Napló, 1997 (8. évfolyam, 348-366. szám)

1997-01-08 / 348. szám

1997. január 8, Igen különös dolgokat vettem észre az elmúlt napokban, amiből arra követ­keztettem, hogy a maratoni sétálók szelleme egyre nagyobb teret hódít, s oda is belopkodja már magát, ahol mindeddig tűzzel-vassal irtották. Nem gondolok itt persze elnökünk utolsó védőbástyájára, a Szerbiai Televízióra, ahová a sípoló szellem még mindig nem tudott bejutni, s minden bizonnyal nem is fog mindaddig, amíg a sípot nem váltja mássá, mondjuk husánggá. Különben az RTS-szel nem is kell foglalkozni, s egye­sek rájöttek arra, hogy nemcsak az RTL- szel, hanem sokkal komolyabb intéz­ménnyel sem, a köztársasági elnökkel. Szerintem ma már a kisgyerek is tudja, hogy ő csak azért van, hogy ígérgessen: szebb jövőt, gazdaságot, reformokat. Mindez persze nagyon szép, ám tőle ezt soha sem fogjuk megkapni. Ő nem akar minket a fejlődés útjára, Európába vinni, nem érdeke, az viszont igen, hogy va­lamennyien írástudatlanok maradjunk. Az írástudatlanságról majd később, most pedig arról a bizonyos szellemről, Belgrádban járt Rade Serbedzija. Nemcsak baráti látogatásra érkezett, mint a politikus Suvar, akit egy szemfü­les újságíró felismert az utcán és néhány mondat erejéig meg is szólította, hanem koncertet tartott. Ez talán még mindig nem lenne különösebben érdekes - egy koncert ötven, száz, százötven, három­száz ember előtt, mi az? -, a különös azonban az, hogy ezt a koncertet egy tévé, melyről mindeddig meg voltunk győződve, hogy elnökünkhöz dörgö­lődző, tehát egy ilyen tévéállomás be­mutatta. Tudni kell persze azt is, hogy Serbedzija nyilvánosan is támogatta a tüntető egyetemistákat, a koncert pedig részben nosztalgiázó volt (szlovén zon­goristával, zágrábi gitárossal, macedón énekessel és gitárossal, szerb trombitá­sokkal, énekessel, Vinkócával, Dubrov­­nikkal - érdekes: Risticet és Szabadkát meg sem említette), elsősorban azonban mélyen háborúellenes, s nyíltan azok mellé állt, akik már lassan két hónapja sípolva, dudálva, kiabálva próbálják felébreszteni azokat, akiket elnökünk az elmúlt évek során elringatott. A koncertre nemcsak azok mentek el, akik kedvelték Serbedziját, szerették színházi szerep­léseit, hanem azok is, akik ismerik emigrációbeli magatartását is. A tévé jóvoltából viszont végignézhette a kon­certet sokszáz olyan ember, aki Ser­­bedzijáról soha sem hallott, s néhány százban a hallottak gondolatokat is ébreszthettek. S ez a jó! Egy ismerősöm meséli, hogy szom­szédja, aki egyébként mindig mogorva ember, s haragszik azokra, akik egy szó­val is megsértik elnökünket, éppen an­nak újévi jókívánságai után indult el kutyáját sétáltatni. - Hová megy, szomszéd? - kérdezte tőle ismerősöm. Legyintett egyet, s mogorván ugyan, de hatalmas adag cinizmussal odave­tette: - Megyek a huszonegyedik század­ba. - Igen, valamennyien oda igyekszünk, ám megérkezünk-e vagy miképpen érkezünk oda, azt senki sem tudja. Nagy vezérünk - ha most vadvezért írtam volna, biztos vagyok benne, hogy észre sem venné az elírást, mint annak idején Tito idejében, amikor egy ilyen sajtó­hiba miatt fejek hullottak (s ez is jó!) - tehát nagy vezérünk azt szeretné, akkor lenne boldog, ha írástudatlanul élnénk. S könnyen megtörténhet, hogy így is lesz. Túl közel van ugyanis a huszone­gyedik század ahhoz, hogy íráskész­ségünket a világmérce szintjére emel­hetnénk. Egy filmet láttam a minap. Francia filmet. Egy szolgálólányról szólt, aki nem tudott írni. Ebből kifolyólag valamiféle ellenségnek tartotta mindazokat, akik tudtak, a könyveket pedig egyenesen gyűlölte. Írástudatlanságát titkolta, s a­­mikor gazdasszonya lánya rájött fogya­tékosságára, elutasította a tanulás fela­jánlott lehetőségét. Tragédiával végző­dött a film. Másképpen nem is történhe­tett. A tudatlanság mindig tragédiát okoz. A film nem foglalkozott azzal, hogy a lány milyen körülmények között élt, miért nem tanult meg írni. Tőlünk sem kérdezi majd meg senki, miért éltünk úgy, ahogy éltünk. Senkit sem érdekel majd, miért maradtunk írástudatlanok ezen a földön: írástudatlan vagy, nem kellesz, elvetlek, eldoblak, mehetsz. Mint ahogy gazdája is elzavarta a lányt, amikor megtudta az igazságot, írástudatlanok vagyunk mi is. Aka­ratunk ellenére lettünk azzá. S ezért az írástudatlanságért elnökünket tartom a fő bűnösnek. Abban a pillanatban, ami­kor ő került hatalomra, megálltunk fejlődésünkben. A világ viszont haladt tovább. Az a kényelem, az írni tanulás azon feltételei, melyek itt, ebben az átkozott Szerbiában csak elnökünknek és embereinek adatott meg, a nagyvi­lágban már régóta nem a kiváltságosoké. Egy szorgalmas kétkezi munkásnak is lehet igényeihez méretezett családi háza, igényeihez méretezett kocsija, utazhat is ha szeret, vagy tanulhat, könyveket vehet, komputert, lakásába vezetheti a világűr minden tévécsatornáját, s élhet a kommunikáció minden lehetőségével. S hiába mondom azt, hogy legyen ez az év az, melyben valamennyien megta­nulunk írni. Hiába mondom, mert ez elsősorban nem elhatározásunkon mú­lik, hanem például azon, hogy fél év alatt képesek vagyunk-e annyit koplalni, hogy kikoplaljuk a huszonegyedik szá­zad írószerét. Nekünk sajnos ennyi kell, míg másnak félhavi koplalás is elegendő. Ülök kedvesemmel egy tenyérnyi lakásban, s örülünk, mert meleg van és a villanykörték is égnek. Kintről sípok hallatszanak, meg dudák és petárdák robbannak. A zaj egyre hangosabb. Felhúzzuk cipőnket, kabátunkat, meleg sapkát a fejünkre, kesztyűt a kezünkre, s a síposok közé megyünk. Közöttük, velük talán megtanulunk majd írni. Lehet, hogy már az idén í­ rástudatlanul Mi Napló 3

Next