Napjaink, 1977 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1977-01-01 / 1. szám

Hol tart ma a világszínház? E­rre a kérdésre próbált választ adni a legutóbb Belgrádban megrendezett Nemzetek színháza találkozó, melynek eseményei a híres avantgárd színházi sereg­szemlével, a BITEF-fel összefonódva zajlot­tak. Az évek óta tartó színházi válság (mely a nyugati országokban részben gazdasági okok­ra vezethető vissza) úgy látszik, inspirálóan hatott: valamennyi részvevő társulat a krí­zis leküzdésére, új értékek kialakítására tö­rekedett és nem is eredménytelenül, hiszen a bemutatott produkciók többsége szokatla­nul magas színvonalú művészi élményt nyúj­tott. A korunkban általánosan érvényesülő ne­gatív társadalmi tendenciák — az elidegene­dés, az emberi kapcsolatok elszegényedése, a kommunikációs nehézségek — a színpadon kétféleképpen tükröződnek: egyrészt tartalmi szinten, a produkciók „cselekményében”, más­részt színház és közönség viszonyában. Az előadások a legkülönbözőbb módon, de ugyan­ehhez a problémakörhöz szóltak hozzá. A fesztivál kettős jellegéből következik, hogy mind a „hagyományos” színházi meg­oldások, mind pedig az újszerű kísérletek szép számmal képviseltették magukat. De voltaképpen e kétféle irányzat nem vált el élesen egymástól. Az avantgárd klasszikusnak számító Godot­­ra várva (a szerző, Beckett rendezésében) pél­dául éppen „hagyománytiszteletével” okozott meglepetést. Az expresszionista színházi tra­díciókat idéző, óriási precizitással kidolgozott előadás kevésbé elvont mondanivalót sugallt, mint a darab eddig ismeretes interpretációi. A nyugat-berlini Schiller Theater produkció­jának középpontjában nem a „Godot-ra vá­rás” minden emberi cselekvést és magát a létet abszurddá tevő motívuma állt, hanem egy emberi kapcsolat, mely még végső elcsö­­kevényesedésében is értelmet ad a két főhős perspektívátlan életének, összetartozásukat Beckett erőteljes képi szimbolikával hangsú­lyozza: a színpadon a szerzői utasításban sze­replő fán kívül egy kő is található, jelezvén, hogy Vladimir és Estragon — mint kő és fa — ellentétei és kiegészítői egymásnak. Ugyan­erre utal végletesen eltérő testalkatuk és gon­dosan összecserélt ruházatuk is. Szintén az emberi kapcsolatok sorvadásáról szól Peter Brook Nemzetközi Színházi Kuta­tóközpont­­jának Ékek c. produkciója, csak éppen a megközelítés ellenkező irányú. A Co­lin Turnbull antropológus könyvéből írott da­rab konkrétan, dokumentumfilmekre emlékez­tetően mutatja be azt a folyamatot, melynek során a társadalmi együttélés — embert em­berré emelő — formái elhalnak. Az ikek egy ugandai nomád törzs tagjai, akik — miután a kormány vadászterületüket nemzeti parkká nyilvánította —, képtelenek voltak alkalmaz­kodni a gyorsan megváltozott körülmények­hez, áttérni a földművelésre, és évszázados civilizációjuk minden vívmányát (vallást, ün­nepet, művészetet, sőt családot, szerelmet és barátságot is) feladni kényszerültek. Csupán kegyetlenül önző — magányos — indivi­duumokként tudtak tovább vegetálni. Érték­rendjükben a jóllakottság, a „tele has” került az első helyre, minden más elvesztette jelen­tőségét. Brook társulata „eszköztelen naturalizmus­sal” jeleníti meg e „fejlődés” megdöbbentő mozzanatait egy kopár, félig kész betonépület homokkal beszórt színpadán, mely körül a földön, illetve csupasz deszkapadon kuporgott a közönség. Az „élethű” felidézés forrása az intenzív koncentráción alapuló kifejező játék. A jól táplált különböző nemzetiségű (és bőr­színű) színészek minden külsőleges segítség — smink, jelmez — nélkül tették hitelessé az éhhalállal küszködő afrikaiak sorsát, tökélete­sen reprodukálva egy számunkra idegen kul­túra kialakította viselkedésrendszert (melynek elemeit afrikai tanulmányútjuk során sajátí­tották el). A megrendítő jelenetek feltétlen állásfogla­lásra késztették a közönséget. A reagálás (mint Brook sajtóértekezletén megtudhattuk, és magunkon is lemérhettük) kétféle lehet: az európai néző — érzékenységétől és beállított­ságától függően — vagy elfogadja, átéli a szituációt, vagy pedig mint számára idegent visszautasítja (nevet, megbotránkozik rajta). Az így önmagát megosztó publikum „jobbik fele” az előadásban rejlő „metaforikus figyel­meztetésen” túl, a többiek idegenségére is kénytelen ráébredni: a darabban szereplő antropológus szempontjából kezdi vizsgálni környezetét. S Brook éppen ezt akarja elérni: a színház a közönségért van, és legnagyobb eredménye annak megváltoztatása lehet. Újszerű néző-színház viszonyt alakít ki a Szónokok c. produkcióban William Gaskill tár­sulata is. A londoni Joint Stock Theatre Group Heathcote Williams könyve alapján speciálisan angol témát dolgoz fel. A Hyde Parkban levő Speaker’s Corner jellegzetes fi­guráinak és hangulatának felidézésével a hí­res angol demokrácia és szabadság eszmé­nyeinek üressége és érvénytelensége leplező­­dik le, hiszen már mindezek jelképe, a Hyde Park is turistalátványossággá devalválódott, ahol a szónokok őszinteség helyett üzleti fo­gásokat alkalmaznak, a társadalom manipu­latív rendszerének jól bevált eszközeit. Az a néhány eredeti személyiség pedig, aki még múzeumi relikviaként fennmaradt, önmagát pusztítja fokozatosan. A Hyde Park-forma kiváló alkalmat szol­gál élő és tartalmas néző­színház kontaktus megteremtésére. A közönség mindvégig egyen­rangú résztvevője a játéknak. A sétálgató, csevegő, teázgató (a teát egy kitűnő színész­nő — Cecily Hobbs — főzi és árulja) hallga­tóság teremti meg a Hyde Park-atmoszférát: tagjai beszédbe elegyedhetnek a közöttük lé­zengő „mellesleg” szerepüket játszó színészek­kel, s így közvetlenül is befolyásolhatják a cselekményt. Ez a forma teszi lehetővé, hogy a társadalmi mondanivaló erőteljesebben, meggyőzőbben fejeződjék ki, mint azt általá­ban műalkotástól, színháztól megszokhattuk, mire kiderül, hogy milyen megoldást sugall­nak a hősök szavaikkal és előttük lejátszódó történetükkel, éppen véget ér az előadás, és az egyenruhás rendőrök — ha kell erőszakot is alkalmazva — kitessékelik a megdöbbent nézőket a játék színhelyéről (Belgrádban egy külön e célra berendezett filmstúdióból). William Gaskill és Max Stafford-Clark rendezőknek minden különösebb feltűnés nél­kül sikerült élő színházat teremteniük. A nagy hírű Eugenio Barba erőfeszítései ugyan­ezen a téren kudarcba fulladtak. Az igényes elméleti és több éves gyakorlati előkészítés dacára, a dániai Odin Színház Gyertek, s a nap a miénk lesz című produkciója során nem jött létre (a szigorúan korlátozott szá­mú) nézők és színészek hőn óhajtott közössé­ge. A társulat tagjainak nagy fizikai megter­heléssel járó magukból kivetkőzése riasztóan hatott, és egy pillanatig sem lehetett azono­sulni az ember érzelmi, szellemi, testi kizsák­mányolásának, megaláztatásának — elvont, idegen gesztusrendszerben előadott — válto­zataival. A Grotowski nyomán kialakult, ma­gát Harmadik Színháznak nevező mozgalom — e produkcióból és Grotowski Belgrádban tett nyilatkozataiból úgy tűnik — zsákutcába jutott. Paradox módon Barba „kísérlete” leg­alább olyan anakronisztikus jelenség volt, mint a francia TNP­ Villeurbanne Marivaux felújítása, a Vita Patrice Chéreau rendezésé­ben. A tehetséges fiatal rendező különleges fényhatásokban tobzódó, fantasztikus, szinte „bántóan szép” látványosságot varázsol a színpadra (és a nézőtérre) néhány 18. századi igazság (ma már közhely) illusztrálására. A mélységesen dekadens és öncélú formai tö­kéllyel megvalósított alkotás a polgári színház lenyűgöző haláltánca. Persze a klasszikusok műsorra tűzésekor lehetőség nyílik valóságos értékek létrehozá­sára is, hisz a nagy drámák a legváltozato­sabb interpretációkra alkalmasak. Nem vélet­len, hogy a két legtöbb vitát kavaró bemutató Shakespeare nevéhez fűződik. A moszkvai Taganka Színház nálunk is nagy sikert aratott Hamletje méltán nyerte el a fesztivál fődíját. A hamburgi Schauspiel­haus Othello-jának visszhangja már nem volt ennyire egyértelmű. Tényleg szokatlan, és ko­rántsem szívet-lelket gyönyörködtető élmény­ben lehetett részünk. De ha a néző képes volt elfelejtkezni a nagy klasszikussal szemben érzett tiszteletéről — előítéleteiről —, hama­rosan ráébredt, hogy következetes rendezői koncepción alapuló, pontosan kidolgozott elő­adást lát, melynek bizarr és eleinte hatásva­­dászónak tűnő ötletei a mű sztanyiszlavszkiji módszerességű elemzésében gyökereznek. Pe­ter Zadek rendező az Othello-ban rejlő egyik — már régen felfedezett —, lehetőséget ak­názta ki. Thomas Rymer, Shakespeare kor­társa ezt a tragédiát „véres bohózatnak” ne­vezte. E műfaji meghatározás tökéletesen jel­lemzi a hamburgiak változatát. Othello itt kisszerű hős, gyáva (harcban szerzett sebhe­lyeit a hátán viselő) vígjátéki figura. De Za­dek „bábszínházának” egész világa „pitiáner”, melyben az okos és szenvtelen Jago nem jó­szántából intrikál. Ez az egyetlen esélye a kí­­vülmaradása. Othellóról (kinek kisebbrendű­ségi komplexusát — közvetve tragédiáját — bőrszíne okozza), az előadás végére lecsurog a fekete festék, és ugyanolyan „piszkos” fe­hér ember lesz, mint az általa — játék közben — összemaszatolt többi szereplő. Az anakro­nisztikus jelenetek (Othello whiskyt iszik szó­dával, Desdemona bikiniben napozik a cip­rusi tengerparton stb.), a szigorú dramaturgiai szerkezeten belül hitelesen motiváltak, mint ahogy a dráma csúcspontját — a fojtogatást — is Zadek merte először valódi brutális gyilkosságként eljátszani, holott most már nyilvánvaló, ez az egyetlen elfogadható meg­oldás. Harsány vásári komédiát, aktuális monda­­nivalójú színjátékot és mégis szöveghű Shakespeare-t láthattunk. És ráadásul ez a tragédia volt az egyetlen „vígjáték” a belgrá­di fesztiválon. Zadek, ha nem is a brechti modell szerint, de brechti értelemben vett népszínházat hozott létre, ahol mindenki jól mulat és sokat tanul. De ehhez meg kell sza­badulni az álműveltség, a sznobság korlátai­tól. FELDMÁR TERÉZIA Munkásdalok gyűjtője A Rozsdás-patak, vagy ahogyan szinte fal­­vanként mondják, a Bolyki—Nádasdi­­patak, Ózdon, a Kerekhegy alatt folyik össze a Hangonnyal, s együtt haladva Ózdon át a Sajóba igyekeznek. A Rozsdás mellett Csépány, Arló, Járdánháza, Vajács, Nádasd, mint felfűzött kaláris kapcsolódik Ózdhoz, melyeket a patakon kívül az 1980-as évek végén megszüntetett ingyenvasút is összekö­tött. A Rimamurány—Salgótarján Részvény­­társasághoz­ tartozó Borsodnádasdi Lemezgyá­rat a patakvölgyben fekvő út és vasút kötötte össze, melyen mindkét irányban megfordul­tak a vasgyárba járók, és a lemezgyári cin­műhelybe tartó munkások, batyuzó kofák, gombázó cigányok. Ez a vidék a magyarorszá­gi vasgyártás és bányászat egyik bölcsője, hi­szen a források szerint 1720-ban a környéket birtokoló Sturman család gyártotta a legtöbb vasat Ózdon és Nagyrőcén. Az 1800-as évek végén Borsodnádasdon lemezónozót építettek, mely kiegészítője volt az ózdi vasgyárnak, mai fogalmaink szerint a szabad munkaerőre telepített ipari vállalkozás. A hazai iparfejlődés felemásságát, paraszti hagyományokhoz való kötődését valamennyi­en ismerjük. A paraszti munkaerő gyári mun­kássá való átalakulásának nehéz és ellent­mondásos korszakáról viszonylag kevés meg­bízható adatunk van. A munkássá válás nép­rajzának felderítetlen foltjai ismertek a szak­mai körökben. Nemcsik Pál elsősorban bor­sodnádasdi adatközlők emlékezéseit felhasz­nálva, a forráskritika szerint megkövetelt óvatossággal — ezért hitelesen — mutatja be az Ózd vidéki munkásság folklórjának egyik legnehezebben kutatható területét, a dal- és zenekincset. A munkásosztály zenei emlékeinek össze­gyűjtése, értékelése, eredetének meghatározá­sa ma is problémát okoz a szakembereknek. Nemcsik Pál, a helyszínen élő ismeretével, a szakirodalom teljes felhasználásával eredeti és hézagpótló munkát végzett el könyvében. Jól látja, hogy a munkásság dalkincse, ének­lési szokása a paraszti életben gyökerezik, a fonóházban megszokott közös éneklést nem hagyják el a zajos üzemekben, embereket el­választó bányavágatokban sem. A munkásda­lok és a paraszti környezetből hozott énekkul­túra kontinuitását zavarja és befolyásolja az első világháborúval általánossá váló katona­dalok és műdalok szöveganyaga, és emléke­zethez könnyen kötődő dallamkészlete. Nem véletlen, hogy a szerző a munkásdalok ere­detének vizsgálata során a summások zenei anyagát is tárgyalja, mert észreveszi, hogy a paraszti környezetből való kiszakadás első alkalma és a dalszövegekben is bizonyítható jele a szülőfaluból való elvándorlás. A sum­mások hozták a faluba a gyárban készült tex­tilneműt, a summáslányok és -fiúk „vetkőztek ki” először, azaz hagyták el a népviseletet. A Borsodnádasdi Lemezgyárban dolgozó fiatalok kiszakadtak a hagyományos paraszti környe­zetből, még akkor is, ha a lányok csak a férj­­hezmenésig dolgoztak a lemezgyárban, vagy a vasgyárban. Választottjuk azonban már ipari munkás volt, bányász, vagy maga elé szőttes kötényt kötő póker, azaz a kokszot, vasércet, meddőt hányó félparaszti „státuszú” fiú. A gazdag dallamtár bizonyítja a szerző nagy jártasságát, és következtetéseinek he­lyességét, a munkáskultúra kialakulásában, s igen használható, figyelemre méltó adatokkal igazítja útba a kutatókat. Észreveszi, elemzi a két ipari központ, Ózd és Borsodnádasd munkásosztályának kulturális életét, észreve­szi a „Rima” urainak kétszínű támogató te­vékenységét, az egyházi ünnepekhez kötődő éneklő-zenélő alkalmak tudatos felhasználá­sát, a keresztény kurzus időszakában. Meg­találja a hivatalos törekvésekkel szembeni, spontán munkástörekvéseket, és a megfelelő konkrét zenei vonatkozásokat. A könyv helyes arányokban tárgyalja Ózd és Borsodnádasd szerepét, szerencsésen csat­lakoztatja megbízható, és gazdag forrásanyag­gal a kapcsolódó bányaüzemek tr­unkásainak halkincsét, s mint ahogyan korábban a vas­gyártás és bányászat egymásrautaltságát az iparszervezők észrevették, úgy követi nyomon Nemcsik Pál az északi iparvidék települési és kulturális migrációját. Örömmel olvashat­juk a helyszíni gyűjtésből fakadó, pótolhatat­lan, és más által szinte észre sem vehető in­formációit, a Hangony-völgyiekről, a palócság egyik elkülöníthető csoportjáról, a barkókról, s mindezt nagy szerénységgel, a területen járt kutatók minden eredményének felhasz­nálásával és rájuk való hivatkozással teszi. Talán két évtizede, hogy a társadalomtudo­mányok érdeklődése a munkáskultúra kiala­kulása felé fordult. A könyv e törekvésnek kiemelkedő eredménye, méltó a parasztdalok gyűjtésének nagy hagyományaihoz. BARTHA LÁSZLÓ KÖRMENDI LAJOS VERSEI Ugyan mi fér bele egy röpke bemutatkozásba? Hogy harmincéves vagyok, túl a rossz tanulóságon, a vagonlakáson, a pincérségen, a könyvterjesztésen, a csatornák és rizstelepek építésén, jelenleg nyakig az újságírásban? Túl az ifjú­ság Odüsszeiai kalandjain, innen az ithakai megállapodottságon? A tisztességet, munkát karcagi parasztemberektől tanultam. Példa számom­ra a konok­szik, a konokabb ember küzdelme: bármelyiket nézem, eszembe jut a másik. Sokat kaptam a Nagykunságtól: sanda rúgást, örömet, szerelmet ele­gyest. Itt, e bemutatkozásban csak szerelmes­ magamat tudom megmutatni bol­dog félelemmel, újabb lehetőségekben bízva. A ház, aho! Pénelopém vár Toppanok ötven négyzetméteres valahára, valahára, valahára! Balatonnal, Ithakámba, Hej, boldogan éldöglődő regimentem, akár ti, az ótépé röghözkötöttje lettem! Nem áhítok szép telket csak az ő tenyerét megrakni homlokommal, és rúgni-vágni az új falakat lüktető szívemmel, mert vasbeton mundérban didereg az ember. A csillag idézése Jaj nem nem imide-amoda nem szélkakasnak a nem holmi díszes szélkakasnak a toronyba nem is félhomályba nem hivatalok páholyába de az ember csak az ember az ember homlokára az ember homlokára gondoltuk ki a csillagot a homlokunkra a csillagot a szemünkben lobogtatni szemünk felhőtlen levegőegén dédelgetni a csillagot szidva babusgatva fényesgetni nem trónoltatni de szívünk kínzókamráiban próbálgatni összetörni újraszülni megcsodálni szikráztatni jaj kit izzít ugyan kit izzít föl kit lobbant föl ha csak jaj kit érdekel ha csak zakón csörög a csillag a csillag a szemünkben lobogjon de ne csak mint vacak fáklya kisded máglya a csillag ne holmi csillagszóró kacat legyen az ember szemébe kigondolt vulkán-harag mert nem imide-amoda de ember homlokára volna jó s ne ez-az pletykálja ne a pleesni legyen hitet mondó de a szemünk a szemünk a szemünkben lobogó az üszkösítő szemünk tűzvésze a Nap a bennünk tomboló csillag csillagunk halálunkig önmagunkká bilyogzó

Next