Nefelejts, 1860. április - 1861. március (2. évfolyam, 1-53. szám)
1860-07-15 / 16. szám
HETI NAPTÁR 1860. Julius Katholikus és protestáns naptár Görög-orosz naptár Zsidó-naptári Napkelte nyugta 6. p. 6. p. Holdváltozások 19 Csütörtök Vincze Piroska7 A. Tam. 29 4 24 7 47 20 Péntek Illés Illés8 Prokop1 Ab. R. Ch. 4 25 7 47 21 Szombat Praxedis Dani9 Pongrácz2 A3. Lab. 4 26 7 46 Elsö negyed Ti Vasárnap G 8 Mária Magd.G 7 sz. H. u. 10 It 7 4.i vért.3 4 27 7 41 25-én, 6 óra 56 23 Hétfő Apollinár Libor 11 Eufémia4 4 28 7 44 24 Kedd Krisztina L 6 11 a 12 Proclus5 4 29 7 43 25 Szerda Jakab Jakab 13 Gábor fö an.6 4 30 7 42 LEVELEZÉSEK. Sárközi levelek. VIII. KALOCSA, julius elején 1860. Hosszabb hallgatás után ismét van tárgy, miről írhatok, s ezúttal valóban rendkivüli. Igen barátom, e hó elején volt nálunk Reményi, a magyar hegedűsök királya ! Mi is élvezők nyirettyűjének bájos hangjait, mert a mondott nap estvéjén Casinónk teremében hangversenyt adott. Hogy a terem zsúfolva, s a koszorúk és tapsoknak özöne volt, hogy a lelkesedés nálunk még alig látott és hallott mérvben nyilvánult, mindazt fölösleges tán említenem, mert hisz az nem is lehet máskép ott, hol Reményi játszik. Chopin bölcsődalát, a „repülj fecském“-et, „velenczei carneval“-t, szóval mindenik részét a hangversenynek szűnni nem akaró tapsok s éljenek kisérték Két műkedvelő is vett részt, S. ur szavallattal, K. ur pedig egypár ismertebb népdal éneklésével, mindkettő tetszést aratván. Délben a casino teremében mintegy ötven teritékű díszebéd volt rendezve, a nagy művész tiszteletére, mely alatt a helybeli, új szervezetű zenekar játszott válogatott darabokat, s néhány szív- és lélekre ható felköszöntés is mondatott. Mint furcsaságot nem hallgathatom el, miszerint egyik ismerősöm, ki meglehetősen játszik hegedűn, a hangverseny bevégeztével hegedűjét azonnal eltemette ; oly hangok után, minőket Reményitől hallott, nem akarván többé középszerűségével magát szomorítani; egy vén czigány pedig — ki valamelyik ajtónak kulcslyukán át hallgatta a nagy művész játékát, — azon megjegyzést téve, hogy hegedűn lehetlen oly hangokat adni, azon urnák t. i. Reményinek hegedűjében bizonyosan masina van. Legmeghatóbb volt azonban egy tisztes zeneértő öreg ur, ki a hangverseny végeztével Reményihez e szavakkal közeledett: „Uram ! engedje meg, hogy hazám legnagyobb művészének jobbját megszoríthassam, s így e nap unokáim előtt is, nagyapjok kegyelete után emlékezetes maradjon.“ A művész szótlanul nyújtá jobbját, de szemeiben olvasható volt a hatás, melyet reá e hódolat gyakorolt. Szóval nem hiszem, hogy valahol nagyobb lelkesedés környezte volna művész-hazánkfiát, mint a mi kis, de a szép és jó iránti buzgalomban mindinkább erősbülő közönségünknél. Hangverseny után táncz, zene, vacsora és ismét felköszöntések következtek s a körünkből éjfél után távozott művészt számosan kisérték ki a majdnem egy órányi távolban levő foktói gőzhajó-állomáshoz. E nap felejthetlen lesz előttünk. Casinó-egyletünk választmánya a nyári évszakot — mint értesültünk — arra kívánja fölhasználni, hogy a kisdedóvó intézetnek általa megpendített eszméjét, részletesebb intézkedések s tervezések által, valósulásához minél közelebb vezérelje, mely nemes szándékhoz lehetlen szerencsét nem kívánni. Ah, de mit akarok én most referálgatni, midőn még mindnyájunk füle, szive, lelke, egész valója telve van azon hatással, mit Reményi zenéje előidézett?!........lehet-e rettenetesebb valami, mint prósai — bárha különben tán érdekes — dolgokról beszélni akkor, midőn az ember a művészet és péesis égi lángjától átszellemült? midőn oly mondhatlanul kedves varázs alatt van, mint mi, kik csak imént hallottuk Reményi játékát ?......... Nem, most nem lehet referálnom. Majd máskor, mindenféléről, többet. Gera i. BECS, julius 10-kén 1860. Ebben a Bécsben, vagy ebből a Bécsből csak mindig talál az ember innivalót, a mozgás, pezsgés örökös, az események, hirek, egymást váltják fel, hát még például egy párisi levelezőnek mennyivel lehet gazdagabb bányája, melyet minden pillanatban kizsákmányolhat.*) Valóban azt sem tudom hol kezdjem, pedig vagy tizenöt pontot jegyeztem fel tározómban. Megjárom ha olvasóim, midőn már mindent leírtam, azt találják mondani: „biz ezzel a levéllel el is maradhatott volna!“ azonban ennek nem én leszek oka, mint inkább a tárgyak, amelyek mindamellett hogy én érdemeseknek találtam a közlésre, másnak meglehet nem tetszenek, mert minden czivilizáczió mellett sem vittük még a dolgot annyira, hogy ízlésegyenlőséget alapíthattunk volna meg. Tehát hol kezdjem? Igen, az új udvari dalszínházon, amelynek építését 1861-ben kezdik meg, de hogy a pazar fénynyel kiállítandó palota mikorra készül el, arról még szó nincs, azonban nem lehet kételkedni hogy ha csak valamely váratlan és rendkívüli körülmények nem lépnek közbe, igen gyorsan feltárandja kebelét a művészet-szomjas közönségnek. Ugyancsak az udvari dalszínházban, de nem az újban, hanem a régiben, t. i. a mostaniban Doppler „Vanda“ operája tűzetett ki előadásul. Ezen mű, amint erről meggyőződöm, csaknem egészen átdolgoztatott az udvari színház számára. Jobb lesz-e így, vagy jobb volt e amúgy? azt majd a bécsi közönség határozandja el. A főszerepet Liebhardt k. a. éneklendi benne. Szó volt arról, hogy Ltéger viszont szerződtetését valam i miképen lehetővé fogják tenni, de lesz abból semmi sem lett, mert hazánkfia Lumey igazgatónak kötelezte le magát három évre 4000 font (40.000 forint) fizetés mellett. Tehát meg sem állhat az, amit egy két jó akaratú lap bujában kürtölgetni kezdett, mintha t. i. Stéger nagyot hanyatlott volna művészetében. Az udvari színházról t. i. a drámáiról azt beszélik, hogy az Nestroy-nak fogna bérbe adatni. Ezt én sehogysem értem. *) A párisi levelezők pedig azon panaszkodnak hogy nincs mit írniok. S ze rk.