Napjaink, 1979 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1979-09-01 / 9. szám
városokban tapasztalható jelenségekről van szó. Csak itt jelenik meg modellszerű tisztaságában. Amit hajlandók is lennénk elfogadni, ha kellőképpen megokolná. De a megokolás részint hiányzik, részint hagyományos sémákat követ: pl. az ún. maradványelméletet. Végül is kérdés: helyénvaló elnevezés-e erre az életformára a kisvárosiság, vidékiség, ha általánosabb társadalmi folyamatok modellezéséről van szó? A kötet másik tanulmánya — Varga Csaba: A most utópiája — szervesen kötődik az előzőhöz, noha Varga társadalomban gondolkodik, nem csak kisvárosban Igaz, ez akkor is, ha egy falu számára kidolgozott utópiáról van szó. Mert ez az utópia — ha igaza van a szerzőnek — általánosítható. Először a helyzetképről, amely ismét regisztrálja a vidékiség számos tünetét. Varga úgy látja, hogy nincs a közeljövő, a fejlett szocialista társadalom életmódjára vonatkozó konkrét, tehát megvalósítható elképzelésünk, utópiánk. Holott nemcsak deklarált céljaink, hanem az emberekben már kialakult szükségletek is sürgetően követelik ennek kidolgozását. A spontán társadalmi folyamatok automatikus hatásában bízni nem elég. Arra van szükség, hogy a gazdasági tervekhez hasonló konkrét utópiákkal rendelkezzünk az életmód, a kultúra és a közösség alakulás területén is. A gazdasági tervek mellett a civilizációs és kulturális programokat is ki kell dolgozni. Nemcsak a szorongató „jövőhiány” vagy a közösségiség és önismeretszükséglet ős éhsége késztet erre — tehát humanitárius érdek —, hanem a legteljesebb mértékben Napjaink bestsellerje — a szónak legnemesebb értelmében az életrajz, az önéletírás. Nem kell ahhoz regényt írni, hogy valaki „legjobban eladott”, azaz bestseller-író legyen. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy Angliában annak idején Churchill, Franciaországban De Gaulle, s Kelet-Európaszerte Zsukov életrajza vált bestsellerré. Nálunk — helytelenül — a bestseller közelebb értendő a giccshez, mint a „komoly” irodalomhoz. Pedig 1960-ban például az angol (C. Riess által összeállított) bestseller-lista élén olyan könyvek állanak, mint a Tamás bátya kunyhója, Az öreg halász és a tenger, de a magyar bestseller- lista első 15 írója között is egy 36 más mellett találjuk Berkesit és gazdasági szükségletek is. Varga Marxra hivatkozik, aki szerint „a termelés és a művelődés, a gazdaság és kultúra lassan létrejövő egysége képezheti a termelés újabb forradalmát”. Varga törekvése az, hogy egy ilyen konkrét utópiát kidolgozzon. Elképzelésének tengelyében a lakóhelyi közösségek közvetlen demokráciája áll. A jelenlegi „panasznapi közéletiséggel” szemben ez a decentralizálási utópia a lakóközösségek tényleges, közvetlen demokráciáját és közéletét állítja. A kérdés azonban az, hogy a közösség-alakulásnak épp ezen a vonalon kell-e végbemennie? Közösség ott jön létre, ahol vannak az egyéneket integráló erős érdekek, amelyek közös cselekvési programokká, célokká fogalmazódnak. Vajon épp a településstruktúrában lennének ezek az érdekek adva? Igaz-e, hogy a munka ma még inkább elválaszt, míg a lakóhely összehoz? Vajon nem kellene-e szerveződési formákhoz hasonló konkrétsággal meghatározni ezeknek az érdekeknek és céloknak a rendszerét? Vajon nem utópizmus-e (a szó köznapi értelmében véve) hozzáfogni a szervezéshez ezek ismerete nélkül? És a már meglevő spontán társulások ismerete nélkül? Varga — elvileg nagyon is tisztában van a közösséggé alakulás feltételeivel, esélyeivel. Bízzunk benne, hogy a most utópiáját — immár az érdekek, szükségletek, célok konkrét feltárásával — kiterjeszti más típusú közösségek, de különösképp a munkahelyi közösségek viszonyaira is. (Magvető, Gyorsuló idő sorozat 1977) TUBA IMRE Balzacot, illetve Gorkijt (KTTK- vizsgálat, 1964). A bestseller tehát sokkal inkább gazdasági (könyvforgalmazási), mint esztétikai kategória. Nem értéket, hanem piaci állapotot jelöl. Inkább alkalmas az olvasói ízlés, mint az irodalmiesztétikai érték jellemzésére. Egy ország olvasótáborának jó fokmérője lehet az, hogy milyen regények váltak bestsellerré a könyvpiacon. Hogy tehát egy Beecher- Stowe, egy Thomas Mann, egy Hemingway a bestseller-listára került, az jó jel az olvasói színvonalra (csak most már az olvasótábor összetételét keressük). Az olvasói ízlés változására vall nálunk az az örvendetes tény is, hogy bestsellerré váltak a Magvető Könyvkiadó Tények és Tanúk sorozatában kiadott könyvek is. Azt jelzi ez, hogy népszerű lett a „történelem alulnézetben”. A „sikerkönyvek” szerencsésebb elnevezése e kompromittált „műfajnak” (s itt a „műfaj” szó inkább árucímke, semmint esztétikai kategória). Mert sikerkönyvek ezek. Bennük a jelen kortudat a közel- vagy félmúlt értékelését, értéktudatát keresi. A kortárs olvasó az emlékké vált gyermek- vagy ifjúkorának (akár férfikorának) változó emberét kutatja, hogy önmaga emlékeit, múltját történelemmé rendezze önmagában és élő társadalmában egyaránt. Kétszeresen kedves az olvasónak, ha nemcsak a közös korról, hanem a közös helyről is vall az írás. A helyről, amely korábanrégebben őrzi az előd-nemzedék vérét-verejtékét. Ilyen kedves sikerkönyve a Miskolcon honos városlakónak Fazekas György kétkötetes életírása is, amelynek első kötete (a Miskolci toronyóra) 1976-ban, másodika pedig (Miskolc—Nyizsnyij Tagil—Moszkva) 1979-ben volt könyvsikere a miskolci, de — bizton hiszem — az ország olvasó lakosságának. S hogy siker volt — a szó fenti, nemes értelmében —, azt az a tény is mutatja, hogy a megjelenésük után egy héttel már hiába kerestem őket a könyvesboltokban. Így csak post festa időszerű az ajánlatunk, hogy e két kis könyv nem hiányozhat a miskolci könyvbarátok polcairól. S hogy ilyen hamar elkapkodták e könyveket, az a tény az igényt is jelzi. Hogy szükség — de milyen szükség! — van a miskolci emlékezésekre! Hogy milyen kevés — jelenünkben nincs is! ■— emlékező írója városunknak! Pedig hogy e városnak „patinája”, a sokat emlegetett „genius loci”-ja, helyi öntudata legyen, ahhoz emlékezések, emlékező művek kellenek. Persze, „az se kutya”, ha a város jelene — lásd Kazincbarcika! — magáért beszél! De milyen hihetetlenül ámul a miskolci olvasó, ha például Kiss Józsefnek vagy Kozma Andornak az Avast kultiváló, vagy Mórának, Móricznak, de közelebb: Vér Andornak, s a drága emlékű Vihar Bélának a harmincas Miskolcot áldó sirató sorait látja. És milyen mostoha ez a város — szülötteihez! Míg a főváros — a „fent” — fel nem avatja, s az országos hír szárnyára nem bízza nevüket, addig váltig kételkedik értékükben, tehetségükben. Ha a főváros felavatta — mert itt azzá lenni, amivé akar, nem tud —, még az is hálásabb hozzájuk, mint a saját pátriájuk. Jó példa erre szegény Damó Oszkár sorsa. Az első világháború idején Szeged, majd Eger után Pesten lesz ismert filmrendező, író és újságíró, a tanácshatalom alatt az országos filmügyek helyettes politikai biztosa, aztán Paulik Bélával, a filmügy politikai biztosával az északi frontra megy, itt filmre veszik a diadalmas északi hadjárat eseményeit (a mai néző a filmhíradókat látja a korabeli dokumentumokban), ott tüdőbajt szerez, Miskolcra jön, s itt haláláig (1927) szerkesztője a helyi lapoknak (Reggeli Hírlap, Hétfői Újság, Ellenzék). A „vörös” filmest, aki (A falu jegyzőjét Viola címen, s A dadát elsőként vitte filmre) több regényt, mintegy 300 novellát és több színdarabot alkotott, szocialista társadalmunk elfelejtette. A felesége 1945-ben halt utána, a Mindszenti temetőben levő sírjukat senki sem gondozta, mint elhagyott, elévült sírt az egyház új sírhelyként eladta, s ma más nyugszik benne. Fazekas György is emlékezik rá (a halálozási dátuma téves!), hiszen apjának, Fazekas Sámuelnek (ismét egy neves sír a Deszka-temetőben !) volt szerkesztőtársa. Jó lenne tennünk róla, hogy a régi házakkal együtt ne romboljuk le városunk éltető emlékeit is (mint a Jókai-házzal a Jókai, Benke és Laborfalvi emlékeket). Erre is felhív Fazekas György könyve: közös lelkiismeretvizsgálatra érdemes emlékeink felett. Tiszteletre — halottaink iránt, becsülettes értékeink iránt. Mert élő, megelevenedett emlékkönyv ez a két kötet. Házakat, romokat, utcákat már meg-megjelölünk a nevükkel, de hogy a táblákat megtöltsük élettartalommal, ebben még sok az adósságunk. Ha megkérdeznénk a Hoffmann Ottó utca, a Krausz György, a Rácz Ádám a Kellner Sándor, Benkő Sámuel, Kont István utca lakóit, hogy mit tudnak utcájuk névadójáról, hát aligha hiszem, hogy el ne szégyellnék magukat. Pedig nem is tehetnek róla. A „beszélő” házaknak nevezetességeit némely idegenforgalmi kalauzok fel-felsorolják, de a történelmi élet hiányzik városunk kultúrájából. Még a közelmúlté is, nemhogy a régmúlté. Ez az értéke Fazekas két könyvének: a két háború közti Miskolc életrajzát adja nekünk. Nem dokumentál, hanem emlékezik — és emlékeztet, arra kényszerít. Ez az emlékezés lírizálja, színezi — és könnyíti is — az elbeszélést. Hangulatokkal, érzelmekkel tölti meg az itthoni tájat, tárgyakat, házakat, tereket, utcákat, s a saját fókuszából — amelyben lelke s szerint törekszik a történés. A szülőváros emléke Fazekas György miskolci életrajza