Napjaink, 1979 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1979-09-01 / 9. szám

városokban tapasztalható jelen­ségekről van szó. Csak itt jelenik meg modellszerű tisztaságában. Amit hajlandók is lennénk elfo­gadni, ha kellőképpen megokol­ná. De a megokolás részint hi­ányzik, részint hagyományos sé­mákat követ: pl. az ún. marad­ványelméletet. Végül is kérdés: helyénvaló elnevezés-e erre az életformára a kisvárosiság, vidé­­kiség, ha általánosabb társadalmi folyamatok modellezéséről van szó? A kötet másik tanulmánya — Varga Csaba: A most utópiája — szervesen kötődik az előzőhöz, noha Varga társadalomban gon­dolkodik, nem csak kisvárosban Igaz, ez akkor is, ha egy falu számára kidolgozott utópiáról van szó. Mert ez az utópia — ha iga­za van a szerzőnek — általánosít­ható. Először a helyzetképről, amely ismét regisztrálja a vidékiség számos tünetét. Varga úgy látja, hogy nincs a közeljövő, a fejlett szocialista társadalom életmódjára vonatkozó konkrét, tehát meg­valósítható elképzelésünk, utópi­ánk. Holott nemcsak deklarált céljaink, hanem az emberekben már kialakult szükségletek is sürgetően követelik ennek kidol­gozását. A spontán társadalmi fo­lyamatok automatikus hatásában bízni nem elég. Arra van szük­ség, hogy a gazdasági tervekhez hasonló konkrét utópiákkal ren­delkezzünk az életmód, a kultúra és a közösség­ alakulás területén is. A gazdasági tervek mellett a civilizációs és kulturális progra­mokat is ki kell dolgozni. Nem­csak a szorongató „jövőhiány” vagy a közösségiség és önismeret­szükséglet ős­ éhsége késztet er­re — tehát humanitárius érdek —, hanem a legteljesebb mértékben N­apjaink bestsellerje — a szónak legnemesebb értel­mében az életrajz, az ön­életírás. Nem kell ahhoz regényt írni, hogy valaki „legjobban el­adott”, azaz bestseller-író legyen. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy Angliában annak idején Churchill, Franciaországban De Gaulle, s Kelet-Európaszerte Zsu­­kov életrajza vált bestsellerré. Nálunk — helytelenül — a best­seller közelebb értendő a giccs­­hez, mint a „komoly” irodalom­hoz. Pedig 1960-ban például az angol (C. Riess által összeállított) bestseller-lista élén olyan köny­vek állanak, mint a Tamás bátya kunyhója, Az öreg halász és a tenger, de a magyar bestseller-­­ lista első 15 írója között is egy­ 36 más mellett találjuk Berkesit és gazdasági szükségletek is. Varga Marxra hivatkozik, aki szerint „a termelés és a művelődés, a gaz­daság és kultúra lassan létrejövő egysége képezheti a termelés újabb forradalmát”. Varga törekvése az, hogy egy ilyen konkrét utópiát kidolgoz­zon. Elképzelésének tengelyében a lakóhelyi közösségek közvetlen demokráciája áll. A jelenlegi „pa­nasznapi közéletiséggel” szemben ez a decentralizálási utópia a la­kóközösségek tényleges, közvet­len demokráciáját és közéletét állítja. A kérdés azonban az, hogy a közösség-alakulásnak épp ezen a vonalon kell-e végbemennie? Kö­zösség ott jön létre, ahol van­nak az egyéneket integráló erős érdekek, amelyek közös cselek­vési programokká, célokká fogal­mazódnak. Vajon épp a település­­struktúrában lennének ezek az érdekek adva? Igaz-e, hogy a munka ma még inkább elválaszt, míg a lakóhely összehoz? Vajon nem kellene-e szerveződési for­mákhoz hasonló konkrétsággal meghatározni ezeknek az érde­keknek és céloknak a rendszerét? Vajon nem utópizmus-e (a szó köznapi értelmében véve) hozzá­fogni a szervezéshez ezek ismere­te nélkül? És a már meglevő spontán társulások ismerete nél­kül? Varga — elvileg nagyon is tisz­tában van a közösséggé alakulás feltételeivel, esélyeivel. Bízzunk benne, hogy a most utópiáját — immár az érdekek, szükségletek, célok konkrét feltárásával — ki­terjeszti más típusú közösségek, de különösképp a munkahelyi kö­zösségek viszonyaira is. (Magvető, Gyorsuló idő sorozat 1977) TUBA IMRE Balzacot, illetve Gorkijt (KTTK- vizsgálat, 1964). A bestseller tehát sokkal in­kább gazdasági (könyvforgalma­zási), mint esztétikai kategória. Nem értéket, hanem piaci állapo­tot jelöl. Inkább alkalmas az ol­vasói ízlés, mint az irodalmi­esztétikai érték jellemzésére. Egy ország olvasótáborának jó fokmé­rője lehet az, hogy milyen regé­nyek váltak bestsellerré a könyv­piacon. Hogy tehát egy Beecher- Stowe, egy Thomas Mann, egy Hemingway a bestseller-listára került, az jó jel az olvasói szín­vonalra (csak most már az ol­vasótábor összetételét keressük). Az olvasói ízlés változására vall nálunk az az örvendetes tény is, hogy bestsellerré váltak a Mag­vető Könyvkiadó Tények és Ta­núk sorozatában kiadott könyvek is. Azt jelzi ez, hogy népszerű lett a „történelem alulnézetben”. A „sikerkönyvek” szerencsé­sebb elnevezése e kompromittált „műfajnak” (s itt a „műfaj” szó in­­kább árucímke, semmint esztéti­kai kategória). Mert sikerköny­vek ezek. Bennük a jelen kortu­dat a közel- vagy félmúlt értéke­lését, értéktudatát keresi. A kor­társ olvasó az emlékké vált gyer­mek- vagy ifjúkorának (akár fér­fikorának) változó emberét kutat­ja, hogy önmaga emlékeit, múlt­ját történelemmé rendezze önma­gában és élő társadalmában egy­aránt. Kétszeresen kedves az olvasó­nak, ha nemcsak a közös korról, hanem a közös helyről is vall az írás. A helyről, amely korában­­régebben őrzi az előd-nemzedék vérét-verejtékét. Ilyen kedves sikerkönyve a Miskolcon honos városlakónak Fazekas György kétkötetes élet­írása is, amelynek első kötete (a Miskolci toronyóra) 1976-ban, másodika pedig (Miskolc—Nyizs­­nyij Tagil—Moszkva) 1979-ben volt könyvsikere a miskolci, de — bizton hiszem — az ország ol­vasó lakosságának. S hogy siker volt — a szó fenti, nemes értel­mében —, azt az a tény is mutat­ja, hogy a megjelenésük után egy héttel már hiába kerestem őket a könyvesboltokban. Így csak post festa időszerű az ajánlatunk, hogy e két kis könyv nem hiányoz­hat a miskolci könyvbarátok pol­cairól. S hogy ilyen hamar elkapkod­ták e könyveket, az a tény az igényt is jelzi. Hogy szükség — de milyen szükség! — van a miskolci emlékezésekre! Hogy mi­lyen kevés — jelenünkben nincs is! ■— emlékező írója városunk­nak! Pedig hogy e városnak „pa­tinája”, a sokat emlegetett „ge­nius loci”-ja, helyi öntudata le­gyen, ahhoz emlékezések, emlé­kező művek kellenek. Persze, „az se kutya”, ha a város jelene — lásd Kazincbarcika! — magáért beszél! De milyen hihetetlenül ámul a miskolci olvasó, ha pél­dául Kiss Józsefnek vagy Kozma Andornak az Avast kultiváló, vagy Mórának, Móricznak, de kö­zelebb: Vér Andornak, s a drága emlékű Vihar Bélának a harmin­cas Miskolcot áldó­ sirató sorait látja. És milyen mostoha ez a város — szülötteihez! Míg a főváros — a „fent” — fel nem avatja, s az országos hír szárnyára nem bízza nevüket, addig váltig kételkedik értékükben, tehetségükben. Ha a főváros felavatta — mert itt az­zá lenni, amivé akar, nem tud —, még az is hálásabb hozzájuk, mint a saját pátriájuk. Jó példa erre szegény Damó Oszkár sorsa. Az első világháború idején Szeged, majd Eger után Pesten lesz ismert filmrendező, író és újságíró, a tanácshatalom alatt az országos filmügyek he­lyettes politikai biztosa, aztán Paulik Bélával, a filmügy politi­kai biztosával az északi frontra megy, itt filmre veszik a diadal­mas északi hadjárat eseményeit (a mai néző a filmhíradókat lát­ja a korabeli dokumentumokban), ott tüdőbajt szerez, Miskolcra jön, s itt haláláig (1927) szer­kesztője a helyi lapoknak (Reg­geli Hírlap, Hétfői Újság, Ellen­zék). A „vörös” filmest, aki (A fa­­lu jegyzőjét Viola címen, s A da­dát elsőként vitte filmre) több regényt, mintegy 300 novellát és több színdarabot alkotott, szocia­lista társadalmunk elfelejtette. A felesége 1945-ben halt utána, a Mindszenti temetőben levő sírju­kat senki sem gondozta, mint el­hagyott, elévült sírt az egyház új sírhelyként eladta, s ma más nyugszik benne. Fazekas György is emlékezik rá (a halálozási dátuma téves!), hiszen apjának, Fazekas Sámuel­nek (ismét egy neves sír a Desz­ka-temetőben !) volt szerkesztő­­társa. Jó lenne tennünk róla, hogy a régi házakkal együtt ne romboljuk le városunk éltető em­lékeit is (mint a Jókai-házzal a Jókai, Benke és Laborfalvi em­lékeket). Erre is felhív Fazekas György könyve: közös lelkiismeretvizsgá­­latra érdemes emlékeink felett. Tiszteletre — halottaink iránt, becsülette­s értékeink iránt. Mert élő, megelevenedett emlék­könyv ez a két kötet. Házakat, romokat, utcákat már meg-meg­­jelölünk a nevükkel, de hogy a táblákat megtöltsük élettartalom­mal, ebben még sok az adóssá­gunk. Ha megkérdeznénk a Hoff­mann Ottó utca, a Krausz György, a Rácz Ádám a Kellner Sándor, Benkő Sámuel, Kont István utca lakóit, hogy mit tudnak utcájuk névadójáról, hát aligha hiszem, hogy el ne szégyellnék magu­kat. Pedig nem is tehetnek róla. A „beszélő” házaknak neveze­tességeit némely idegenforgalmi kalauzok fel-f­elsorolják, de a történelmi élet hiányzik városunk kultúrájából. Még a közelmúlté is, nemhogy a régmúlté. Ez az érték­e Fazekas két köny­vének: a két háború közti Miskolc életrajzát adja nekünk. Nem do­kumentál, hanem emlékezik — és emlékeztet, arra kényszerít. Ez az emlékezés lírizálja, színezi — és könnyíti is — az elbeszélést. Hangulatokkal, érzelmekkel töl­ti meg az itthoni tájat, tárgya­kat, házakat, tereket, utcákat, s a saját fókuszából — amelyben lelke s szerint törekszik a történés. A szülőváros emléke Fazekas György miskolci életrajza

Next