Nefelejts, 1865. január-december (7. évfolyam, 1-53. szám)
1865-01-22 / 4. szám
30 több éve hogy legbensőbb barátja, s most lépett először lakába. Eszébe jutott ismét azon fekete egyén. Most már tudta, hogy annak a neve Piombini. Kitűnt ez a kapus kérdéséből is. Azonban ki lehet ezen Piombini, kinek neve alatt jött ő be e házba? . . . Mit kereshet ez itt éjnek idején barátja lakában, holott az távol van?! . . . Baldi sohasem szólott ez emberről neki. Tasso gondolkozik. Hanem azt azután mégsem tudta sehogysem kitalálni, hogy milyen összeköttetése lehet barátjának ezen Piombinival... A költő egy ideig határozatlanul állott a folyosón. Jobbra balra ajtók mutatkoztak előtte. Nem tudta, bemenjen-e vagy ne! Végre megnyitott egy ajtót, s egy terembe lépett be. E hely sötét volt. Keresztülment két vagy három szobán , sehol egy élő lélek. — Ezek Baldi szobái lehetnek, mondá magában; ő most nincs honn, azért ily sötétek. Azután vizsgálódni kezdett, de semmi olyan tárgyat nem fedezött föl, mely nő jelenlétét gyaníttatta volna vele,s így csakugyan meg volt róla győződve, hogy ezek barátja szobái. Nemsokára ismét a folyosóra lépett ki. Most kíváncsi volt: vájjon a túlsó részen levő ajtók valamelyikén be lehet-e lépni! . . . Megnyita az egyiket, s belépett. A terem ablakain besütött a holdvilág, s így tökéletesen meg tudta a tárgyakat egymástól különböztetni. A zongora, melyen hangjegyek hevertek, az ékszerasztalka, a szekrényen fekvő díszkötésű könyvek, a legkülönfélébb arabeskek, s a pamlagon elszórt virágkoszorúk, tükrök, világosan bizonyíták, hogy hölgysalonba lépett. Tasso valami rendkívüli szorongást kezdett érezni. Különösen, midőn egy nagy tükör előtt elhaladva, véletlenül belepillantott, saját alakjától, mint valami kísértettől rettent vissza. Tasso tovább ment. A padozatot szőnyegek bobták, s így lépése épen nem volt hallható. Egy másik ajtót nyitott meg. E terem még fényesebb volt az előbbinél is. Mindenütt, merre csak nézett, alakja tűnt föl szemeinek. A költő lassan tovább haladt a szőnyegen egy függönyig, s azt kissé félre vonva, egy kisded hálószoba tűnt föl előtte, melyet a tetőzetről lefüggő éji lámpa mérsékelten világíta meg. Tasso megrázkódott. Tudta, hol van. Nem mert tovább menni, azonban mégis úgy tetszik neki,mintha valami megfejthetlen erő vonná be őt abba a szobába. Érezte, hogy nemtelenség, hogy ez rút csalás volna barátja iránt! . . . Hasztalan! . . . Mintegy varázs hatalma alatt, félig öntudat nélkül lépett be . . .Többé nem tarthatá magát vissza... Oda ment az ágyfüggönyökhez, s félrevonva azokat, az odatóduló lámpasugarak világánál egy gyönyörű alvó hölgyet pillantott meg . . . Izabella volt . . . Tasso azt gondolta, álmodik . . . Feje szédülni kezdett . . . Nem merte hinni, hogy ez azon hölgy, kinek még emlékét is kitépte kebléből! . . . Pedig ő volt . . . Most is azok a mosolygó ajkak, az a hollófekete hajzat, s ez elragadó vonások ... A költő egy év óta nem látta őt . . . Most úgy elmerült ez arcz szemlélésébe ... S valóban megható is vola e kép! ... A hölgy keblét valami halk pihegés emelé... Álmodhatott... Félig nyílt ajkain, melyeken belül gyönyörű hófehér fogakat lehetett megpillantani, egy-egy elfojtott sóhaj tört elő . . . Fehér habpuha karjai a selyemtakarón függöttek alá . . . Tasso megfogta az egyik kezecskét, s csókjaival özönle el . . . Valami ideges rázkódást érzett testében . . . Ereiben a vér mintha izzó olajjá változott volna . . . Nem tudta többé, mit tesz! ... Az öntudat elhagyta . . . Kábultan oda hajlott a hölgy fölé, s egy forró csókot nyomott bíbor vörös ajkaira. S most törjetek pálczát e férfiú fölött, ti komoly erkölcsbirák, ti fásult keblű bölcsészek! . . . ítéljétek őt el! ... Kárhoztassátok e boldogtalan, e szenvedő költőt, hogy ezen arczot, mely agyát őrüléssel fenyegető, ajkaival illetni merte!... Azonban a ki tudja,mit tesz az,egy ideált évekig hordozni a kebelben, a viszonzott érzelem minden reménye nélkül; a ki ismeri a szenvedélyt, az emberi kebel ezen ördögét, mely a pokol minden kínjait érezteti vele, az őt kárhoztatni bizonyosan nem fogja ... 8 azonkívül vesztett-e e nő azzal, hogy e férfi egy pillanatra boldognak érzé magát? . . . Bizonyosan nem! ... 8 e pillanatnyi boldogság a költő fájdalmainak enyhítésére egy balzsamcseppül szolgált . . . A hölgy egy mozdulatot tőn . . . Tasso fölrettent. . . Azonban késő volt; a hölgy fölnyitván szemeit, megpillantást, s mosolygó ajkával mintegy félig álomban, e szókat suttogá: — Guido! visszajöttél! . . . s azután ismét lehunyta szempilláit. A költő úgy érzé, mintha kést szúrtak volna szivébe! — Ki lehet e „Guido?“ — kérdő megütközve magától. Tehát nem Fernando, a férj neve, lebeg e hölgynek ajkain? ... E nő hűtlen volna férjéhez!? . . . Szegény, szegény Fernando! ki távollétedben azt gondolod, hogy nőd talán még álmaiban is megemlékszik rólad! . . . Szegény Fernando! . . . Tasso félőrülten rohant át a temeken. Leérve a földszintre, zörgetni kezdett a kapus ajtaján, s néhány perczre ezután az öreg Giacomo dörmögve lépett ki lábából. Megpillantva Tassot, fejét kezdő rázni s némi ingerültséggel mondá: — Signor! ön már megint elmegy? . . . Tasso szó nélkül rohant ki a kapun, s szaladt, mintha űzték volna. Feje zúgott, azt vélte, agya reped szét, egyszerre egy gondolat villant át azon. Ez este két különös nevet hallott: Piombini és Guido. Várjon nem egy és ugyanazon személyt illet e két név? Igy kell lennie! Guido keresztneve ama Piombininak. Tehát eme fekete alak szabadon bejárhat ama hölgynek hálótermébe? . . . Füleiben folytonosan zúgtak e szavak: „Guido! visszajöttél?“... Tehát e fekete kisértet gyakorta szokott ott megjelenni?... Ki lehet ezen egyén? Ember vagy ördög, ki azon ártatlan nőnek lelkét a pokolnak igyekeznék megszerezni?!... Tasso közel volt ahhoz, hogy e dolog őrültté tegye . . . Érezte, hogy itt valami iszonyú titoknak kell lappangani! Szeretett volna Baldinak e dologról szólani, de később látta, hogy ezt nem teheti, ha magát is nem akarja egyszersmind vádolni . . . így tehát csak arra határozta el magát, hogy mindenre vigyázni fog . . . VII. Másnap Baldi gróf megérkezett. Tasso kimondatlan örömmel fogadta barátját. A gróf jó kedvvel beszélte el utazásait, s a költő fölötte örült azon, hogy barátját ily vidámnak tapasztalá. Már késő éj volt, midőn a gróf távozott. Tasso lefeküdt, s minthogy az előtte való éjt is oly izgatottan tölté, tehát hamar jött álom szemeire . . . Éjfél után lehetett -§•—