előtt a különféle módokat, ahogyan a sírba került húgom, Sári, a többiekkel együtt, akiket elvitt a szekér. Tessenek megenni a kenyeremet, én leülök ide az út szélére.” „Nem lehet, Kató, mert már valószínű, hogy túléljük. Ha így vánszorgunk, utolérnek a szovjet csapatok.” „Ebbe ne reménykedjél, előbb kivégeznek minket”, mondja valaki. „Nem teszik” — mondom — „mert akkor tegnapelőtt ott az erdőben elintéztek volna minket. Viszont, átadni sem igen kell miniket senkinek, mert akkor nem lőtték volna le már az első délelőtt a négyet.” Végül megegyezünk abban, hogy igenis, utolsó csöpp erőnkkel is akarni kell túlélni,hiszen eljött az évek óta várva várt, a vér és könnytenger közepette is remélt, az igazságot tevő, osztó, az egyetlen, amiért érdemes túlélni: a felszabadulás. „Lehet, hogy ez így is lesz, lehet, hogy már valamennyien megőrültek, de én egyetlen lépést sem tudok továbbmenni” — mondja Kató. Baromfogtuk, hogy majd támogatjuk mit, akik már szintén roskadoztunk, és mivel így miattunk kis csoportosulás, lassítás keletkezett, odajött egy SS. Mi gyorsan elengedtük és előre igyekeztünk, Kató kezembe nyomta kenyerét és leült az út szélére. Még láttuk, amint az SS nagy lendületet véve, hatalmasat rúgott ahátába, és Kató egyetlen hang nélkül, összegombolyodva, legurult a mély átmenti árokba, mi pedig vonultunk tovább. Miért is nem engedtem, hogy húgával, Sárival önként menjen a tömegsírba? Megtakarította volna ezt az utolsó napi szenvedést, Sárinak is könnyebb lett volna a halál és legalább együtt, összeölelkezve feküdnének a tömegsírban. Ó te nagy, nehéz történelmű Lengyelország, de sok szörnyűséget takar szerencsétlen földed. Szívből kívánom, hogy embervérrel oly bőségesen öntözött szántóid végre egy szabad, boldog lengyel népnek teremtenek. Nyolcadik napja vándoroltunk már. Eltévedtek-e velünk az SS-ek, vagy már nem tudták, merre szabad még az út, de már sötét este volt, és ugyanazon faluból kivezettek, aztán ugyanoda vissza, aztán rövid tanácskozás után ismét kiindultunk a faluból. Dermesztő hideg, jeges szélkezdte a havat hordani, és mi szántóföldeken is keresztül, térdig érő hóban vánszorogtunk ismeretlen célunk felé. Térdeim végképp felmondták a szolgálatot. Mondtam húgomnak: én leülök, mennyei boldogság már nekem a halál, ne sajnáljon, és könyörögtem, ő menjen tovább, máriga-zán nem lehet messze a szabadulás. Húgom zokogva rimámkodott, próbáljak tovább menni. — Nézd — mondotta — ott nem messze fények látszanak, az már biztosan falu, ott megpihenünk. Csak addig gyere, ha az nem falu, együtt leülünk és együtt meghalunk. Valóban falu volt, nemsokára odaértünk. 50—60 házból álló falucska, Laski-Prec. Három gazdánál szállásoltak el minket. Mi egy nagy gazdasági udvar zárt, tágas csűrébe kerültünk, száraz takarmányba. Jól befúrtuk magunkat a szénába, ilyen pompás fekhelyünk nem volt, mióta otthonunkat elhagytuk. Még volt annyi erőnk, hogy megcsináltuk a „cipőcserét”, összeölelkeztünk és mély álomba merültünk. Amikor hajnalban szeken, mindenki igyekezett kifelé a csűrből az udvarba, hogy felálljon a sorakozóra. Ekkor kiderült, hogy térdeim teljesen felmondták a szolgálatot. Két lépés után leroskadtam a szénára, arcom teljesen felpüffedve. Ekkor berontott az egyik SS, mert az volt a szokás, hogy Indulás előtt átkutatták a hálóhelyeket, nem bújt-e meg valaki lemaradási szándékkal. Mi négyen voltunk még bent, hárman, akik már nem tudtak tovább menni, és húgom tördelte felettem a kezét. Az SS felkapott egy gereblyét és az egyik szénában fekvő bajtársnő arcába sújtott a nyelével teljes erejéből. Egy szörnyű sikoly, arcát elborította a vér és a kislány elnémult örökre. Felém jött ezután hátam mögül, és iszonyú ütést mért koponyámra szintén a gereblyével. Koponyám beszakadt, ma is látható a helye és vérem jó melegen kezdett csurogni a hátamon. Amíg az SS a harmadik szerencsétlent ütötte, húgom felrántott és kovonszoltaz udvarra. Négy oldalról beépített hatalmas gazdasági udvar volt, szép lakóházzal. Az udvaron nagy ordítozás, sikoltozás, mert a gazda harmadmagával forró feketét, forró, héjában főtt krumplit osztott. Dühöngenek az SS-ek,működik a bakancs, puskatus, sokan velőkig ható sikollyal, mások hang nélkül esnek el. A szerencsés többség szájába forró fekete kerül, másoknak egy-kát forró krumpli, foglyok és lengyel házigazdáink egyaránt állják az SS ..működését”. Mindezen látványt még felfogta agyam, aztán pár percre elvesztettem eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, egy desz,kőfalnak voltaim dőlve, húgom zokogva élesztgetett, hóval dörzsölte arcomat. Arcom mellett egy nyitott ajtó, bent nagy kamra, gazdasági gépekkel. Ó, csodálatos életösztön! Szempillantás alatt felmérte alig éledő agyam, hogy egyik SS sem néz erre, ütéssel, veréssel igazgatják rendbe a már alakuló menetoszlopot. Beléptem a kamrába, magam után húzva húgomat. Baj történt. Húgom csajkája leesett éppen az ajtónyílásban, és miatta nem lehetett bezárni az ajtót. A kamra végében lekuporodtunk egy rostálógép háta mögé. De a nyitott ajtón benézhet egy SS. Mit tegyek? Négykézláb a deszkafal mentén odakúsztam az ajtóhoz, óvatosan behúztam az edényt, és becsuktam, belülről beakasztottam az ajtót. Most már viszonylagos biztonságból kandikáltam kifelé a deszka résein. Indul a menet. Istenem! Hát lehet ez? Valóban megszabadultunk? Legalábbis egyelőre? Igen. A transzport vége is, bezárólag a két SG-szel, elhagyta az udvart. Ekkor láttam, hogy legalább húsz bajtársnőnk drága holtteste borította az udvart, trágyadombot. Házigazdánk lovat vezetett elő, szekérbe fogta és még három lengyel férfival — valószínűleg szomszédok — megkezdték a holttestek szekérre rakását, vasvállákkal. Nem csodáltam, hogy borzadtak kézzel érinteni a szétroncsolt fejű, csupavér, tetvektől hemzsegő, rühes csontvázakat. A szekár kiment az udvarból, utána a lengyelek ásóval, vasvillával. Elföldelik őket. Grodnótól idáig az út két oldalát bajtársnőink holtteste szegélyezte. Most, hogy üres lett az udvar, ugyanolyan üstházakat pillantottam meg, mint azon az erdei tisztáson. Majd négy német katonatiszt jött az utcáról egészséges, harsány kacagással, belenéztek az üstökbe és otthonosan mentek be a lakásba. Német tábori konyha van az udvaron, német tisztek laknak aházban? Mi lesz itt velünk? Visszahúzódtam remegő húgomhoz, elmondtam neki, mit láttam. Meghánytuk-vezettük lehetőségeinket és eldöntöttük: gyilkosainktól mindenesetre megszabadultunk, és az egyszerű lengyel nép segítségére lehet építeni. Szemügyre vettük a kamrát. Búvóhelyünk remek négyszög. Egyik oldala a deszkafal, másik vetőgép, harmadik a rostálógép, negyedik oldalán egy kerékpár, mintegy ajtónyi nyílást hagyva, ahol mi isbemásztunk. Borzasztóan kezdett fájni a fejemen a seb. És a viszonylagos biztonságban erőt vett rajtunk a halálos kimerültség. Húgom még aggodalmaskodott, mit szólnak a háziak, ha felfedeznek? Engem azonban olyan bizalom költött el irántuk és olyan biztonságérzet szállott meg, hogy meg tudtam nyugtatni húgomat. Most pedig lefekszünk a sorsüldözött, de nekünk kedves, szeretett lengyel földre alszunk, mindenesetre alszunk egy nagyot. De jaj, az ajtót bekapcsoltam belülről. Mi lesz, ha a háziak be akarnak jönni? Ki kell nyitni. És mi lesz, ha bejön egy német? Itt a konyhájuk az udvaron. Ha benéznek, nem láthatnak meg minket, ki kell nyitni. Ismét odakúsztam lélegzet visszafojtva, kinyitottam. Utána tényleg lefeküdtünk és még teljesen fel sem fogva szabadságunkat, nagy megkönnyebbüléssel elaludtunk. - it ! - járhatott az idő, ami- Leijere zörejre ébredtünk. Kinyitottuk szemünket, egy 16 év körüli fiú állott mellettünk. A kerékpárját akarta elvinni, amikor felfedezett minket. Nézett ránk elborzadva, de szemei tele voltak szánakozással, együttérzéssel. Húgom dermedten nézett vele farkasszemet. Én lassan felemelkedtem, elétérdeltem, és némán összetettem — mint imához — a kezemet. Ő megsimogatta koszos arcunkat és kezével nyugtatólag intett felénk. Aztán kerékpárját kitolva, az ajtót kívülről gondosan bezárva, eltávozott. Pár perc múlva női hang hallatszott az udvarról, felénk közeledve. Pipi-pipi, hallatszott, majd nyílott az ajtó, és öreg, lengyel néni, drága Nagymama lépett be, kötényét felfogva, mintha abban baromfieleséget hozna. Hozzánk lépett, leengedte kötényét és a nagy házikenyeret teljesen körülszelve, két darab zsíroskenyeret nyújtott felénk. Kirántottuk kezéből. két kézre fogva falni kezdtük. Ő némán nézett minket, hangtalanul zokogva. Nyugtató mozdulatokkal veregette vállainkat, keresztet vetett ránk különkülön, kezével szárazra törölte drága ráncos arcát és kiment, az ajtót nagyon gondosan bezárva. Egymásra néztünk és feltörtbelőlünk egy rettenetes, csukló zokogás. Benne volt egy esztendő minden szörnyű, véres, borzalmas kínja, drága kishúgom csontvázteste a tömegsírban, de a reményé is, az el nem hihető, a fel nem fogható, de mégis valóságos szabadulás reménye. Ó, hányszor haltunk meg az elmúlt másfél év alatt! Hányszor éltük át a halál előtti perceket. Ó, hogyan értett Hitler Németországa a kínok fokozásához. Ezen a téren übermenschék. Ennyi iszonyatot, a halálos kínok ilyen mérvű fokozását normális emberek nem lehetnek képesek kiagyalni. Egyre halkuló, lassan megnyugvó szipogással álamba sírtuk magunkat. Gyöngéd keltegetésre ébredtünk. Ketten állottak felettünk. A fiú, Eugen, két karjában nagy nyaláb szalma, és drága Anyácska két nagy porcelán tállal kezében, tele rizzsel, tetején kakaónak látszó barna valamivel bőven megszórva. Intettek, álljunk fel. Eugen alánk rakta a szalmát, arra visszaülve Anyácska felénk nyújtotta a meleg, párolgó rizst. Éhes kóborkutyák módjára rántottuk ki kezéből, és elképzelhetetlenül mocskos, véres, rühes kezünkkel tömnikezdtük a szánkba. Anyácska szelíden, sírva kezünkbe adta a kanalat. Mi pillanatokig bámultunk. Kanál? Evőeszköz? Régen elfelejtettük, hogy ilyen is létezik. Érdekes. Újra ilyennel fogunk enni? Újra emberek leszünk? Lassan, gyámoltalanul kezdtünk azzal enni. Elég (Folytatás az 5. oldalon.)