Nefelejts, 1866. január-december (8. évfolyam, 1-52. szám)

1866-01-14 / 2. szám

meggyőződjék, miszerint még nem mehetnek a hangver­senybe. — Az Istenért, még nem vagy készen! — Oh milyen boszúság ! Nincs gomb az ingen. Kérlek varrj föl legalább egyet a galléromhoz. — De nekem minden keztyümön két gomb van, mig azt kigombolom, mig a keztyümet lehúzom. . . Mondd in­kább Borosának. — Borosa diót hámoz, oly fekete a keze, hogy a­mi­hez ér, nyomot hagy. — Tehát Katinak ! — Üstöt sikál. Gyorsan kedvesem, varrj föl legalább egy gombot. Cornelia lázas türelmetlenséggel húzta le keztyűjét. — Hol a varrószekrényem? — Keressük meg gyorsan. Ennek megtalálásáért nem kellett kiforgatnia bútoro­kat, de azért öt percznél több telt el, míg végre Cornelia megtalálta, s másfél percz alatt fölvarrta a gombot. — De most siess! Már elmúlt fél hétre. — Egy percz és itt leszek. Azonban két percz telt el,­­ Károly nem jött. Cor­nelia türelmetlenkedett és férje szobájának ajtaján ko­­czogott. — Mindjárt, Cornelia. Alig tudtam felhúzni csizmá­mat. Lánczhordtál, hol a fekete kabátom ? Igaz, az ebéd­lőben van. Menjünk, Cornelia, keressük meg az ebédlőben. — Végy más kabátot. — De mikor tudom, hogy az ebédlőben hagytam. Hanem a kabát nem volt az ebédlőben. — Úgy bizonyosan a dolgozószobában lesz. Fogad­junk, hogy a dolgozószobában van. A dolgozószobában sem volt, mire Károly ismét bo­­szos arczot mutatott. Szerencsére Cornelia a könyvtár sarkára függesztve a harmadik szobában csakugyan meg­találta. — Most már menjünk! — Várj, még kalapra is van szükségem. — Én addig lemegyek a kocsihoz. Hisz már hét óra. — Azonnal követlek. Dehogy követte azonnal. Cornelia hiába várt rá a kocsiban. Kiszállt tehát, megtudni, mi tartóztatja még min­dig Károlyt. Már előre hallotta szitkozódását, s hogy hány­­vet mindent a szobában. — Még­sem vagy készen? — Nem találom a fekete kalapomat. ■— Vedd a szürkét. — Azt sem találom. Oh milyen boszúság! — Végy szalmakalapot. — Eső lesz. — De kocsiban megyünk. — A fekete kalapot szeretném föltenni. Ah, igen, a kertben hagytam. Jóval hét óra után végre a kocsi elszállította őket a hangversenybe. Épen akkor értek a hangversenyterembe, mikor az utolsó tapsok is elhangzottak. Visszajöttek a­nélkül, hogy valamit hallottak volna. Cornelia sohasem látta oly ingerültnek férjét, mint most. — Egy élvezetes órát elvesztettünk! — kiáltott ledobva magáról kalapját. Ily énekesnőt sohasem fogunk hallani. És ez csak azért a hitványságért történt, mert nem volt rendben öltözetem. Én lemondok ezentúl minden világi él­vezetről. Cornelia sóhajtott. — Ismét ingerült vagy, Károly. — Tudod, mennyire szeretem a zenét éséneket.Élek­­halok érttek. Neje nem merte mondani, hogy mindennek maga Ká­roly az oka, mert Cornelia is nem egyszer volt oka ilyes­miknek, s férje nem tett szemrehányásokat. A vacsora ideje megint boszúság közt köszöntött be. Károly ismét nem evett. — Nincs étvágyam. A méreg emészt. Hisz az ször­nyűség, hogy mi sehová sem mehetünk. — De hát kire vagy mérges? — kérdezte Cornelia gyöngéden, csillapítani akarván férjét. — Magamra, egyedül csak magamra. — Egyél valamit. — Nem kell. — Hiszen már egy napja, hogy alig ettél valamit. — Ily körülmények közt mit törődöm én az evéssel. —■ Pedig ezek a körülmények mindennap előfordul­nak. És te mindennap ebéd meg vacsora nélkül akarsz maradni? Mondhatom Károly, hogy igy hasztalan fárado­zunk, mert hiszen a mi jól esnék a fáradság után, megta­gadjuk magunktól. — Te is Cornelia? — Igen, mert nálad nélkül nem ízlik egy falat sem. Mondhatom pedig, hogy éhes vagyok. Délután is a kony­hában egy kis hideg sülttel csillapítottam étvágyamat. — Hogyan Cornelia, éheztél! — Úgy veszem észre, nekünk fölösleges is konyhát tartani. — Igazad van. Ha úgy akarod, ne is tartsunk. Ha se te, se én nem eszünk, hasztalan dolog tálaltatni. A po­kolba ezekkel a kotyvalékokkal! Károly fölragadta az egyik tálat s tartalmával együtt a földhöz vágta, azután még sarkaival is rá tapodott. — Károly, Károly, te borzasztó vagy. Én akartam néhány falatot enni. Mondhatom, hogy éhes voltam. Igen, csak voltam,mert ha ily állapotban látlak. . .Oh Istenem, Károly, ne dühöngj. — Minő élvezettől fosztottalak meg! — Mondom, már nem vagyok éhes. — Nem azt értem, hanem hogy nem hallgathattad meg a hangversenyt. — Én nem vágytam hallgatni. — De én igen. A patvarba, mióta nem hallottam már csak egy közönséges hangversenyt is! Érzem, ha ez soká­igy tart, akkor. . . — Mit akkor? — Akkor . . . nos akkor egészen elfeledem, hogy mi­lyen egy hangverseny. Károly folytatta indulatos járkálását. Cornelia ott aludt el a karszékben, a­nélkül, hogy csak egyetlen falatot is evett volna. Másnap megtörtént az a nagy esemény, hogy egyik ismerősük estélyére elmehettek. Az igaz, hogy későn ér­keztek, mikor már minden vendég rég együtt volt, mert Károlynak megint nem volt rendben öltözete a rendes időre. De az estélyről nem lehetett elkésni, miután éjfél utánig tartott. Ez estély nevezetes volt a fiatal házaspárra nézve.

Next