Napkelet, 1932. július-december (10. évfolyam, 7-12. szám)

1932-07-01 / 7. szám - Komáromi János: Tatjána, hol vagy?

458 Elhagytuk már Füzesabonyt is, egyesegyedül iddogáltam az étkező­kocsiban, amikor egy körülbelül velem egykorú, de még mindig nyalka magatartású ember nyitott be a szemközti ajtón. Volt valami kihívó a föllépésében, de némi rokonszenves bú árnyéka is borongott a két fekete szemöldöke alatt. Feltűnően hatott a ruházata is : valami különös keveréke volt ez a harcidressznek és a sportruházatnak. Erős csizma feszült a lábain s nehéz hátizsákot vetett le magáról, amelyet félkézzel helyezett el az egyik széken. Kurta bajuszát angolosra nyírta. Mintha láttam volna már valahol ezt a negyven év körüli férfiút! Az idegen akkor már leült s félhangosan szólt oda az elősietett pincérnek : — Törkölyt kérek, kis pohárral! Megdörzsölte a keze fejét, akárcsak magam is az imént, két kö­nyökre támaszkodott s csak ekkor nézett körül az étkezőkocsiban. Ahogy megpillantott, farkasszemet nézett velem keményen. És attól fogva nem vette le rólam erős tekintetét. . . Úgy van, úgy van , láttam már ezt az embert, talán együtt is csatáztunk, de mikor és hol? S amíg ezen gyötörtem volna magamat, a rokonszenves idegen fölállt, katonás lép­tekkel odajött az asztalomhoz s meghajtotta magát, alig észrevehe­tően : — Uram, a világháború első hónapjában nem szolgált ön a tiroli császárvadászok 2-ik számú ezredében? — De igen — álltam föl elfogadva. — A második zászlóaljban . . . — De ott szolgáltam! — S benne volt első véres csatánkban is eszerint 1914 augusztus 28-ik napján . . . — Benne voltam ! — Emberem most már mosolyogva nyújtotta felém széles és kemény markát s kezet fogott velem, hogy ropogott: — Akkor szervusz, régi pajtásom . .. Enyinghy Balázs egykori százados vagyok ! Csaknem felkiáltottam. Mert most már tudtam, hogy közel tizen­nyolc esztendő után kivel sodort össze a Végzet. Megöleltük egymást testvérmódra s nyomban utána áthozta a hátizsákját is. Akkor az asz­talomhoz ült le, szemközt velem. Féktelen örömömben alig tudtam, hol kezdjem? — Hová, merre, pajtás? — érdeklődtem aztán. Régi fronttársamnak elsötétült az arca s nehéz bú árnyéka suhant el a szemeiben. Előbb ivott keveset s akkor így szólt: — Én, pajtás, Oroszországba indulok mostan. Tizenöt éve készü­lődöm erre az útra, de csak most tudok nekivágni . . . — Aztán hova? — néztem rá meglepetve. — Hisz oly nagy Orosz­ország ! Régi pajtásom sóhajtott.

Next