Nefelejts, 1864. április - 1864. december (6. évfolyam, 1-39. szám)
1864-10-09 / 28. szám
Őrizkedjünk, ha sötétség fog körül bennünket, hogy elveszett csillagként a jog és erény ösvényéről le ne tántorodjunk. Tartsuk meg magunknak az örök szerelembeni hit csillagát, a bennünk lakó önerő bizalmát, akkor még a fájdalmak legborongóbb éjjei sem lesznek számunkra fény nélkül. Konkoly Dezső: Szomorúság, keserűség! Nem kelendő mai nap. Búbánaton, sóhajtáson Balgatag is a ki kap! Őszi szellő fuvására Fonnyad a fa levele, Ha lehullott, soh’se sirasd! Ott van annak jó helye. Temetőbe? — soh’se készülj, Jöjj ki, ha betévedés, Ennél még a legutolsó Korcsoma is többet ér. Oh a halál úgy sem akkor Jő el, mikor akarod, Váratlanul hagyatja itt Legízesebb falatod! Ha sötét van, ha borús van, Akkor borús hadd legyen; Próbálgasd meg — hátha tudnál Mulatni a fellegen. Oh a felhő indul, lendül, ] Sokat elvisz a mi iránt —• Örömödet, bánatodat Reábizhatd egyiránt. Minden úgy jó, a miként van; Jó a jó is, szép a szép; A mit el nem —• föl nem érhetsz: Hidd el, úgy sem a tiéd! — Ha borod van, soh’se öntsd ki, Jobb a víznél jobb a bor — Soh’se fáradj, soh’se virraszsz, Hogyha inkább alhatol. Minden úgy jó, a miként van, Bánat, nyomor, kéj, öröm; Titkok titkát kitalálni — A fejemet nem töröm-----Mégis, mégis — bezárkózom Ne lássanak engemet: Gyönge vagyok — a szememben Egy-két gyarló köny remeg! Tolnai Lajos, Egy párpát. (Novella. Folyt.) Mathild egy biborbársony nyugágyra fekteté hófehér karjait, mely előtt egy mesterségesen készült asztalka állott. A leggyönyörűbb, csipkékkel díszített, vakító fehérségű pongyolában ült az ismét nővé alakult Romeo. A mesterséges hajkészület természetes tekercsekbe volt felbontva, mely hófehér vállakon folyt alá; valóban e perczben oly szép volt Mathild, hogy beillett volna egy szobrász vésője alá mintaképnek. Sötét szemeiből a legolvadékonyabb szerelem sugárzott. Midőn pillái félig lecsukódtak, Arthurnak úgy rémlett, mintha egy édesgető éden zárulna be előtte. S midőn Mathildhoz néhány lépést közeledett ez eléje sietett. — Rómeó Mathild! —■ mondá hevesen Arthur, ön oly elragadólag énekelt ma és oly igézőn szép e perczben. — Jelesnek, szépnek kell lennem, hogy önre hatással lehessek, ezt minden tetszelgés nélkül mondá Mathild és rögtön folytatá: — Ki látta önt Comelli őrnagy? — — Comelli sohasem hazudott. —• Hejh férfiak, ti mégis csak vérszomjas vámpírok vagytok! — Vámpírok? — mondá Náday átható pillantással, — csakhogy néha a mi szívvérünket szívják ki. S ön még tréfál, midőn emberélet forog kérdésben; tudja-e hogy életéért reszketek? — Ezt tudva, kétszeresen bízom őrző angyalomban; enyém az első lövés. Comelli nem tudá, midőn pisztolyt választott, hogy gyakran megtevem a laktanyában azon tréfát, hogy pisztolygolyóval huszonöt lépésnyiről egy gyertya hamvát elvettem a nélkül, hogy azt eloltottam volna. — ön nem fogja őt kímélni? — Természetesen! — mond Nádai mosolygva, különben ő lőne le pengem. Oh! Mathild, a párbaj kicsinyben ugyanaz, mi nagyban nemzetek közt a háború. Ilyperczekben alvadak jelszava teljesül: „A te halálod az én életem!“ — Arthur, én ismerem Comnellit, engedje meg neki az első lövést: Ő szenvedélyes, lázas, reszketeg keze hibázni fog! Arthur meghökkent. Ezen kérelem különösnek tetszett előtte. Ő kímélte vetélytársát a ki szivét czélpontjául tűzte ki. Mélyen beletekintett Mathild szemeibe. Ez azonban még pilláit sem mozdítá meg. Jól tudta , hogy mit akartamaz szemeiből kiolvasni, melyek mint két fényes csillag tündököltek, alabastrom homlokán egyetlen gondolat látszott tanyázni, szabályos vonásait megdicsőüléssel határos kecs folyta körül. A gróf akaratlanul e szavakat mondá: „Mathild, bizhatom e hűségében?“ Mathild ezüst hangja a legédesb odaadással hangoztató: Arthur is te képes vagy csak egy perczig is kételkedni szerelmemben? — Comelli mégis mélyen véshette emlékezetét szívedbe, hogy ily kérelemmel akarod őt védelmezni. — Mit nekem ő. Udvarlóm volt, ki soha nem érdekelt. Érted remegek, midőn nem akarom, hogy gyilkosa légy. Hiszen egyedül te általad ismertem meg ezen isteni szikrát, melyet szerelemnek nevezünk, — rebegő Mathild elhaló hangon, hollófürteit Arthur keblére bocsátva. — S ha Comnelli golyója mégis véletlenül czélt találna, akkor? . . . — Akkor, — mondá amazon hangján, mialatt fejét fölemelő, s egy szerelemféltő pillantást vetett Arthurra, akkor nem éneklem többé Rómeót a színházban! nem, hanem sirhalmodon midőn az utolsó hang elenyészik, mint Romeo fogok kimúlni, halálodból halált szíva, s közös sírunkon egy rózsaszál fog felvirulni, melyből a világ mint élő sírfeliratról fogja olvashatni: Ó igazán szerette! Arthur reszketett ezen felelet hallatára. Mathildot még soha nem érzett hévvel szokta keblére, így csüggtek