Nefelejts, 1865. január-december (7. évfolyam, 1-53. szám)
1865-03-26 / 13. szám
— nagy a devalvátió, s azt mondják, ez mind igen szép, s igen jó — de hol van a többi? Gyorsan repültek a napok, s már csak kettő volt hátra, hogy elmondhassam Don Carlossal: „a császárfürdői szép napoknak vége van!“ A Margit-szigeten voltunk. A paradicsom nem lehetett szebb, mint e sziget volt nekem. De most nem mertem semmit koczkáztatni. A romok között egy repkénylevelet kaptam; ez volt minden emlék, s nem magyaráztam többre, mint hogy a romok legkedvesebb helyem, s a régi emlékeket tanulmányozom: ha vár, itt várhat rám egykor babér. De Helén kék szemei s kigyúlt arcza többet mondott e pár szóval: szívesen látjuk, mint egy egész koszorúja a dicsőségnek. Még egy bucsuestély s csak a viszontlátásig váltunk el; megígértük, hogy előbb ott termünk, mint várnának. Elmentek, s csak most érezem igazán, hogy szívem az érzelemtől túlárad. Egy gondolat foglalkoztatott: de hát tulajdonkép kik ők? Hogy nem gazdagok — erről egyszerűségük meggyőzött, mert a fürdőn a gazdagok,főleg eladó leányokkal, mindig föltűnnek. De hát kik tulajdonképp tudakoztam: nem ismerte őket senki, nem volt felelet sehol. Győző még pár napot késett; de sehogy sem adott több fölvilágosítást; s bár mit mondtam, jóváhagyta, s igy utasított el: a szerelemnél csak a szívjön tekintetbe, a kit igazán szeretünk — ki, mi, s mennyivel bir? —, ezt a szív nem is kérdheti. Eltaláltam végre; s midőn Győző búcsúzni jött, igy szólok hozzá: — Tudok mindent! — Tígy is kell! ha igazán szeretsz. — Csakugyan mint fiú, mint testvér e családhoz tartozol. E jó öregur bátyád, s családja rokonod. Csak oly gazdagok ők, mint te és én. De épen ez kell nekem. Az öregur valami táblabiró lehet a jobb magyar világból, mindenhez ért, s meleg érdekkel van minden iránt, mi nemzetünk múltjához tartozik. Nejét, férje nélkül látva, egy papnénak vélném. — Tígy van! Nagybátyám egy a régi jó táblabirók közöl, s neje oly vallásos, s leányait oly tiszta egyszerűségben s munkásságban nevelé, hogy házánál meglátogatva, azt hiszed egy kápolnába lépsz. E szavakra kezet szorítottunk, s boldogságomban nem szólhattam többet. — Így,— most testvérek vagyunk! A szüret előtt hozzád megyek, és . . . — Kifőzzük azon édes ürmöst, mi eloszlatja mindazon keserűséget, mit egykor együtt érezünk. — Hozzon isten! Győző eltávozott, s én alig vártam az időt, hogy utána mehessek. Ez is eljött. S a kedves ház küszöbét átlépve, láttam, hogy a császárfürdői találkozás csak bemutatás volt. E falak között a boldogságnak nem kápráztató, de annál melegebb fénye mosolygott felém. Minden úgy volt, sőt még jobban, mint az előjelek után képzeltem. Kezdődött a szüret. Szép, szelíd őszi sugár ragyogta be a hegyoldalt, édes szőlőfürteivel. A legszebb sugár lelkemen hatott keresztül, a legédesebb fürtöt leszakasztottam. Keblem önként kitárult. Helénnek odasúgom: szeretem! . . . Keze kezemben reszketett. Lesütött szemekkel, kipirult arczán egy édes mosolylyal csak ezt kérdezhető: — Ugye meg fog még látogatni? Nem szólhattam, de amint titkon rám tekintett, eltalálhatta gondolatomat. „Szüret után, ha mustjaink kilőnek, Hazaviszlek kicsiny lakomba nőnek.“ Így búcsúztam el. Ez volt a második lépés, s szívdobogva vártam a harmadikat. Útközben Győző szóhoz sem jutott. Nem győztem magamat kibeszélni. Kimondhatlan boldog valók. Ő megosztá boldogságomat, pedig mosolya elárulá, szive fáj, mindenki boldog, csak ő nem lehet az! De véletlenül nemes volt — boldogságomat látva, felejtő bánatát, s én e finom húrt érinteni nem mertem. Utunk szépen munkált, fasorokkal beültetett nagy tábla szántóföldek s kolompoló nyájtól ellepett mezőség közt vitt keresztül. De én mindezeket alig vettem észre, a távolban fénylő kis fehér házon függtek szemeim, mi magában egy egész világ. E házat elhagyva,vissza-visszanéztem, mígnem betértünk egy barátomhoz, kit meg kellett látogatnom. Mivel a szerelem nem titkolható, mihelyt megmondtam, honnét jövök, el is találta mi járatban vagyok. S amit egykor úgy tudakoltam, — de meg nem tudhatva rajta megnyugodtam— kérdés nélkül mindenről fölvilágosított. Hazafelé folytatva utunkat, Győző beszélhetett, alig tudtam egypár szót mondani. Nem sokat háborgatott, megengedte, hogy ábrándozzam. S ez idő alatt egyenként szétfosztani láttam álmaimat. Győző marasztott, de alig vártam, hogy távozva magamra maradhassak, s ezt mondhassam. — Isten áldjon meg! — Mikor látjuk egymást ? — Talán soha! — Mi bajod? A boldogságból is megárt a mi sok. Talán roszul fogadtak? — A legjobban! De nem mondtad, hogy ahhoz az egyszerű házhoz gazdag mezőségen, s szántóföldek közt visz az út! — No, még ezt se hallottam! A szerelem igaz hogy repülni szokott, de még olyan földön járó szerelmeseknek, mint mi vagyunk, levegőben nem csináltak külön utat, napsugárból s rózsafelhőből. Akármi egyszerű házhoz csak kell lenni útnak; s hogy az út mellett nincsenek hattyútavak, tündérpaloták, hanem ökrök és birkák, szántóföldek, — azt csak tudhattad, ha valaha falun jártál! — Még többet is tudok: mindez a házhoz tartozik, s úgy veszi körül, mint egy tenger hullámaival és szörnyeivel a kis szigetet, s ki ide átúszni akar, elnyelik a habok. Nem rokonod a jó öreg táblabiró, s még jobb gazda. Négy—ötezer holdon gazdálkodik, részben haszonbérért bírja; de vannak kik tudják, hogy az egész ki van fizetve. —■ Értelek. nem tiszteled őt többé. — Ne kínozz, barátom! Én az vagyok, ki voltam. — És ők? — Miért nem azok, akiknek képzeltem? — Másként fogadtak, megváltoztak? — Dehogy . . . mit tudom én! 114.