Nappali ház - művészeti és irodalmi szemle, 1993. 2. szám
A veszélyes képzelet. Utópia? - kérdezi művelt és józan barátom, s szemérmesen elfordul, mintha csak valami gyógyíthatatlan betegség tüneteit látná hirtelen kiütközni rajtam. - Ugyan kit érdekel ez ma? És valóban: mintha nem volna ma az utópiánál ostobább, veszélyeiben is untig ismertebb, idejétmúltabb műfaj. De van azért mégis valami furcsaság e műfaj körül. Amióta Morus Tamás nevet adott neki, egyetlen utópia sem nevezte magát utópiának - csak közeli ellenfelei nevezték így. Rousseau és Diderot - más-más meggondolásból persze - megvetésüket fejezték ki , szóval a fiziokraták ideális, a természet világos alapelveiben gyökerező liberális laissez-faire államelmélete iránt, Saint-Simon vagy Fourier merőben tudományosnak szánt szocialisztikus közössége pedig Marx felől nézve kapta meg az „utópia" bélyegét. S maga Marx is alighanem mélyen megsértődött volna, ha tudja, hogy egyszer - így zárul be a kör - a liberalizmus nagytekintélyű társadalom- és gazdaságfilozófusai agyrémszerű, hamis feltevéseken alapuló utópiának fogják tekinteni életművét. Századunkban aztán az utópia - Jean Baudrillard szerint az „értelmiségi", a „hatvannyolcas" politizálás alapvonásává, s nemcsak megmosolyognivaló, de kifejezetten rosszízű fogalommá nőtte ki magát. A boldogságra kényszerítés - naív vagy cinikus - filozófiájának fedőnevévé lett. A veszélyes képzelet védjegyévé. Pedig, történetére visszatekintve, a megnevezés e furcsasága sokat elárul az utópia hordozta veszélyek természetéről. Az utópia - a szó használata szerint - felelőtlen képzelgés egy jobb, igazságosabb vagy