Nefelejts, 1865. január-december (7. évfolyam, 1-53. szám)

1865-01-22 / 4. szám

30 több éve hogy legbensőbb barátja, s most lépett először lakába. Eszébe jutott ismét azon fekete egyén. Most már tudta, hogy annak a neve Piombini. Kitűnt ez a kapus kérdéséből is. Azonban ki lehet ezen Piombini, kinek ne­ve alatt jött ő be e házba? . . . Mit kereshet ez itt éjnek idején barátja lakában, holott az távol van?! . . . Baldi sohasem szólott ez emberről neki. Tasso gondolkozik. Hanem azt azután mégsem tudta sehogysem kitalálni, hogy milyen összeköttetése lehet barátjának ezen Piombinival... A költő egy ideig határozatlanul állott a folyosón. Jobbra balra ajtók mutatkoztak előtte. Nem tudta, bemen­­jen-e vagy ne! Végre megnyitott egy ajtót, s egy terem­be lépett be. E hely sötét volt. Keresztülment két vagy három szobán , sehol egy élő lélek. — Ezek Baldi szobái lehetnek, mondá magában; ő most nincs honn, azért ily sötétek. Azután vizsgálódni kezdett, de semmi olyan tárgyat nem fede­zött föl, mely nő jelenlétét gyaníttatta volna vele,s így csakugyan meg volt róla győződve, hogy ezek barátja szobái. Nemsokára ismét a folyosóra lépett ki. Most kíván­csi volt: vájjon a túlsó részen levő ajtók valamelyikén be lehet-e lépni! . . . Megnyita az egyiket, s belépett. A terem ablakain besütött a holdvilág, s így tökéletesen meg tudta a tárgyakat egymástól különböztetni. A zon­gora, melyen hangjegyek hevertek, az ékszerasztalka, a szekrényen fekvő díszkötésű könyvek, a legkülönfélébb arabeskek, s a pamlagon elszórt virágkoszorúk, tükrök, vi­lágosan bizonyíták, hogy hölgysalonba lépett. Tasso va­lami rendkívüli szorongást kezdett érezni. Különösen, mi­dőn egy nagy tükör előtt elhaladva, véletlenül belepillan­tott, saját alakjától, mint valami kísértettől rettent vissza. Tasso tovább ment. A padozatot szőnyegek bob­ták, s így lépése épen nem volt hallható. Egy másik ajtót nyitott meg. E terem még fényesebb volt az előbbinél is. Minde­nütt, merre csak nézett, alakja tűnt föl szemeinek. A köl­tő lassan tovább haladt a szőnyegen egy függönyig, s azt kissé félre vonva, egy kisded hálószoba tűnt föl előtte, me­lyet a tetőzetről lefüggő éji lámpa mérsékelten világíta meg. Tasso megrázkódott. Tudta, hol van. Nem mert to­vább menni, azonban mégis úgy tetszik neki,mintha vala­mi megfejthetlen erő vonná be őt abba a szobába. Érezte, hogy nemtelenség, hogy ez rút csalás volna barátja iránt! . . . Hasztalan! . . . Mintegy varázs hatalma alatt, félig öntudat nélkül lépett be . . .Többé nem tarthatá ma­gát vissza... Oda ment az ágyf­üggönyökhez, s félrevonva azokat, az odatóduló lámpasugarak világánál egy gyönyö­rű alvó hölgyet pillantott meg . . . Izabella volt . . . Tasso azt gondolta, álmodik . . . Feje szédülni kez­dett . . . Nem merte hinni, hogy ez azon hölgy, kinek még emlékét is kitépte kebléből! . . . Pedig ő volt . . . Most is azok a mosolygó ajkak, az a hollófekete hajzat, s ez el­ragadó vonások ... A költő egy év óta nem látta őt . . . Most úgy elmerült ez arcz szemlélésébe ... S valóban megható is vola e kép! ... A hölgy keblét valami halk pihegés emelé... Álmodhatott... Félig nyílt ajkain, me­lyeken belül gyönyörű hófehér fogakat lehetett megpillan­tani, egy-egy elfojtott sóhaj tört elő . . . Fehér habpuha karjai a selyemtakarón függöttek alá . . . Tasso megfogta az egyik kezecskét, s csókjaival özönle el . . . Valami ide­ges rázkódást érzett testében . . . Ereiben a vér mintha izzó olajjá változott volna . . . Nem tudta többé, mit tesz! ... Az öntudat elhagyta . . . Kábultan oda hajlott a hölgy fölé, s egy forró csókot nyomott bíbor vörös ajkaira. S most törjetek pálczát e férfiú fölött, ti komoly er­­kölcsbirák, ti fásult keblű bölcsészek! . . . ítéljétek őt el! ... Kárhoztassátok e boldogtalan, e szenvedő költőt, hogy ezen arczot, mely agyát őrüléssel fenyegető, ajkaival illetni merte!... Azonban a ki tudja,mit tesz az,egy ideált évekig hordozni a kebelben, a viszonzott érzelem minden reménye nélkül; a ki ismeri a szenvedélyt, az emberi kebel ez­en ördögét, mely a pokol minden kínjait érezteti vele, az őt kárhoztatni bizonyosan nem fogja ... 8 azonkívül vesztett-e e nő azzal, hogy e férfi egy pillanatra boldognak érzé magát? . . . Bizonyosan nem! ... 8 e pillanat­nyi boldogság a költő fájdalmainak enyhítésére egy balzsam­­cseppül szolgált . . . A hölgy egy mozdulatot tőn . . . Tasso fölrettent. . . Azonban késő volt; a hölgy fölnyitván szemeit, megpil­­lantá­st, s mosolygó ajkával mintegy félig álomban, e szó­kat suttogá: — Guido! visszajöttél! . . . s azután ismét lehunyta szempilláit. A költő úgy érzé, mintha kést szúrtak volna szivébe! — Ki lehet e „Guido?“ — kérdő megütközve magá­tól. Tehát nem Fernando, a férj neve, lebeg e hölgynek ajkain? ... E nő hűtlen volna férjéhez!? . . . Szegény, szegény Fernando! ki távollétedben azt gondolod, hogy nőd talán még álmaiban is megemlékszik rólad! . . . Sze­gény Fernando! . . . Tasso félőrülten rohant át a tem­eken. Leérve a föld­szintre, zörgetni kezdett a kapus ajtaján, s néhány perczre ezután az öreg Giacomo dörmögve lépett ki lábából. Meg­pillant­va Tassot, fejét kezdő rázni s némi ingerültséggel mondá: — Signor! ön már megint elmegy? . . . Tasso szó nélkül rohant ki a kapun, s szaladt, mintha űzték volna. Feje zúgott, azt vélte, agya reped szét, egy­szerre egy gondolat villant át azon. Ez este két különös nevet hallott: Piombini és Guido. Várjon nem egy és ugyanazon személyt illet e két név? I­gy kell lennie! Gui­do keresztneve ama Piombininak. Tehát eme fekete alak szabadon bejárhat ama hölgynek hálótermébe? . . . Fülei­ben folytonosan zúgtak e szavak: „Guido! visszajöttél?“... Tehát e fekete kisértet gyakorta szokott ott megjelenni?... Ki lehet ezen egyén? Ember vagy ördög, ki azon ártat­lan nőnek lelkét a pokolnak igyekeznék megszerezni?!... Tasso közel volt ahhoz, hogy e dolog őrültté tegye . . . Érezte, hogy itt valami iszonyú titoknak kell lappangani! Szeretett volna Baldinak e dologról szólani, de később látta, hogy ezt nem teheti, ha magát is nem akarja egy­szersmind vádolni . . . így tehát csak arra határozta el ma­gát, hogy mindenre vigyázni fog . . . VII. Másnap Baldi gróf megérkezett. Tasso kimond­atlan örömmel fogadta barátját. A gróf jó kedvvel beszélte el utazásait, s a költő fölötte örült azon, hogy barátját ily vidámnak tapasztalá. Már késő éj volt, midőn a gróf távozott. Tasso lefe­küdt, s minthogy az előtte való éjt is oly izgatottan tölté, tehát hamar jött álom szemeire . . . Éjfél után lehetett -§•—

Next