Nefelejts, 1866. január-december (8. évfolyam, 1-52. szám)
1866-09-16 / 37. szám
-■» 438 « ládi élet magasztos kötelmeit, mint ön, grófnő, — lihegő kimerítetten. — Nagy Isten! — sikolta fel Pálma, egy támlányba rogyva. — Igen, mint ön, — folytatá fölegyenesedve, — ki ma is, mig atyám, bízva tettetett becsületességében, a clubban időzött, addig Korouar marquis-val a kerti lakban üszszejövetelt tartott. Kell bizonyíték, itt a marquis levele, melyet a nagy hárs tövébe rejtett, s mit ön asszonyon^ elfelejtett kivenni. _ Hugo, e sértést túl nem élem, egyikünknek elkell hagyni e házat, mi többé együtt nem maradhatunk. _ Ne féljen, grófnő, a ki azt teendi, az én leszek. Csak le akarom álarczát rántani, s most távozom. _El szemeim elől, örökre, hálátlan rágalmazó, ki nem jóakaratát igy hálálod meg, — kiáltá magánkívül a haragtól a gróf. _Térj magadhoz, kedves Pálmám, én hiszem ártatlanságodat, s megvetem e kigyó koholmányát. Coralie összerázkódott, de hirtelen magához térve, büszkén, magasan hordva fejét, mint egy királynő hagyá el a hézagot. Szobájába érve, értesítő Nanettet a történttekről, s mindjárt holmija összecsomagolásához fogott. A notre-damei toronyóra épen egyet ütött, midőn öreg komornájával, sötét köpenybe burkolva, elhagyá a házat, hol született, s bölcsője állt, gyermekéveit töltéjátszadozva , s hol anyját meghalni látta. A házat, melyhez annyi szent emlék kötő, hogy ne lássa azt többé, s kilépjen a nagy világba, hol szemei mindenütt csak tátongó mélységet, veszélyt, ármányt sejtettek. De az első lépés meg volt téve — bár szívszakadva, —s így továbbhaladni könnyebb volt. Bérkocsiba ülve, majdnem eszméletlenül a fájdalomtól, hanyatlott vissza a kocsi mélyébe, miglen a fogat Páris egyik elsőbb vendéglője felé robogott. •11 * * Néhány hét múlva a párisi előkelő köröket Coralie grófnő a nagy operaszínházban történendő föllépte foglalkoztatá. Készült kíváncsisággal néztek nyilvános föllépésének eléje, mert a legelső művészeket elbájolva hallok gyönyörű hangjáról nyilatkozni, s mert némileg az atyai háznál történttekről is értesülve valának, némelyek kárhoztatók, hogy Coralie grófnő ennyire elfeledkezhetett magáról, hogy atyai házát elhagyja azért, hogy énekesnő legyen. Mások szánalommal gondoltak a védtelen, szép gyermekre, ki rózsákon lépdelve, a hízelgés tömjénének füstjétől körülvéve, nem veendi észre a mindenütt körülre tátongó örvényt, s a fondorkodó irigység kelepczéit. A várt este elérkezik, a színház zsúfolásig megtelt. A páholyok mind telve voltak főranguakkal, kik eljöttek megnézni, s kíméletlenül bírálni egy közölök való hölgyet, ki eléje téve a művészet dicsőségét osztálya kiváló előnyeinek. A színpad melletti páholyban Zelmira, Kerouar és Raoul ülnek. Az utóbbi szőkefürtös fejét kezére hajtva néz le részvétlenül a zsibongó nézőtérre. A dalmű nyitánya elhangzott, a függöny felgördül, s teljes bájában, alakjának elragadó kecsességében, nagy sötét égő szemeit mintegy kérőleg a közönségre szögezve áll ott, a valóban igéző szép Coralie. Raoul ajkán, midőn megpillantó, egy sikoly hangzik el, s aztán görcsösen megragadva Kerouar karját, rebégé : — Ez ő, marquis. — Mi bajod, Raoul? — kérdé az ijedten. — Semmi, marquis, — felelé magához térve, s többé nem vévé le tekintetét Coralieről, epedve követve annak minden mozdulatát. Midőn üde ajkait felnyitá, s az első szivigható, érzésteljes hangok ellebbentek, a csodálkozás halk „ah !“-ja volt hallható. A dallam bevégeztével a közönség mintegy most ébredve föl varázsából, szűnni nem akaró tapsviharban tört ki. Minden jelenetét tetszésnyilatkozat kíséré,s midőn végdallamát éneklő, az egész színpadot virágcsokor bobta el, s Coralie, mint a fájdalom élő szobra, állt a mosolygó üde virágok között. A dalmű végeztével, midőn öltözőszobájába tért, ledobá jelmezét, s fájdalmasan mondátt Oh, Nanette, az emberek azt hiszik, hogy most boldog vagyok, mert a dicsőség, melyet aratok, kielégíti szívemet. Mennyire csalatkoznak! Még nagyobb űrt érzek most, mint valaha itt, — s szivére mutatott. — De siessünk, talán már várnak is rám vendégeim, — susogá lázasan, s egy estélyi öltözéket véve föl magára, elsietett. Midőn hazaérkezett, lakása már teljes fényben úszott, méltólag a művészekhez s előkelő vendégekhez, kiket ma estére hivott meg magához. — Vájjon eljövendő Kerouar? — gondolá, midőn megtekintendő a készületeket, végigjártaa termeket. Egy félóra múlva vidor társaság mulatott, a fiatal bájos házinő, figyelmes előzékenysége által elragadtatva, a fényesen, ízléssel rendezett salonokban. Coralie elhalmozva a legnagyobb művészek, bírálók s zeneértők szerencsekivánatai s dicséreteivel, ül asalonok egyikében társalogva, midőn az igazgató hozzá lép, s tiszteletteljesen egy iratot nyújtva át neki, mondá: — Midőn szerencsém van önnek, grófnő, az operához szerződtetésének okmányát átnyújtani, egyszersmind engedje meg, hogy fényes diadalán örömömet fejezhessem ki. Coralie meghatva nyujtá kezét, köszönete jeléül az igazgatónak, migyen sötét szemei nyugtalanul voltak az ajtóra szögezve. Egyszerre Zelmira,Kerouar, s Raoul léptek be azon. Coralie arczát egy hirtelen eltűnő örömsugár világitá meg, s aztán ismét visszanyerte szokott nyugodtságát, fölkelt s nyájasan köszöntve az érkezőket, mondá: — Már haragudni kezdtem, hogy oly sokáig késett az én kedves Zelmirám, de most ismét ki vagyok békülve, mert látlak. — Zelmirát egészen elbájolta gyönyörű énekével a kedves Coralie, annyira, hogy szive fájt, s szemei kényekkel teltek meg, — beszélé édesen. — Grófnő, engedje meg, — mondá Kerouar odalépve, — hogy önnek egyik legőszintébb tisztelőjét, — ki soha sem volt szerencsés honn lehetni, midőn ön házunkat látogatásával boldogitá, — Valbrun Raoult bemutathassam. Az ifjú mélyen meghajolt, s mintegy bűvös varázs által lekötve, nem merő tekintetét Coraliera emelni. Midőn a marquis a másik terembe távozott, mondá Coralie az ifjú zavarán mosolyogva: — Én már sétalovaglásaimban többször láttam önt, ha nem csalódom. — Igen, grófnő, — rebegő Raoul, — a boulognei erdőnél találkozunk néhányszor.