Napkelet, 1934. július-december (12. évfolyam, 7-12. szám)
1934-07-01 / 7. szám - Éber László: Apostolok oszlása. Dícséretet nyert elbeszélés
míg hármunknak másutt ringott a bölcsője. De mindannyian itt láttuk meg a legmagasabb rendű mintaképeket. Nem hoz-e a munkás ásója napról-napra újabb márvány remekműveket napfényre? Nem vesznek-e körül a császárok Rómájának halhatatlan romjai? És már magasan emelkednek ki a földből Szent Péter apostol templomának hatalmas falai, miután a nagy Julius pápa akaratából Bramante vakmerő kézzel lerombolta a számtalan emlékekkel megszentelt, de roskadozó ősi egyházat. Itt kínálkoznak a legnagyobb feladatok, itt, ahol a zord Buonarroti megdöbbentő nagyszerűségű műveket alkotott, ahol megdicsőült mesterünk rövid életében a ragyogó szépségű képek hihetetlen számát hozta létre és ahol nekünk is megadatott, hogy a legnagyobb feladatok megoldásában közremunkáljunk, itt minden művész nemes versenyben a legmagasabb mértéket kénytelen alkalmazni nemcsak a mások, hanem a saját munkája megítélésében is. — Úgy van— szólt közbe Giovanni, akit Friuliban levő szülővárosa után «az udinei» néven szólítottak — és itt Rómában, a császárok palotájának romjai közt fedeztük fel Raffaellel azokat a pompás díszítményeket, amelyekről hosszú-hosszú évszázadokig senki sem tudott. Most aztán mindenki megbámulja őket. Nem is lehet a falakat, pilléreket, boltozatokat semmivel sem oly szépen ékesíteni, mint ezekkel a grotteszkekkel, ahogy valaki elnevezte őket. — Nos — folytatta Pierino — Róma a világ közepe, éppúgy melegágya az új művészetnek, ahogy a császárok idejében az antik művészet fővárosa volt. Csakhogy Itáliának más városaiban, nem is szólva félreeső vidékekről, bizony csak lassan vesznek arról tudomást, ami itt történik. Emlékeztek rá, tavaly otthon voltam Firenzében. Odavaló vagyok. — Mégpedig a Buonaccorsi-családból, ha jól tudom — jegyezte meg Don Bartolommeo. — Firenze legrégibb családainak egyike. •— Jaj, de nagyon lecsúsztunk ám, tisztelendő atyám — nevetett Pierino. — Sokat nyomorogtam és talán még most is templomi gyertyákat festenék odahaza, ha szegény maga mester — az örök világosság fényeskedjék neki — nem hoz magával Rómába. Dehát itt sem mentem semmire, míg drága pártfogóm, a mi jó Giuliónk be nem ajánlott Raffaelhez. Isten éltessen, Giulio ! Mindannyian koccintottak. Majd Giulio Roprano szólalt meg : — Véletlenül kezembe került a kis Piero néhány rajza, amelyek megtetszettek nekem. Szóltam hát Raffaelnek és nem bántam meg. — Áldjon meg érte az Úristen — folytatta Pierino. — Hát mondom, tavaly otthon voltam Firenzében. Csupa kíváncsiságból mentem oda, hogy viszontlássam a várost, amelyben sanyarú gyermekkoromat leéltem. Hogy, hogy nem, híre ment megérkezésemnek és majdnem a föld alá szégyeltem magam, amikor egyszerre csak beállított szállásomra egy sereg művész : festők, szobrászok, építőmesterek, ötvösök, fa- és márványfaragók, nagy reverendával üdvözöltek, végigvezettek az egész városon és minden nevezetességét megmutogatták. Bizony, temérdek szép dolgot néztünk meg, amelyek egy részét azelőtt nem láttam, vagy nem vetettem rá ügyet. Hiszen tudjátok, mily sok nagy mester dolgozott Firenzében a múlt század folyamán. Ellátogattunk a karmeliták templomába is, ahol megmutatták azokat a falképeket, amelyeket éppen száz esztendővel ezelőtt Masaccio festett ott. Égre-földre magasztalták őket, arra hivatkoztak, hogy Masaccio alig ismert Giotto műveinél egyebet, mégis rajzban, színezésben, a természet utánzásában oly töké-