Napjaink, 1972 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1972-01-01 / 1. szám

K­ét dologból tanulhatnak örök idő­kig a világ minden költői: az egyik a biblia, a másik Shakes­peare.’’ Az ezernyi találó idézet közül mi­ért választottam éppen a Jókaiét? Mert nagy mesélőnk a költőket említi. „Shakes­­peare-t számomra szavainak csodája te­szi” — mondja szinte elragadtatva Füst Milán. Nyelvi gazdasága és fantáziája va­lóban páratlan. „S a részvét, mint viharos vágtató / Csupasz gyermek, vagy mint a láthatatlan / Levegő hátán egy égi kerub, / Mindenkinek szemébe kürtöli / A gaz­tettet, hogy könnybe fúj a szél.” A fordító Arany Jánost, Petőfit, Vörösmartyt vagy Szabó Lőrincet az avoni bárd költészete ragadta meg elsősorban. Shakespeare mégis különbözik mind­azoktól, akik „csak” költők. Így ír erről Gábor Miklós: „Shakespeare verseinek van egy különleges tulajdonságuk: nem egyszerűen elmondásra, hanem szituáció­ban, cselekvésben való elmondásra szület­tek ... ritmusuk, zenei szépségük a jelle­mek és a cselekmény egységén keresztül, szinte észrevétlenül hat... Aki írta, szín­padra írta őket.” A Macbeth előadásakor — mely a shakespeare-i életműben is szinte párat­lan nyelvi, költői teljesítmény — fontos ezt megemlíteni. Az a fordító vagy ren­dező, aki ezt figyelmen kívül hagyja, nem számíthat sikerre, s az nem is Shakes­­peare-t közvetít. A miskolci előadásból nem hiányzott sem a költészet, sem a tragikus komoly­ság, sem a racionalizmus. Ez tette a pro­dukciót korszerűvé. De hát mit is értsünk ez alatt? Hiszen — Szerb Antal szavaival — „ ... minden kornak megvan a maga külön Shakespeare-je ... minden kor azo­kat a vonásokat látja meg, amelyekre ép­pen szüksége van.” Mit akart számunkra Nyilassy Judit rendező a műben felfe­dezni, megragadni? A választ csak az előadásból hámozhat­juk ki. (Elképzelhető persze, hogy a szán­dék és a tett ezúttal sem esik egészen egybe.) Nyilassy rendkívül erős logikájú, min­dig, mindent pontosan értelmező, értel­­meztető rendező. Minek tagadjuk, hogy a Macbeth színpadon olykor bonyolulttá és misztikussá tett meséje (eddig én magam is annak tartottam) kicsit riasztja a kö­zönséget. Nyilassy Judit azzal, hogy a négy, illetve öt felvonásból (mikor hogy játszották) kétrészes drámát formál, s eh­hez megfelelő játékteret komponáltat, már eleve átfoghatóbbá, közérthetőbbé teszi a cselekményt, s nemcsak a cselekményt... Nyilassy koncepcióját igazolandó, idéz­zük Hevesi Sándort: „A shakespeare-i drá­ma, minthogy előfüggöny, tehát felvoná­sok nélkül szerkesztődött, úgyszólván egy óriási egyfelvonásos... De! Shakespeare éppoly tüneményes intuícióval, mint biztos tudatossággal jelenetekre aprózta a mű­vet, az idő múlását egy-egy kis jelenet­tel érzékelteti, egyúttal szimbolikus hely­­változtatással is, mert hiszen díszlet nem volt az ő színpadján, legfőképp pedig olyan kontraszt-csodákkal, hogy minden jelenet szinte megrázó ellentéte az előbbinek, tér­és időbeli szakadékot teremt, — ez már nem is idő- és térillúzió, hanem mágikus tér és idő...” A sok váltás, változás te­hát csak zavarja a nézőt. Ezen a színpadon be kell járnunk, föl kell fedeznünk a szereplők lelki tájait. S ehhez már nem elég a logika; invenció is szükségeltetik. Nézzük mindjárt Macbe­­thet. Ez a bátor katona, hű alattvaló és megbecsült ember (mindezt el kell hin­nünk róla, akár tetszik, akár nem) a leg­mocskosabb gyilkosságokba keveredik. III. Richárd vagy Othello lelki indítékai teljesen világosak. De Macbethet „arany megbecsülés” veszi körül. Hiányzik neki a királyság? Ha netán észrevenné, hogy* Duncan király mennyire nem trónra ter­mett (a maga királyáról ezt jól tudja Hamlet és Richárd —­s mennyire moti­válja ez a tény tetteiket!) s így ébred­nének trónszerző ambíciói, akkor nem lenne nehéz őt követni. Így viszont kény­telenek vagyunk elismerni, hogy a kép­zelet világa (a jóslat után) reálisabb lesz számára a valóságnál. „Már csak az van, ami nincs.” Következésképpen az is igaz, hogy egyik Shakespeare-tragédiában nem kap ilyen szerepet a természetfeletti, mint a Macbethben. De hát miért van Shakespeare-nak szük­sége a­­ természetfeletti erők bevonására? Ezt százan -százféleképpen magyarázhatják. El lehet menni addig is, hogy a vészbá­nyák tulajdonképpen a bennünk élő ká­ros tulajdonságok, hogy Macbeth hatalmi tébolyában hallja a hangokat. Indoklás lehet az is, hogy a drámaíró nem talált a bűnös tettre sarkalló észérveket. Nem így van. Az író egyszerűen ra­gaszkodott Holingshed krónikájához. An­nál is inkább, mert a boszorkányos mese találkozott a kor igényeivel. A közönség hitt a földöntúli erőkben és Shakespeare már ügyelő korában jól tudta, hogy mi­lyen kitűnő színpadi, dramaturgiai hatás érhető el a szellemek elővarázsolásával. Más kérdés, hogy a valóságos szellem (dramatis persona) Macbeth felizgatott képzeletét a későbbiekben víziókra — Banquo árnya — ragadtatja. Egyszóval Nyilassy Judit nem úgy igyekszik Shakespeare-t korszerűvé ten­ni, hogy „megmagyarázza” a természet­­felettit. De mindenféle misztikus ködöt eloszlat. A banyákat ugyan nem Macbeth képzelete szüli, de a jóslat azért hat olyan erősen, mert a thán lázas becsvágyával találkozik. A Lady tudja ezt, másra nincs­­is szükség, mint tervvé kovácsolni a vá­gyakat. A képzelet csilláma féktelen szen­vedéllyé dagad. S aztán mennek a dolgok öntörvényeik szerint. „Úgy benne vagyok a vérben, olyan messze, hogy átgázolni és visszafordulni egyformán nehéz ...” Törődik ezzel Richárd? Dehogy. Ő nagyvonalú és gátlástalan. Macbeth kín­lódva gyilkol. Vágyai szárnyát túlságosan is megköti racionalizmusa. Tetteit mér­legeli, a hatalmat egy percig sem élvezi igazán. Ha csupán bűnös, véres és becs­vágyó volna (sokan ilyennek tüntetik fel), tragédiája nem rázná meg. A gyilkosra, árulóra halált kiáltunk. De a hadvezér, aki sok győzelem után egyszer tisztesség­telen eszközhöz nyúl, a költő, aki fel­gyűlt képzeletétől ösztökélve fegyverrel akar igazságot osztani — megrendítő és tragikus. Macbethnek több képzelőereje volt, mint egy katonának, kevesebb türel­me és több lelkiismerete, mint a trón­­követelőknek. Ez okozza vesztét, de ezért tud meghalni katonaként. Ha mindez kiderül az előadásból — márpedig kiderül —, akkor nem képes­könyvet látunk a múlt időkből, hanem olyan izgalmas történetet, melyből ki-ki (ha van szeme, füle a példázatra) köny­­nyen levonhatja a tanulságot. A produk­ciót éppen ez a Macbeth-értelmezés teszi elsősorban korszerűvé. „Dánia — mondja Gábor Miklós (de mondhatna Skóciát is) — számunkra: haza, család, iskola, áru­lások, hűségek, kétszínűségek, szerelmek, barátságok minden életünkben adódó te­repe. Egy Shakespeare-tragédia minden­féle emberi kollektíva viszonyulás-alaku­lásának és széthullásának képlete.” A másik dolog pedig a szcenírozás. „Amint ismeretes — írja Szerb Antal a hazai Shakespeare-előadásokról — e szín­művek magyar színpadra való adaptálása igen egyszerűen történt: a színeket ameny­­nyire lehetett összevonták egy semleges trónterembe vagy »fényév«-be, a rövidebb jeleneteket elhagyták, a többit a színpadi szükséghez képest összevissza keverték ... a színpad elvetett magától minden shakes­­peare-i realitásértéket, és olyan légüres tér lett, mint a francia klasszikus dráma »terme a királyi palotában.«” Említettük a lelki tájakat. Gyarmathy Ágnes tulaj­donképpen ezeket a tájakat fogalmazta meg az anyagok nyelvén. Sajátos barbár világot teremtett. Naturális anyagok, nyílt szín, effektív díszletmozgás. Az ember annyira része ennek a környezetnek, hogy érezzük ruháján az avar illatát és a tü­zek csípős füstjét. A vészbányák úgy ol­vadnak bele a környezetbe, hogy elhisz­­szük a varázslatot. A tervező jelmezeinek (remek textilkollázsok ezek) sajátos ma­tériájukon — szőrme, bőr, bronz — kívül színei is külön figyelmet érdemelnek. Gyarmathy Ágnesnél akár színpszicholó­giáról is beszélhetünk. A barnával vagy a téglavörössel éppen olyan jól jellemez, mint a Lady hideg muszlimjaival. Ugyancsak fontos dramaturgiai funkció­ja van a zenének is. Vrana József és ütő­­hangszeresei úgy szóltak bele dobjaikkal a dialógusokba, hogy éreztük a szereplők belsejében megszólaló hangokat is. (Nagy kár, hogy a magnóhang a bemutatón ért­hetetlen volt.) A címszerepet Paláncz Ferenc játszotta. Ritka indulatú színész. Ez az indulat még az előforduló teatralitásokat is elfogadha­tóvá teszi. A szöveg nyelvi szépsége Pa­láncz tolmácsolásában halványult. Ezt azonban inkább elviseljük, mint a hősi allűröket. Paláncz nem is volt hős a szó hagyományos értelmében. Hideg gyilkos sem lehetett. Kétségtelenül vannak intel­­lektuálisabb Macbethek, benne azonban végig emésztő tüzek égtek, ezt pedig nem lehet technikai eszközökkel produkálni. Nem a „nagy” jelenetei emlékezetesek. De amikor megpillantja a koronát, s egy perccel később megtudja, hogy azt nem neki, hanem Malcolmnak szánta a király... Ekkor néhány gesztusba képes belesűrí­teni az álmot, a bosszút — egész jellemét. Amint a bérgyilkosokkal beszélget, de méginkább mikor a Ladyval először talál­kozik, ezek nagyszerű pillanatok. A nagy kitöréseknél gátakat szakít az indulat. A Ladyt nem fenyegeti ilyen veszély. Kovács Mária minden nehézség nélkül uralkodik érzésein, eszközein. Nem úgy félelmetes, ahogy sokszor formálják a Ladyt. Kovács Mária figurája okos, de nem hideg asszony. Ez a két ember (Mac­beth és a Lady) tud együtt repülni. Sok mindenben hasonlítanak egymásra. De a Lady erősebb és becsvágyóbb, mint Mac­beth. Egy ilyen asszonyért csodákra képes a férfi — vagy gaztettekre. Kicsit nyo­masztja is Macbethet. Halálával megszű­nik varázsa. Kovács Mária szövegmondása a mi szín­házunkban szinte egyedülálló. Plasztikusan beszél, s mennyi színe van ... Az előadás legérettebb alakítását ő nyújtotta. A vészbányák jeleneteinek koreográfiája külön kis remekmű. Lenkey Edit, Komá­­romy Éva és Hecate szerepében Kopetty Lia kitűnő mozgáskultúrával, szövegmon­dásukban is jó ritmusérzékkel oldották meg feladatukat. Kár, hogy Sallós Gábort ritkán látjuk színpadon. Macduff­­e, a beugrás kisebb nehézségei után, nagyvonalú és vonzó fi­gurává vált. Elsősorban atmoszféra terem­tő erejét dicsérjük, melyben jelentős sze­rep jut az alakot mindig pontosan ka­­rakterizáló orgánumnak. A királyt ala­kító Somló Ferenc (talán nem egészen az ő rovására írható) jellegtelen volt. Dun­can olyan szelíd, vagy talán egy kicsit gyámoltalan is, hogy okvetlenül indulato­kat ébreszt Macbethben. (Különb vagyok nála...) Markaly Gábor Malcolmja egy nagy királyt sejtet. (Skócia beteg...) A színésznek volt ereje feláldozni a figura romantikus báját. Ifj. Somló Ferenc (Do­­nalbain) szavak nélkül is remek karak­terfigurát teremtett. Gyarmathy Ferenc Banquoja szelíd, őszinte és nyílt szívű volt, de nem elég erőteljes. Megjegyeztük még Virágh Ilona (a színésznő prózai mi­niatűrjei megragadóbbak, mint az énekes szerepek), Fehér Tibor (a várkapus rene­szánsz remeklés), Környei Oszkár és Da­­riday Róbert nevét. Vajda László felké­szültsége — két szerepe is bizonyítja — nagyobb feladatot is elbír a következők­ben. GYARMATI BÉLA MACBETH Shakespeare tragédiája a Miskolci Nemzeti Színházban IN MEMÓRIÁM UPOR PÉTER A színész halála A rokon, barát, közeli ismerős halála mindig megrázza az élőket. Akkor is, ha bekövetkezése nem volt váratlan, megdöbbentő, s ha egy munkában, eredmények­ben gazdag, végigélt élet végére tesz pontot. A színésznek sok ismerőse, sok barátja van. S annak, aki szereti maga körül a társaságot, szereti az embereket, aki maga is rokonszenves, vonzó tulajdonságokkal rendelkező ember, s figyelmet tud kelteni színpadon kívül is — anna­k különösen sok a tisztelője, barátja, jó ismerőse. A színész, aki meghalt, ilyen ember volt.­­ S nagyszerű színész mindenekelőtt. Pedig hát meglehetős kerülővel jutott a színpad deszkáira, s a pályatársak né­melyike, az elfogult, a rosszakaratú, nem is tekintette hivatásosnak a pályán. Való igaz, nem olyan volt, mint a hivatásos színészek legtöbbje. Több volt ná­luk. Azzal volt több, hogy a munkában nem ismert félmegoldásokat, nem értett, s nem is akart érteni elegáns megalkuvásokhoz, könnyed oldallépésekhez, kitérő moz­gásokhoz. Ha valamilyen nehézséggel, gonddal került szembe, fogcsikorgatva, erejét megfeszítve, s egy tapodtat sem hátrálva küzdött, s legtöbbször elcsigázottan, verej­tékben fürödve, halálosan kimerülve, de­­ ő győzött. Színész volt, életre-halálra. * Aki látta őt Miskolcon Chom­sky Kiadójában, elmondhatja ezt. Aki látta Albee Állatkerti történeté­ben, abban máig elevenen él játékának vérfagyasztó hitelessége, mélységes, belülről fakadó realizmusa, teljes átéltsége. Aki látta a Bánk bán Bibe­­rachjaként, meggyőződhetett szellemi fölényéről, intellektusáról. S aki láthatta volna Macbet­iként...* Meghalni munka közben, helytállás közben, szív és lélek, szellem és akarat pró­bája közben: hősi halál. Hősi halála volt. S mégis oly megdöbbentő, oly váratlan, oly tragikus halál! Hiszen akkor zuhant el holtan, amikor a legtöbbre, legnagyobbra készült, élete vá­gyát, célját készült beteljesíteni. Nyilván érezte, megérezte a benne lappangó beteg­séget. Azért is élt lobogó, megkettőzött lánggal égve, égetve magát. Hogy mennyit bír, mennyit bírhat el a test, soha nem érdekelte. Kényelmes, pontatlan a munká­ban sohasem volt. S nem panaszkodott, vagy csak nagyon ritkán és kevés szóval fáradtságról. A betegség, amely megölte, gyorsan végzett vele. Kegyetlenül, de talán izgalma­­sabban, mintha sokáig kínozta, gyötörte, pusztította volna még. * A színész, aki a Miskolci Nemzeti Színház színpadán, a Macbeth próbája közben meghalt, harminchét éves volt. Emlékét munkája őrzi. Alakját azok szeme, akik lát­ták őt játszani, tisztelték tehetségét, becsülték és szerették. PAPP LAJOS MAJOR JÁNOS Vasárnap Lepkék fönnakadnak vádlón, áttetsző artista­hálón, és a költő idétlenül kristályfák közé menekül, a virág iszonyú présben azt várja, hogy elenyésszen; kobaltkék lenyomatai vízjelek, és éppen az, ami gyönyörű a kockakövön, áramló, őszi fényözön ismétlődő arabeszkje: realitásban a mese, az ifjúságban a halál, de újra, s újra rámtalál önkívületben egy tiszta gondolat, létem vélt titka. Valami átmentett álom dicstelen rapszódiákon, az őszök elíziuma itt, ahol Párizs és Mucsa valamiképp hasonlatos. Fehér tam­uszon csapos úr utazik majd Szabolcsba —­ és onnan az Oktogonra útépítő szabolcsiak. EXKLUZÍV ÉS OLCSÓ DIVAT, FOLK FESZTIVÁL APAJPUSZTÁN meg a „GYERE BODRI KUTYÁM . . Nyolc emelet elégia után pogácsa, Kékszilva s talán egy vers igézete, — hallom, künn szól a térzene! NÁDOR PÁL Vak isten Indulatfakasztó délutánon szorosan magamhoz ültem, mint aki egyedül fázik, veszteségemet számbavennii tág tüdővel alámerültem. Megálmodott fényes lovam meg sem találtam, elveszett koldus bogáncsok erdejében kíváncsi éhség kergetett. Kétkarú szülőnek te vak isten nem ajándék az öt gyerek. — A jót a rosszal elfogadni — csizmát kértem a világtól, de csak a bocskort adta meg. Veszteség még a sok szende év, rossz örömpazarlók, — egyforma fecskék villanydróton — százrű élnek, vérfakasztók, nyakamba szakadt nyári tarlók. Anyám sincs már, akinek akkor harminc éve először fájtam, akinek öten gondot szültünk, aki úgy halt meg egészen, mikor igazán megtaláltam. Pocsék délután, álmot vártam s az óra kerget — ütések sokkolása — egy óriás sír az óvodában várja, hogy apja érte menjen. Hazafelé csak égig érünk és pirosra nevetjük az őszt — találd meg amit hoztam — a tolvaj , és én a csősz. Kedvemből, mint részeg darázs dézsmálhat kedvére, mert lehet még, önnek is futná — szert tenni sok-sok veszteségre. AKÁC ISTVÁN Békét kínálok, mindhiába Zöld ágat adnék, felzokogva. Zöld ágat adnék, vigadozva. Jaj, kard kell­ egekig dobálva. — Békét kínálok, mindhiába . ..

Next