Napjaink, 1976 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1976-01-01 / 1. szám
Fekete Gyula: Egy korty tenger A NEHÉZ ÉLET TITKA Sokféle titkot bogozgattam már ebben a szűkre kiszabott műfajban; a hosszú élet titkát, a fiatalság titkát, a boldogság titkát például. Ez alkalommal a nehéz élet titkát szeretném — ha nem is kinyomozni, mert az, egy kurta jegyzetnek, túlzottan merész vállalkozás volna, de — valamelyest nyomozgatni-bogozgatni, megközelíteni. Felfedezni valamit a magam számára is belőle, még egyszer mondom: tehát a nehéz élet titkából valamit. Annak a titkából, hogyan lehet az ember élete nehezebb, mint másoké, küzdelmesebb, terhesebb, bajokkal, gondokkal, nélkülözésekkel, sérelmekkel, mellőzésekkel telített — azaz, a szó igaz értelmében teljesebb élet. Vajon mi ennek a titka — a nehéz sors titka? Kik, milyen indíttatással, hogyan válhatnak részeseivé? Bevallom, nem ezekkel a sorokkal kezdem el a nyomozást. Évtizedek óta jobban vonz, jobban izgat, jobban érdekel a nehéz életűek sorsa, mint a könnyű életűeké. Néhány év óta pedig rendszeresen végzem az anyaggyűjtést: több száz dokumentum értékű levél és 28 magnótekercs idáig az eredmény. Annak idején ugyan az Ifjúsági Rádió szerkesztője, Sándor Györgyné, azzal keresett meg: csináljunk egy állandó műsort gazdag életű, idős emberekkel, olyanokkal, akiknek a sorsa, élményei, tapasztalatai valamiképp tanulságosak lehetnek az életbe most induló fiatalok számára. Nem mondhatnám, hogy lázba hozott ez a javaslat. Jóllehet valószínű igazság az, hogy utólag okosabb az ember. És ha valóban igazság, akkor az életünkre is vonatkozik: visszanézve rá biztonságosabb az eligazodás, tisztább az áttekintés, több a tapasztalat, kevesebb a titok. Csak éppen már változtatni nem lehet akkor rajta. No de: miért éppen az Ifjúsági Rádió biztat idős emberek vallatására? Ki fogja ezeket a vallomásokat hallgatni? Legkevésbé, nyilván, a fiatalok. Majd éppen az öregekre figyelnek, amikor anynyi más, vonzóbb, kellemesebb időtöltés kínálkozik, vagy éppen annyi más sürgető tennivaló szorongat az életpálya rajthelyén. Húszéves kora táján ki ne érezné azt, hogy: ő tudja jobban? S éppen napjaink mindenféle jó és rossz hatására ki ne tekintené szövegnek, sódernek, vagy „bezzeg az én koromban” című idétlen melldöngetésnek a sokat megélt elődök tanácsait, tapasztalatait, azokat is, amelyekre pedig oda kellene figyelnie. Először, másodszor, harmadszor a saját érdekében — de nem csupán a saját érdekében. Beláttam azután, hogy leginkább mégis az Ifjúsági Rádió adásaiba illik ez a műsor. A munkáséletből kifelé tartók tapasztalatátadása a munkáséletbe most indulóknak — ha száz közül csak egy is oda- figyel, már nem haszontalan. Helyesebben: nem is tapasztalatátadás ez. Vagy ha igen, akkor úgy, ahogyan az irodalom, a művészet is „tapasztalatátadás”. Hiszen ha az élettapasztalatokat egy az egyben átadhatnánk az utánunk következőknek ... — ezt a mondatot folytatni csak fantasztikus regényben tudnám, befejezni még ott sem. Minden élet külön regény, mondja a közhely, és mint a legtöbb közhely, ez is meglehetősen — bár semmitmondóan — igaz. Én a hangsúlyt a „külön” jelzőre tenném: külön regény minden élet, az egyes ember csakis önmagával azonos, és még a hasonlóságok, a rokonságok, a látszólagos azonosságok is tele vannak ellentmondással: merőben más körülmények szülték őket, merőben más minőséget, tartalmat hordozhatnak, és formai azonosságuk ellenére a társadalmi életben, az emberi haladásban fejlődésben lehet akár ellentétes is a szerepük. A bátorságnak, a vakmerőségnek, a hősiességnek, az önfeláldozásnak nem ugyanaz a társadalmi értéke a barrikád bármelyik oldalán. Életet kockáztatni lehet a fuldokló kimentése közben is, meg az országúton is, gyorshajtással. Tudományos kutatómunka célja lehet a rákellenes gyógyszer fölfedezése is a tömegpusztító kórokozók kitenyésztése is, baktériumháborúhoz. És így tovább, ezek a példák csak a végleteket jelzik, s közöttük felmérhetetlenül sok a változat. Bármiféle szándéknak, tettnek, magatartásnak csak a korba beágyazva határozható meg a minősége — már csak ezért sem adható át a maga teljességében az élettapasztalat más korban, más körülmények között élőnek, más nemzedékhez tartozónak, más egyéniségnek. De valamennyi csak-csak átadható, ha sok selejttel is, ha rossz hatásfokkal is. Ilyen megfontolással kezdtem el gazdag életű, idős emberek vallatását öt-hat évvel ezelőtt. S az élmények, a tapasztalatok, az elért eredmények gazdagsága után nyomozva ez idáig minden esetben nehéz élettel, kemény sorssal találkoztam szemközt. Vajon bennem a hiba? Rosszul választom meg az „életanyag” forrásait? Vagy ez törvényszerű, hogy a gazdag, a tartalmas élet egyben nehéz élet is? Mert ha igen, akkor olyan törvényszerűség ez, amely távol esik minden (sablonos) törvényszerűségtől: a gazdag élet mind a maga módján gazdag, és mind a maga módján küzdelmes. Kérdés, van-e bennük egyáltalán olyan mozzanat, amely erőszaktétel nélkül azonosítható. — A kázsmárki kisparaszt, aki fél évszázadik volt a falu villámhárítója a történelem egymást váltó viharaiban, már fiatalon, a húszas évek elején a főszolgabíró jelöltjével szemben megválasztják bírónak, s attól fogva a felszabadulásig mind a nyolc alkalommal újraválasztják; azután a Parasztpárt elnökének is, a Nemzeti Bizottság egyik vezetőjének is — végül a termelőszövetkezet elnökének s a Népfront elnökének is. — A szabadgondolkodó építész, aki a Galilei Kör alapító tagja, s egyetemista korától fogva egész életében csillapíthatatlan izgalommal keresi a minél-minél teljesebb igazságot, nem csupán szűkebb szakmájában, de a közgazdaságtan, az irodalom, a művészetek, a filozófia, a publicisztika kemény ütközeteiben is. Utolsó terveit a magnószalag őrzi; filozófiai-etikai munkáján dolgozik 88 éves korában bekövetkezett haláláig. — A falusi öreg tanító, aki bárhová néz — az utcán, a boltban, az iskolában, a házatáján mindenütt — ismerős arcok néznek vissza rá; hajdani tanítványai, akik között szétosztotta az életét. — A csepeli esztergályos, aki 1941 telén egy éjszaka nekivágott a havas Kárpátoknak, arrafelé, amerre a szovjet határt sejtette — és utána még jó évtizedig hányódik országok, frontok, világrészek között — Szibériában esztergályos „rekorder”, az izraeli haditengerészet tiszteseként békemozgalmat szervez — míg végre megtalálja nyugtalanságainak végleges színterét újra itthon, egy szocialista brigád eleven közösségében. — Az orosházi tanyasi kisparaszt, aki begyűjti magának a tanyán a magyar és a világirodalom java műveit, egész könyvtárra valót — legkedvesebb írója, Németh László könyveit külön szorgalommal gyűjti —, és még a nyári kemény munkaidőben is naponta szakít időt olvasásra. A kistokaji kertész, aki tizenkilencben, fiatalon kóstolgatja meg a politikát, a harmincas években a baloldali mozgalmak szervezője mind a büntetőszázadig, a felszabadulás után földigénylő bizottsági elnök, parasztpárti elnök, „munkáskáder vezérigazgató”, majd pedig — szókimondó ember lévén — egyetlen hold saját földjével és hét gyerekével kuláklistára kerül. — A pécsi tanárnő, aki férjével együtt tíz érettségizett diplomás gyereket nevel föl, mindegyiket a munka, a hivatás szerelmesének. — És a többiek, akiknek az életútját még ilyen durva egyszerűsítéssel sem foglalhatnám egy-két mondatban össze. Mind a maga módján tette gazdaggá, tartalmassá az életét, és — mondom — a gondokat, a csapásokat, a nehéz küzdelmeket, a mellőztetést egyikük sem kerülhette el. És mindegyik — vagy majdnem mindegyik — tudatosan, szabad elhatározásából vállalta a többet, a nehezebbet, a hálátlanabbat, messze túl a magánérdekek körén, nem ritkán a magánérdek, a magánérvényesülés, a magánkarrier rovására. Rovására? — Igen, a polgári-kispolgári minőségű magánérdeknek és magánkarriernek kétségkívül a rovására. De valami nagyon fontosnak mégsem a rovására — hiszen épp ezáltal vált gazdagabbá, tartalmasabbá az életük! A múltban is meg napjainkban is. Mert — elég sok példa figyelmeztet rá — a könnyű élet meg a nagy élet a szocializmusban sem rokon fogalom. Hírek Testvérlapunk, a novoszibirszki Szibirszkije Ognyi szerkesztőségi titkára, Gennagyij Karpunyin költő járt Miskolcon 1975. december 12—15. között. Gennagyij Karpunyin, aki a Szovjetunió és Magyarország írószövetségei közötti egyezmény keretében érkezett hazánkba, három napon át volt szerkesztőségünk vendége, ismerkedett a város és a megye tájaival, szépségeivel. * Kalász László József Attila-díjas költő kapta meg Miskolc megyei város 1975. évi irodalmi díját. A díjat december 4-én, Miskolc felszabadulása 31. évfordulóján adták át ünnepélyesen lapunk munkatársának. * Pater Hacks német és Tauno Yliruusi finn drámaíró volt az elmúlt hetekben Miskolc, a Miskolci Nemzeti Színház vendége, Peter Hacks megtekintette az NDK művészeti hete alkalmából bemutatott Amphytrion című komédiája előadását, Uliruusi pedig a magyarországi ősbemutatóként játszott Börtönkarrier című bohózatot. * A pécsi Jelenkor szerkesztői-szerzői estjét tartották meg december 8-án a Molnár Béla Ifjúsági Ház könyvtárában, Miskolcon. A folyóirat szerkesztői: Szederkényi Ervin, Arató Károly, továbbá Bertha Bulcsú és Lázár Ervin írók látogatást tettek a Napjaink szerkesztőségében is. * A VIII. nemzetközi grafikai biennále keretében megnyílt jugoszláv grafikai kiállítást december 1-én Csohány Kálmán grafikusművész nyitotta meg Miskolcon, a József Attila Könyvtár Szentpéteri kapui kiállítóhelyiségében. * Változások a Napjaink szerkesztőségében: 1975. november 10-től Serfőző Simon költő a Napjaink főállású szerkesztője. A tanulmány- és publicisztikai rovat vezetését december 1- től dr. Tuba Imre egyetemi adjunktus, a lírai rovat vezetését Kalász László költő vette át. Kmetty János (1889—1905) A novemberben elhunyt Kmetty János Kossuth-díjas kiváló művész, a magyar kubista festészet egyik megalapítója és jeles képviselője, legkövetkezetesebb végigvivője volt. Budapesten Szablya-Frischauf Ferenc, majd Ferenczy Károly növendéke volt. 22 éves korában került Párizsba, a Julian Akadémiára. Ekkor ismerkedett meg Cézanne művészetével és a kubizmus alig néhány éves törekvésével. 1911—12-ben — Kmetty párizsi tartózkodása idején — a kubista képzőművészet ún. „cézanne-i” és „analitikus” korszakai ill. változatai uralkodtak. Cézanne már klasszikusnak számított, Picasso és Braque vitték tovább s fejlesztették művészetfelfogását. E három művész, az általuk teremtett formavilág és ábrázolásmód döntő befolyást gyakorolt a fiatal Kmettyre, aki azonban nem vált szolgai másolójukká, munkái nem utánérzések. A megismert formakincs és alkotásmód átértékelésével kialakította a saját következetes festészetét. A későbbi „izmusok”, a húszas-harmincas évek kísérletezései hidegen hagyták, még a kubizmus későbbi „szintetikus” korszaka sem hatott művészetére. „A formák geometrizálását csupán pozitív irányban használta fel, a valóságot nem szívesen fordította volna ki jellegéből holmi kétes egzisztenciájú, földöntúli hasábokért” — írta róla majd harminc éve egyik méltatója. Kmetty kubizmusa mindvégig megmaradt egy realista jellegű felfogásban, az ábrázolt valóság sohasem esett szét képein apró felületdarabkák mozaikjává, mint a kubizmus későbbi fázisaiban. Nem is volt „igazi” kubista a szó teoretikus értelmében, mégis a legkövetkezetesebb volt közöttük, akinek egész életművét meghatározta ez az irányzat. Festményeit szigorú törvényszerűségek szerint szerkesztette, súlyos, zárt formáit tömbszerűen tagolta. Fiatalabb korának világosabb színfoltjait később felváltották az erőteljesebb, drasztikusabb színek, amelyeket olykor kékes kontúrokkal ellensúlyozott. A színek azonban mindig a formai kifejezés eszközeiként, annak alárendelten jelentkeztek képein. Munkamódszere képeiről leolvasható, gondosan megtervezte, sokat töprengve tudatosan rendezte kompozícióit, minden esetlegest elkerült. Odaadó figyelemmel festett, minden ecsetvonást meggondolt, lassú, de biztos kezű húzásokkal vitte föl a festéket a vászonra, erről árulkodnak az ecsetszőrszálak nyomai is: pontosan követik a főformák irányát, mintegy szerkezeti rajzként ismételve azokat. Természetesen ehhez az alkotómódszerhez a vászon és a nem erősen hígított olajfesték a legmegfelelőbb alapanyag — Kmetty János legtöbb képe evvel a technikával készült, amelynek fogásait tökéletesen kiismerte, sosem vált anyagszerűtlenné, színkezelésében és színösszetételében sem. Témaköre nem volt túlságosan széles: önarcképek, csendéletek, enteriőrök képezik életműve gerincét. Képeit a legszűkszavúbb tömörséggel, minden fölösleges sallangtól mentesen fogalmazta meg. Csak két-három hétköznapi tárgy, tiszta, egyszerű, szinte építészmérnökien rendezett kompozíció — enynyiből áll egy Kmetty-csendélet vagy szobabelső. Csak ennyiből — éppen ez a magasrendű művészet: kevés részlet is elég és alkalmas a lényeg tolmácsolására, ha a gondolkodásmód, az alkotásmód megfelelő szülés formavilággal egyesül egy jelentős művészegyéniségben. A fentiek elmondhatók nagyszámú önarcképére is. Végigkövethetjük egész életútját, testének öregedését, törődését, szellemének következetességét, töretlenségét. Művészi eltökéltsége, erkölcsi puritánsága tanúi Kmetty önportréi. Puritánság — csodálkoznánk —, hiszen az önarcképfestés egyfajta exhibicionizmus, önelégült magamutogatás megnyilvánulása is lehet. Lehet, de csak kisszerű egyéneknél, akiknél az önábrázolás a cél és nem „eszköz. Kmetty János azonban amikor önmagát festette, minden esetben mást is mond, ábrázol a képen, nemcsak azt, hogy „Kmetty János”. Különös napló ez az önarcképsor, a lelki problémák, belső történések naplója. Töprengés, eltökéltség, megbizonyosodás, önfegyelemmel kordában tartott bizonytalanság váltakoznak e képeken, még jóban hozzásegítve a nézőt a művészegyéniség megismeréséhez. A festészet mellett grafikával is sokat foglalkozott. Táblaképei elkészítését nagyszámú tanulmányrajz előzte meg, a kompozíció rendjét előbb papíron tisztázta igen sok variációban. Önálló grafikai alkotásai is ismertek: 1920-ban tíz lapból álló rézkarcmappát adott ki, azután is számos karcot készített, amelyek szerves, beleülő részei életművének. Kevés egyéni kiállítása volt , ami szerény egyéniségének egyik bizonyítéka —, de csoportos tárlatokon, különösen a szentendrei művészetén, mindig szívesen részt vett. Állandó kötelességének érezte, hogy ezeken részt vegyen. Nagy sikerrel szerepeltek munkái az 1962-es Velencei Biennálén és az 1967-ben Londonban rendezett magyar képzőművészeti kiállításon. Amíg egészsége engedte, szívesen és nagy aktivitással vett részt a művészeti közéletben. A KÚT (a Képzőművészek Új Társasága) alapító tagja, s egyidőben alelnöke volt. 1946-tól tanított a Képzőművészeti Főiskolán — festőművészeink derékhadából számosan az ő keze alatt tanultak. Művészetpedagógiája éppoly átgondolt, következetes és mélyenszántó volt, mint művészi tevékenysége. Épp ezért, midőn kora és állapota már nem tette lehetővé, hogy a lelkiismerete követelte szinten teljesítse pedagógiai feladatát, visszavonult a főiskolai katedráról. Kmetty János századunk magyar festészetének legjelentősebb alakjai közé tartozott — ez egyrészt már művészettörténeti bizonyosság, másrészt viszont most, a halálát követő hónapokban még e bizonyosság mértéke nem is mérhető föl teljesen. Éppen ezért érthetetlen (és tarthatatlan), hogy művészeti íróink még mindig adósak egy átfogó, de még egy ismertető szintű Kmetty-monográfiával is. POGÁNY GÁBOR