Napjaink, 1979 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1979-01-01 / 1. szám

4 Ha az ember megáll a Nagylvány-temető magaslatán, csodálatos tájkép nyílik meg előtte. Északról a Bábonyi-bérctől a Tetemvár­hegyig, délen a Ruzsin- és Kőporostól az Avasig gyönyörű zöld ala­csony hegyek, dombok. Lent a város sűrű tetői. Valósággal ideális kertváros. Nyugaton a diósgyőri gyár fehér füstfelhői, keleten a Sajó­­táj síkja. Nem lehet kedvesebb és bölcsebb elhelyezkedést kívánni. Távol egymástól az ipartelepek s a város egy jövő városrendezés után kész és festői paradicsom. Móricz Zsigmond a látványból, a tapasztalatból és a helyes követ­keztetésekből, közel félszáz esztendővel ezelőtt, amikor a városnak 60 ezer lakója lehet, megálmodja az ország második legnagyobb váro­sát. Lássuk Móricz Zsigmond álomképét: „Most érik a terv, hogy Miskolc egy közigazgatási testté válik a vele ma már teljesen összeépült Diósgyőrrel és Hejőcsabával. Így kb. négy kilométer hosszú város nyugatra öt kilométerrel, keletre és délre három kilométerrel nőne. Pompás tizenkét kilométeres város állna elő, s a lakossága is valami 25 000-rel gyarapodna. Ma Miskolcnak kb. 60 000 lakosa van. Így lenne 85—90 000 lakosú város. Ez maga hallat­lanul megnövelné a jelentőségét országos viszonylatban. Szeged és Debrecen lakóinak jelentékeny része kint van a tanyákon, és nem vesz részt a város központi és kultúréletében. Miskolc egy ilyen köz­­igazgatási ténnyel egyszerre Budapest után az ország első városa le­hetne, s akkor már csak emiatt sem hanyagolhatná el érdekeit semmi­féle kormányzat. S teljes joga van erre a kialakulásra, mert az élet­ben, a valóságban tényleg már meg is van ez a hatalmas méret.” Annyi falukutatás és országjárás után városkutatóként látjuk Mó­ricz Zsigmondot. Az agrárius és urbánus szemlélet nem válik szét benne. Az egész ország gazdája ő. A várost a faluval, a falut a város­sal együtt látja, a fogaskerekek egymásba illeszkedésével. Egymás hajtóerői. Ipar és mezőgazdaság az óriás két lába vagy karja. Ha hiányzik egyik vagy másik, ez az igazi megcsonkított élet. Móricz szin­tézisben látta a magyar létformát. Így érthető, hogy valóságos szerelmi vallomást tesz Miskolcnak. „Én nagyon szeretem Miskolcot. Mindig gyönyörködtet az a pezsgő élet, amely utcáin folyik. Az alföldi nagy­városok este kilenckor álom­ba borulnak, itt szinte fővárosi élet van éjfélig s még tovább. És min­den akcióra hajlamos ez a város. A miskolci iparos és kereskedő olyan lendülettel él, hogy gyakoribb az, hogy túlméretezi üzletét s műhelyét, mint az, hogy szűkmarkúan és fösvényen kimaradjon a fejlődésből. Most éppen kedvetlen a város. A mai szörnyű nehéz gazdasági válság ránehezedik a lelkekre. Sok a munkanélküli (kb. 1800-at tarta­nak nyilván), de még több az eladósodott, s lélekhez jutni nem tudó egzisztencia. A jövő évtől sokat várnak. Kb. négymilliót fognak a tervek sze­rint jövő őszig beépíteni. Több nagy középületet terveznek. Főreálisko­lát, rendőrségi székházat, postapalotát, új állami elemi iskolát, a ke­reskedelmi és iparkamarának új székházát, amikor egy kultúrpalotára is lehetőség nyílik, kétszáz tisztviselő-családiházat és kereskedelmi re­pülőteret s számos magánépítkezést, így bankpalotákat fognak építeni. Ez a mozgás mind a város egységét, erejét és természetes követelő akaratát jelzi. Akkora vitalitás van ebben a városban, hogy ha a legcsekélyebb lehetőség nyílik meg a számára, óriási energiák fognak munkába lépni. Öröm fogott el, hogy néhány napot ott tölthettem s megéreztem, hogy a magyar életben mekkora vágy és erő van a fejlődésre. Hátha még a guvernamentális politika fölfedezi a magyar ipar­körzet jelentőségét és kibontakozik a borsodi iparélet programja. Mert annak sürgősen ki kell pattannia. Nem vagyunk oly gazdagok, hogy mesterségesen tömjük be az életforrásokat. A nagy Miskolc pedig a nemzeti jövő egyik le­gfontosabb kincse lesz.” Móricz Zsigmond meghalt — Nagy-Miskolc megszületett. Hatvanhárom éves volt, amikor eltávozott közülünk. Az emberi lét átlagos határát tekintve élhetett volna még 10—15 esztendőt. Ha megkapta volna ezt a sorstól, megláthatta volna, hogyan teljesít és ho­gyan teljesíti túl álmait a szocialista fejlődés. S egészen biztos, ha megéri ezt, ő lett volna leghűbb krónikása a beteljesülésnek. KALÁSZ LÁSZLÓ VERSEI Szálldosnak lassú madarak kőből faragták szárnyukat az égen talán gondjaim kövezgetik irányukat ebben a kátyús mindenségben olyan vontatott minden álom akarni is igen idétlen s fölösleges nekem is szállnom? lemaradtam? s míg eget nézek ürügyként-dolgaim alatt dagadnak mágnes-nehezékek naponként hogy lehúzzanak? Megütött népemmel mi lesz félig-kivágott vénjeimmel egy öreg-öreg Magyarország úgy pusztuljon ki mint a gaz? micsoda Fák éltek fölöttem! gyökerek törzsek koronák! viharban-sorsban megtörötten s torzan az időt állanák a jövőt bőven megcsinálnák , ha lenne is erejük! gyökerét törzsét sem cibálnák csak gyümölcs érne mindenütt HOL SZERZÜNK MÉG ILYEN ORSZÁGOT MÉG EGYSZER HOGY GYÖKERE ÉP S DŐLTÉBEN IS TEREM AZ ÁLDOTT FA: AZ IDŐS EMBERISÉG? Mintha rögtön meghalnék úgy kellene élnem élesül nyakamra szél eresztgeti vérem talpam alatt füvek is tőrként meredeznek még az útilapok is bárddá élesednek megrepedezik a föld ahít beleesnem e szerelmes szülőföld elveszett már engem mintha rögtön meghalnék úgy kellene élnem születéstől halálig tartó emberségben

Next