Napjaink, 1974 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1974-01-01 / 1. szám

Búcsú Darvas Józseftől Féja Géza Napló gyászkeretben avaly­­töltötte be hatvanadik évét, az Írószövetségben én is az üdvözlők sorában állattam. Nemsokára Vácott szólottam életművéről egy forró estén. A zsú­folt termet főiként fiatalok töltötték meg, és mélyre szív­ták minden mondatomat. Ismét együtt voltunk, és egyek is voltunk, mint valamikor a Válasz meg a Márciusi Front sereglésein. Azután Orosházán nyitottuk meg a könyvhe­tet, m­ajd Szárszón szorítottam meg a kezét, miután be­széde elhangzott: „Életed egyik legszebb, legligáziabb vallo­mását mondottad el.” Reám nézett, talán még sohasem csillogott ennyire megnyugodva mélytüzű, kutató szeme. Debreceniben félrevontam egy fogadáson: „Midőn 1932- ben Budapestre érkeztél ifjan, de máris üldözötten, kopot­tan, szegényen, egyetlen kincsed a szemed volt, az égett, világított, főiként pedig ígért. Nehéz esztendőik következtek, de én töretlenül hittem benned, nemzedékemből senki sem állott ki annyira és annyiszor melletted, mint én, és ne­m csalódtam. Kezdjük menst elölről, ismét megteltél, igével, ne törődj semmivel, írj meg mindent, ami kínoz, gyújtogat bérül, és robbanásra biztat”. Bólintott, és úgy csillogott a szeme, mint egykor az idők elején. Darvas és Sinka jöttek a legmélyebbről, ám Sinka pász­tor volt, a folklór tárnáit hozta, kóborolt és énekelt,­ s ez a mámor táplálta, hevítette az éhezés meg a fiázás szűk esztendeibe­n. Darvas útja — bármennyire is hihetetlennek hangzik — minden külső látszat ellenére nehezebb volt. Paraszti ősöktől jött, a jobbágyság sokszázados kötöttsé­géből, az­­előbb földhöz láncolt, utóbb földhöz ragadt sze­génységből. Ezt az embertömeget akarta fölszabadítani testben, lélekben, emberi teljességében. Ezt az ügyet szol­gálta minden művével. Egyik mindentudó kortársam meg is vádolta, hogy a szolgálat túlteng benne a művészet rovására. Igaza volt? Távolról siem, de a fejbólintók tér­dig ejtették ho­mlokukat. Valójában Darvas ebből a szolgá­latból szenvedte ki sajátságos realizmusát, eredeti művészi szemléletét s hangját. Ebből a szolgálatból teremtette meg többek között feledhetetlen trilógiáját, az Egy parasztcsa­lád történetét, az Elindult szeptem­­berben önéletrajzi vívó­dását, a Máról holnapra élők mindennapjainak félelme­tesen drámai jeleneteit. S mindhárom műben elérte a mű­vészi tökéletességet, a közvetlen élmény és a maradékta­lan­­kifejezés harmóniáját. Azután a közéleti szerep hosszú időre csaknem elnémí­totta az írót. Ő is megjárta mind a poklot, mind a pur­­ga­tóriumot, majd csúcsra érkezett, és látta az egész élet­mezőt. Megtelt élménnyel, új­ írói korszak elemei nyugta­lankodtak benne. Olyan volt, akár a terhes felhő, szünte­len biztattam és vártam a­­termékenyítő májusi záport. Ehelyett a minap egy kínkeserves éjszaka következett. Nem tudtam lehunyni a Szemem, a legerősebb altató sem használt, névtelen fájdalmak ütköztek bennem csillapít­hatatlan izgalommal. Délelőtt azután megszólalt a telefon. Baráti hang tudatta Darvas József halálát... Friss sírja mellett, s otthon, a hosszú, magányos éjsza­kákon folytatom párbeszédünket. Itt hagytál minket Dar­vas József, belopakodott szobádba a halál, s talán először életedben mélyen meghajtottad a fejedet. Én az egyetlen hozzánk méltó gyásszal, cselekedettel áldozok emléked­nek, a félbeszakadt párbeszédet most a műveiddel foly­tatom. Látszólag mindent elnyertél az életben, csupán élet­műved nem kapta meg a kortársaktól azt, amit megérde­mel. S ha egykor az élő mellett emeltem szót, most a halottnak szeretnék méltó emlékművet állítani. Nem búcsúzom a halottaktól, akiket igazán szerettem. Nékem Te sem haltál meg. Te is maradék erőim felhí­vására, zsarátnokom szítására biztatsz. Cselekvésre és al­kotásra az élők s holtak egyezségének nevében. T­ ­V V Darvas József (1912-1973­) Mély megrendüléssel és fájdalommal tudatjuk, hogy Darvas József elvtárs, kétszeres Kossuth-díjas író, pár­tunk és a magyar munkásmozgalom régi harcosa, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának tagja, a Hazafias Népfront alelnöke, országgyűlési képviselő, a Magyar Írók Szövetségének elnöke, december 3-án haj­nalban, rövid szenvedés után, szívroham következtében elhunyt. A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága, A Hazafias Népfront Országos Tanácsa, A Magyar Írók Szövetsége. KONDOR BÉLA EMLÉKÉRE PÁSZTOR GÁBOR GRABKÁJA 2 Raffai Sarolta Ne búcsúztassuk el! B­­ekerékpározott Szegedre vagy negyven esztendeje egy sovány, vézna fiatalember — így emlékezik Darvas Józseffel történt, életsorsokat meghatározó első ta­lálkozásukra Ortutay Gyula — s nehezen küzdi le hangja remegését. Az arcom ég — nagyon lemaradtam. Nagyon és szé­gyenletesen. Az íróval műveiben korán találkoztam bár, az emberrel megbocsáthatatlanul későn, mindössze öt évvel ezelőtt. Közelebbről és most már gyakrabban találkozhattam vele jómagam is, mint képviselő az országgyűlés kulturá­lis bizottsága ülésein, és minden országgyűlés alkalmával. A hófehér hajú, megviselt, mérhetetlen súlyokat cipelő, s még mindig minden társadalmi, gyökereiben­­tehát min­den emberi gondra érzékenyen figyelő, korai fáradtságá­val naponta megbirkózni kényszerülő emberrel. Mint Békés megye választottjának, a bács-kiskuniakkal közvetlen szomszédságban volt kijelölt helye a képviselő­házban, az ülésrendben — tőlem néhány karnyújtásnyira — emberi nagyságát tekintve mindegyikünktől mérhetet­lenül messze. Önnön nagyságát ő­­maga azonban talán soha fel nem mérte — számba sem vette. Úgy volt méltóság, hogy a méltóságot külső jegyekkel, gesztusokkal jószerint képes sem lett volna felmutatni. Egyéniségéből fakadóan volt közvetlen, egy ember a három és félszáz között, bizalmat bizalommal, bizakodást bizakodással élesztve és viszonoz­va az emberséget emberséggel. A róla s rá emlékezők a hirtelen­ távozás okozta meg­döbbenés első perceiben, napjaiban korán félbeszakadt írói pályáról beszélnek, be nem teljesedett életműről. Nem hiszem, hogy ez is kép lenne a legigazabb. Darvas József teljes emberi-írói életet élt és­­ tisztát. Példázza a helytállóét, a meg nem alku vást, a legnehezebb körülmények között is tudatosan vállalt hűséget népéhez, hazájához a leggyötrőbb, legnehezebb időkben is, de ön­magával, s eszmélésétől vallott elveivel meg nem hasonlóit soha. Minden emberi élet véges — a vállainkat meggörnyesztő évek számbeli mennyisége semmit el nem dönthet, mint ahogyan a megírott művek száma semmi igazán lényege­set meg nem határozhat. A belső tartás igen. És ő, aki ebben állított, ha tán akaratlanul, de most még megmérhetetlen értékű példát, messze kimagaslóan teljes életet élt, mert ember, író-ember, közéleti ember — a társadalmi változások ennyi ellentmondással terhes idő­szakában igazabbat nem élhetett volna. Tőle búcsúzni nem tudok — elbúcsúzni nem lehet — nem szabad. Amit­ adott, közkinccsé vált. Részesei, örökösei lehetünk a hagyatéknak. Életműve cs­ak akkor fejeződnék be de­­rék­ba törten és korán, ha vele nem egyazon ösvényt pró­bálnánk végigjárni. Ne búcsúztassuk el. Kedves Jóska Bácsi! M­ióta írom már ezt a levelet, szinte attól a perctől fogva, hogy tudom: Darvas Józsefhez már nem jut­hat el az élő-eleven emberi szó. De mégis valahogy szót kéne váltani, mert annyi minden történt mostanában, amit meg kell beszélni, szépen, nyugodtan, csendesen, úgy, ahogy Darvas Józseffel tudott beszélni az ember, akármiről, ami csak szóba jött. De jó is volt Magával be­szélgetni, Jóska Bácsi! Pestről — hazafelé menet Szam­árba — most legutol­jára is, november végén, kinek mit üzen. Jóska Bácsi? Merthogy addig el ne menjek, amíg őhozzá elmenetel előtt be nem lépek egy percre. „Tar Imrének mondd meg, hogy megyünk, még az ősszel, ha engedi az idő, ha nem, akkor majd tavasszal, végigjárjuk Bereget és Szatmárt, vásznakat akarok látni, embereket, Tisza-partot, Szamos­­töltést, a Túr nedves fűzfáit. Anyádnak is mondd meg, hogy jó, legyen akkor paprikáscsirke megint, ha megyünk. Jó volt ott legutóbb nálatok, Szatmárban!” Visszafelé jövet: Mit üzent Tar Imre, mit üzent az anyád, kivel találkoztál még, azok mondtak-e valamit, el­­kezdted-e már az Ecsedi lapot megírni? Igen, Jóska Bácsi, üzent mindenki valamit, akivel talál­koztam, aki Magát is ismeri Szatmárban, de ezt az üze­netet, akármilyen mélyen kiáltaná le az ember a föld alá, Jóska Bácsi m­ár nem hallaná meg, Jóska Bácsi elment, elkísértük utolsó útjára, ki egy marék földet hozott ma­gával a sírgödör tetejéről, ki egy zöld levelet szakított valamelyik koszorúból; eljöttünk a temetőből mindnyájan, üresen, szótlanul, bele nem egyezve, hogy Jóska Bácsi már nincs, hogy most már akár örökre tartogathatjuk magunk­ban, amit még el akartunk mondani Magának. Mi is lett volna a legfontosabb, amit el kellett , el kell mondani? Hogy a Maga pulija, Jósika Bácsi, azon a hétfőre virradó éjszakén nyüszített, vonyított, kapart hajnalig, virradatig, talán csak akkor hagyta abba, amikor napfel­jöttére Darvas József örökre lehunyta a szemét. Aztán aznap délelőtt hozott a postás egy régi-régi szaka­dozott könyvet, benne egy régi fénykép Darvas Józsefről , hogy az „Egy parasztcsalád történeté”-be meg a fény­képre is írassanak Jós­ka Bácsival valamit — de Maga már nem ír abba a könyvbe, arra a fényképre semmit, pedig jaj, micsoda iszonyú útról jött Maga, Jóska Bácsi, milyen iszonyú út volt az, amit megtett — attól, hogy egy este lámpát gyújtott egy orosházi­ parasztasszony a fiának kint a faluszéli vályogházban — hogy írjon — addig, hogy a halálos ágyon egy írásának nyomdai levonatát javítgatta, formázta. Micsoda elszegődés volt a Maga élete. Jóska Bácsi, akár a béres testvéreké, a cselédasszonyok elszengő­­dése, a szép békési sommásak szegődései; de vajon volt-e béresek közt, summások közt valaki is, aki olyan hűséggel állta a szolgálata vállalását, mint Darvas József? Most befejezte. De nehogy elhiggye valakinek is, Jóska Bácsi, hogy amit Maga elkezdett, azt bárki is folytatni fogja. Így aztán ezer elvégezetlen dolog marad itt maga után, meglehet, örökre. Tudom én, hogy Jóska Bácsi mit mondana erre: „Csináljátok csak a magatok dolgát!” De nekünk az is a dolgunk, hogy Magát megőrizzük, Jóska Bácsi! Ki, ahogy tudja. Ahogy akarja. Maga nem szeretett rákényszeríteni senkire, soha, semmit. Ne fél­jen, sokunknak nem lesz kényszer Darvas József őr­zése, megőrzése. Ugye, mindenki azt őrizzen meg Darvas Jó­zsefből — Jósika Bácsi —, amit akar? A könyvtárak a könyveit, akik Vitatkoztak Magáival, azok a vitákban tisz­ta, egyenes Darvas Józsefet őrizzék. Akik szerették Ma­gát, Jóska Bácsi, azok hadd őrizzék a Maga szeretetét is, mert Maga minden kis szeretetre olyan nagyon tudott sze­retettel válaszolni. Maga csak odalent a sírban van egye­dül; itt fent, köztünk úgy él, mintha akkor, december harimiadilkán hajnaliban nem történt volna semmi. Pedig dehogyisnem történt... Nekem különösképpen sok őrizni valóm van Darvas Józseftől. De ugye, nem lesz baj, Jóska Bácsi, ha az idő múlásával ez vagy az majd el­csorog az elméjcekből? Lesz, ami megmarad, higgye el! A mindentől fontosabbat őrzi meg az ember úgy is. Judit asszony azt mondta, Jóska Bácsi a halálos agyán felvette az édesanyja vonásait. Hát akkor Maga is a leg­szentebbet, a legdrágábbat vitte ma­gával a sírba, igaz? Az ősszel Majison jártunk. Mentünk együtt befelé a kiskapun, egy megtört, feketeruhás, vékony parasztasszony jött elénk, aki éppen most egy éve temette el az urát — az én apámat. És Maga, Jóska Bácsi, annak a majtisi pa­­rasztasszonynak, akikor, ott a kiskapuban megcsókolta a ke­zét. Maga nem is tudta, ugye, hogy az én anyámnak nem szoktak kezet csókolni. Én ezt a képet hadd őrizzem Magáról sokáig. Jóska Bá­csi. És Maga odalentről majd ebben is segít nekem, igaz? Az utolsó tiszteletadás főhajtásával gondol Jósika Bácsira ! VÉGH ANTAL JÓNÁS WURTZ ADAM LINÓLEUMMETSZETE

Next