Napló, 1996 (7. évfolyam, 296-347. szám)

1996-01-03 / 296. szám

1996. január 3.______________________________MiNapló_________________ _ Derék embertöredékek m m «*■ m mmm m m~#m mmmmtg% m «w«m»wv Kolléganőm felmondás előtt áll a munkahelyén. A helyzet tarthatatlan, az együttműködés a főszerkesztővel lehetetlen, s mindenért egyébként is a Napló hibáztatható. A név egyelőre csak azért marad ki, mert a dolog még nem végleges, jótét lelkek bele­szóltak, s majd az ünnepek után derül ki, mi is lesz a folytatás. A pontosság kedvéért azért tegyük hozzá, hogy ő mond föl. Amúgy saját elhatározá­sából. S itt a bökkenő. Mert mások, akik otthagyták ezt a munkahelyet, biztos­ra távoztak, ő viszont a bizonyta­lanba. A régi, bevált szokás szerint mégis azonnal tudni vélték, hogy jobb állás reményében hagyja ott a biztos fizetését, meg hát önálló volt az a döntés, ebbe nem is lehet beleszólni. Én tudom, hogy nem így van, s nem állja ki a próbát sem az első, sem a második állítás. A szerkesztőség, amelynek tagja, valamikor nem is olyan régen még országos hírnévnek örvendhetett, a középhullám, amely­­lyel rendelkezett, messze földre vitte nevét, s azután is, hogy ez megszűnt, még tett valamit az asztalra: nem állt a háborús purgatók közé, s amennyi­re lehetett, igyekezett objektív képet adni a történésekről. Az a műsor, amelyet kolléganőm szerkesztett, épp ezzel érte el, hogy a hallgatók korra való tekintet nélkül odafigyeljenek, mi is történik körülöttünk. Nem véletlen, hogy közös munkánk eredményeként nagyon sok terepi riport ott is és a Naplóban is helyet kapott, majd könyveink alapanyaga lett. Miatta és a többiek miatt, akik a Naplóhoz kötődnek, mégis külön fegyelmezést óhajtott bevezetni a jelzett főszer­kesztő, de ez már nem fért a feszült­ségcsökkentő műsorok kategóriájába. Számomra továbbra sem az a kérdés, hogy bárki, aki hatalomhoz jut, miért akar a múlttal végképp leszámolni, hanem az, hogy a nyilvánvaló igaz­ságtalanságok ellen miért nem képes fellépni az adott szerkesztőség. Mert két év elengedő idő ahhoz, hogy vagy megszokjuk egymást, vagy megszök­jünk egymástól. S ha egyik sem történik meg, akkor belül van igazá­ból a baj. Láttam azokat a tekinteteket, amelyek elfordultak tőlem, amikor első kirúgatásom után visszakerül­tem a tévébe. S másodszor már tudtam, hogy nem kell még egyszer látnom őket. Sokan érezték azt, hogy a háborús körülmények között más­képp kell viselkedniük, de kevesen vállalták, hogy szembe is nézzenek a ténnyel: állambácsi kegyeiből kies­hetnek. A főszerkesztők pedig azért vannak ott, hogy tudassák minden­kivel: az államnak hálásnak kell lennünk azért, hogy élünk. S nem azért foglalják a helyet, hogy bármire is rákérdezzenek; például arra, hogy miért tartozik bárki magasabb erköl­csi kategóriába csak azért, mert tartja magát a mindenkori iránytűhöz. Az újságírás nem szolgáltatás és vég­képp nem­ szolgaság. S ezt politikusainknak is tudniuk kellene, mert a szerbiai hatalmi gépe­zet egyik leghatásosabb fegyverét, a sajtót ők is szeretnék maguk alatt látni. Ha van sajtója, ha nincs, mindenki azt mondja, hogy a sajtónak szolgálnia kell. Vagy az olvasót, vagy a poltikust. Holott a sajtó és annak legavatottabb művelői nagyon is jól tudják, hogy politikusok változhatnak, de a hír marad. S ahhoz kell igazodni. Ha ezt a politikusok is egyszer észreveszik, akkor nyert ügyük van. De amíg ezt nem teszik meg, addig számukra nem is érdekes, hogy ki miért feszíti túl magát, s miért nem képes elviselni azt a megaláztatást, hogy a szakmájában járatlan s emberekkel bánni nem tudó karrierista „Főnök”, mit követ el szerkesztősége ellen. Ő csak akkor kapja föl a fejét, ha ő kimarad a képből, ha közleménye elveszik a papírkosárban, holott azt is tudnia kellene, hogy a közlemény még nem szentírás. A politikust nálunk jobban érdekli önmaga, mint szán­dékának kivitelezése. Mi még auto­nómiát is csak úgy akarunk terem­teni, ha azt mindenki támogatja, s nem úgy, hogy mindenki megértse, mi miért van. Nekünk továbbra is fölülről akarják megmondani, hogy mit miért tegyünk, s véletlenül sem úgy, hogy saját fejünkkel is gon­dolkodhatunk. Az sem véletlen, hogy irigyeket termelünk, és nem munkatársakat. S az sem, hogy a személyes példa nem vált raga­dóssá. Mindig inkább az a kérdés, hogy miért nem képes az ember beleolvadni a tömegbe, mint az, hogy miért kell a tömegnek úgy mozognia, hogy a hallgatás és a beletörődés legyen a mindennapi kenyere. Mert igazából senkihez sem fordulhat. Hiszen folyik a sárbataposás, hízik a dagonya. Szóval a fejekben termelődnek a gondolatok, nem másutt, ezért va­gyunk emberek. Ezt néha tényleg nehéz elviselni, de muszáj. S amíg nem jövünk rá, hogy másokért is harcolva önmagunkat valósítjuk meg, addig kár a szóért. Az ember komp­romisszumot és szövetséget köthet, tűrnie is kell, csak egyet nem tehet: nem láthat mást megalázva. Mert önmagát árulja el. Tényleg ne azt kérdezze senki, hogy ki kellett-e lépnie X.Y.-nak a játékból, vagy hogy miből él meg, hanem azt, hogy szembe tud-e nézni saját tükörképével, amikor neki kell mennie. És lehet, hogy sokkal bizto­sabbra, mint annak, aki csak erkölcsi kérdést csinált abból, hogy azt, amivel ő szembe mert nézni, mások sem­mibe vették, őt magát meg leköpték. S hogy megint mások nem törölték le az arcát.

Next