Napjaink, 1974 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1974-01-01 / 1. szám
Búcsú Darvas Józseftől Féja Géza Napló gyászkeretben avalytöltötte be hatvanadik évét, az Írószövetségben én is az üdvözlők sorában állattam. Nemsokára Vácott szólottam életművéről egy forró estén. A zsúfolt termet főiként fiatalok töltötték meg, és mélyre szívták minden mondatomat. Ismét együtt voltunk, és egyek is voltunk, mint valamikor a Válasz meg a Márciusi Front sereglésein. Azután Orosházán nyitottuk meg a könyvhetet, majd Szárszón szorítottam meg a kezét, miután beszéde elhangzott: „Életed egyik legszebb, legligáziabb vallomását mondottad el.” Reám nézett, talán még sohasem csillogott ennyire megnyugodva mélytüzű, kutató szeme. Debreceniben félrevontam egy fogadáson: „Midőn 1932- ben Budapestre érkeztél ifjan, de máris üldözötten, kopottan, szegényen, egyetlen kincsed a szemed volt, az égett, világított, főiként pedig ígért. Nehéz esztendőik következtek, de én töretlenül hittem benned, nemzedékemből senki sem állott ki annyira és annyiszor melletted, mint én, és nem csalódtam. Kezdjük menst elölről, ismét megteltél, igével, ne törődj semmivel, írj meg mindent, ami kínoz, gyújtogat bérül, és robbanásra biztat”. Bólintott, és úgy csillogott a szeme, mint egykor az idők elején. Darvas és Sinka jöttek a legmélyebbről, ám Sinka pásztor volt, a folklór tárnáit hozta, kóborolt és énekelt, s ez a mámor táplálta, hevítette az éhezés meg a fiázás szűk esztendeiben. Darvas útja — bármennyire is hihetetlennek hangzik — minden külső látszat ellenére nehezebb volt. Paraszti ősöktől jött, a jobbágyság sokszázados kötöttségéből, azelőbb földhöz láncolt, utóbb földhöz ragadt szegénységből. Ezt az embertömeget akarta fölszabadítani testben, lélekben, emberi teljességében. Ezt az ügyet szolgálta minden művével. Egyik mindentudó kortársam meg is vádolta, hogy a szolgálat túlteng benne a művészet rovására. Igaza volt? Távolról siem, de a fejbólintók térdig ejtették homlokukat. Valójában Darvas ebből a szolgálatból szenvedte ki sajátságos realizmusát, eredeti művészi szemléletét s hangját. Ebből a szolgálatból teremtette meg többek között feledhetetlen trilógiáját, az Egy parasztcsalád történetét, az Elindult szeptemberben önéletrajzi vívódását, a Máról holnapra élők mindennapjainak félelmetesen drámai jeleneteit. S mindhárom műben elérte a művészi tökéletességet, a közvetlen élmény és a maradéktalankifejezés harmóniáját. Azután a közéleti szerep hosszú időre csaknem elnémította az írót. Ő is megjárta mind a poklot, mind a purgatóriumot, majd csúcsra érkezett, és látta az egész életmezőt. Megtelt élménnyel, új írói korszak elemei nyugtalankodtak benne. Olyan volt, akár a terhes felhő, szüntelen biztattam és vártam atermékenyítő májusi záport. Ehelyett a minap egy kínkeserves éjszaka következett. Nem tudtam lehunyni a Szemem, a legerősebb altató sem használt, névtelen fájdalmak ütköztek bennem csillapíthatatlan izgalommal. Délelőtt azután megszólalt a telefon. Baráti hang tudatta Darvas József halálát... Friss sírja mellett, s otthon, a hosszú, magányos éjszakákon folytatom párbeszédünket. Itt hagytál minket Darvas József, belopakodott szobádba a halál, s talán először életedben mélyen meghajtottad a fejedet. Én az egyetlen hozzánk méltó gyásszal, cselekedettel áldozok emlékednek, a félbeszakadt párbeszédet most a műveiddel folytatom. Látszólag mindent elnyertél az életben, csupán életműved nem kapta meg a kortársaktól azt, amit megérdemel. S ha egykor az élő mellett emeltem szót, most a halottnak szeretnék méltó emlékművet állítani. Nem búcsúzom a halottaktól, akiket igazán szerettem. Nékem Te sem haltál meg. Te is maradék erőim felhívására, zsarátnokom szítására biztatsz. Cselekvésre és alkotásra az élők s holtak egyezségének nevében. T V V Darvas József (1912-1973) Mély megrendüléssel és fájdalommal tudatjuk, hogy Darvas József elvtárs, kétszeres Kossuth-díjas író, pártunk és a magyar munkásmozgalom régi harcosa, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának tagja, a Hazafias Népfront alelnöke, országgyűlési képviselő, a Magyar Írók Szövetségének elnöke, december 3-án hajnalban, rövid szenvedés után, szívroham következtében elhunyt. A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága, A Hazafias Népfront Országos Tanácsa, A Magyar Írók Szövetsége. KONDOR BÉLA EMLÉKÉRE PÁSZTOR GÁBOR GRABKÁJA 2 Raffai Sarolta Ne búcsúztassuk el! Bekerékpározott Szegedre vagy negyven esztendeje egy sovány, vézna fiatalember — így emlékezik Darvas Józseffel történt, életsorsokat meghatározó első találkozásukra Ortutay Gyula — s nehezen küzdi le hangja remegését. Az arcom ég — nagyon lemaradtam. Nagyon és szégyenletesen. Az íróval műveiben korán találkoztam bár, az emberrel megbocsáthatatlanul későn, mindössze öt évvel ezelőtt. Közelebbről és most már gyakrabban találkozhattam vele jómagam is, mint képviselő az országgyűlés kulturális bizottsága ülésein, és minden országgyűlés alkalmával. A hófehér hajú, megviselt, mérhetetlen súlyokat cipelő, s még mindig minden társadalmi, gyökereibentehát minden emberi gondra érzékenyen figyelő, korai fáradtságával naponta megbirkózni kényszerülő emberrel. Mint Békés megye választottjának, a bács-kiskuniakkal közvetlen szomszédságban volt kijelölt helye a képviselőházban, az ülésrendben — tőlem néhány karnyújtásnyira — emberi nagyságát tekintve mindegyikünktől mérhetetlenül messze. Önnön nagyságát őmaga azonban talán soha fel nem mérte — számba sem vette. Úgy volt méltóság, hogy a méltóságot külső jegyekkel, gesztusokkal jószerint képes sem lett volna felmutatni. Egyéniségéből fakadóan volt közvetlen, egy ember a három és félszáz között, bizalmat bizalommal, bizakodást bizakodással élesztve és viszonozva az emberséget emberséggel. A róla s rá emlékezők a hirtelen távozás okozta megdöbbenés első perceiben, napjaiban korán félbeszakadt írói pályáról beszélnek, be nem teljesedett életműről. Nem hiszem, hogy ez is kép lenne a legigazabb. Darvas József teljes emberi-írói életet élt és tisztát. Példázza a helytállóét, a meg nem alku vást, a legnehezebb körülmények között is tudatosan vállalt hűséget népéhez, hazájához a leggyötrőbb, legnehezebb időkben is, de önmagával, s eszmélésétől vallott elveivel meg nem hasonlóit soha. Minden emberi élet véges — a vállainkat meggörnyesztő évek számbeli mennyisége semmit el nem dönthet, mint ahogyan a megírott művek száma semmi igazán lényegeset meg nem határozhat. A belső tartás igen. És ő, aki ebben állított, ha tán akaratlanul, de most még megmérhetetlen értékű példát, messze kimagaslóan teljes életet élt, mert ember, író-ember, közéleti ember — a társadalmi változások ennyi ellentmondással terhes időszakában igazabbat nem élhetett volna. Tőle búcsúzni nem tudok — elbúcsúzni nem lehet — nem szabad. Amit adott, közkinccsé vált. Részesei, örökösei lehetünk a hagyatéknak. Életműve csak akkor fejeződnék be derékba törten és korán, ha vele nem egyazon ösvényt próbálnánk végigjárni. Ne búcsúztassuk el. Kedves Jóska Bácsi! Mióta írom már ezt a levelet, szinte attól a perctől fogva, hogy tudom: Darvas Józsefhez már nem juthat el az élő-eleven emberi szó. De mégis valahogy szót kéne váltani, mert annyi minden történt mostanában, amit meg kell beszélni, szépen, nyugodtan, csendesen, úgy, ahogy Darvas Józseffel tudott beszélni az ember, akármiről, ami csak szóba jött. De jó is volt Magával beszélgetni, Jóska Bácsi! Pestről — hazafelé menet Szamárba — most legutoljára is, november végén, kinek mit üzen. Jóska Bácsi? Merthogy addig el ne menjek, amíg őhozzá elmenetel előtt be nem lépek egy percre. „Tar Imrének mondd meg, hogy megyünk, még az ősszel, ha engedi az idő, ha nem, akkor majd tavasszal, végigjárjuk Bereget és Szatmárt, vásznakat akarok látni, embereket, Tisza-partot, Szamostöltést, a Túr nedves fűzfáit. Anyádnak is mondd meg, hogy jó, legyen akkor paprikáscsirke megint, ha megyünk. Jó volt ott legutóbb nálatok, Szatmárban!” Visszafelé jövet: Mit üzent Tar Imre, mit üzent az anyád, kivel találkoztál még, azok mondtak-e valamit, elkezdted-e már az Ecsedi lapot megírni? Igen, Jóska Bácsi, üzent mindenki valamit, akivel találkoztam, aki Magát is ismeri Szatmárban, de ezt az üzenetet, akármilyen mélyen kiáltaná le az ember a föld alá, Jóska Bácsi már nem hallaná meg, Jóska Bácsi elment, elkísértük utolsó útjára, ki egy marék földet hozott magával a sírgödör tetejéről, ki egy zöld levelet szakított valamelyik koszorúból; eljöttünk a temetőből mindnyájan, üresen, szótlanul, bele nem egyezve, hogy Jóska Bácsi már nincs, hogy most már akár örökre tartogathatjuk magunkban, amit még el akartunk mondani Magának. Mi is lett volna a legfontosabb, amit el kellett , el kell mondani? Hogy a Maga pulija, Jósika Bácsi, azon a hétfőre virradó éjszakén nyüszített, vonyított, kapart hajnalig, virradatig, talán csak akkor hagyta abba, amikor napfeljöttére Darvas József örökre lehunyta a szemét. Aztán aznap délelőtt hozott a postás egy régi-régi szakadozott könyvet, benne egy régi fénykép Darvas Józsefről , hogy az „Egy parasztcsalád történeté”-be meg a fényképre is írassanak Jóska Bácsival valamit — de Maga már nem ír abba a könyvbe, arra a fényképre semmit, pedig jaj, micsoda iszonyú útról jött Maga, Jóska Bácsi, milyen iszonyú út volt az, amit megtett — attól, hogy egy este lámpát gyújtott egy orosházi parasztasszony a fiának kint a faluszéli vályogházban — hogy írjon — addig, hogy a halálos ágyon egy írásának nyomdai levonatát javítgatta, formázta. Micsoda elszegődés volt a Maga élete. Jóska Bácsi, akár a béres testvéreké, a cselédasszonyok elszengődése, a szép békési sommásak szegődései; de vajon volt-e béresek közt, summások közt valaki is, aki olyan hűséggel állta a szolgálata vállalását, mint Darvas József? Most befejezte. De nehogy elhiggye valakinek is, Jóska Bácsi, hogy amit Maga elkezdett, azt bárki is folytatni fogja. Így aztán ezer elvégezetlen dolog marad itt maga után, meglehet, örökre. Tudom én, hogy Jóska Bácsi mit mondana erre: „Csináljátok csak a magatok dolgát!” De nekünk az is a dolgunk, hogy Magát megőrizzük, Jóska Bácsi! Ki, ahogy tudja. Ahogy akarja. Maga nem szeretett rákényszeríteni senkire, soha, semmit. Ne féljen, sokunknak nem lesz kényszer Darvas József őrzése, megőrzése. Ugye, mindenki azt őrizzen meg Darvas Józsefből — Jósika Bácsi —, amit akar? A könyvtárak a könyveit, akik Vitatkoztak Magáival, azok a vitákban tiszta, egyenes Darvas Józsefet őrizzék. Akik szerették Magát, Jóska Bácsi, azok hadd őrizzék a Maga szeretetét is, mert Maga minden kis szeretetre olyan nagyon tudott szeretettel válaszolni. Maga csak odalent a sírban van egyedül; itt fent, köztünk úgy él, mintha akkor, december harimiadilkán hajnaliban nem történt volna semmi. Pedig dehogyisnem történt... Nekem különösképpen sok őrizni valóm van Darvas Józseftől. De ugye, nem lesz baj, Jóska Bácsi, ha az idő múlásával ez vagy az majd elcsorog az elméjcekből? Lesz, ami megmarad, higgye el! A mindentől fontosabbat őrzi meg az ember úgy is. Judit asszony azt mondta, Jóska Bácsi a halálos agyán felvette az édesanyja vonásait. Hát akkor Maga is a legszentebbet, a legdrágábbat vitte magával a sírba, igaz? Az ősszel Majison jártunk. Mentünk együtt befelé a kiskapun, egy megtört, feketeruhás, vékony parasztasszony jött elénk, aki éppen most egy éve temette el az urát — az én apámat. És Maga, Jóska Bácsi, annak a majtisi parasztasszonynak, akikor, ott a kiskapuban megcsókolta a kezét. Maga nem is tudta, ugye, hogy az én anyámnak nem szoktak kezet csókolni. Én ezt a képet hadd őrizzem Magáról sokáig. Jóska Bácsi. És Maga odalentről majd ebben is segít nekem, igaz? Az utolsó tiszteletadás főhajtásával gondol Jósika Bácsira ! VÉGH ANTAL JÓNÁS WURTZ ADAM LINÓLEUMMETSZETE