Nefelejts, 1866. január-december (8. évfolyam, 1-52. szám)

1866-09-16 / 37. szám

-■» 438 « ládi élet magasztos kötelmeit, mint ön, grófnő, — lihegő kimerítetten. — Nagy Isten! — sikolta fel Pálma, egy támlányba rogyva. — Igen, mint ön, — folytatá fölegyenesedve, — ki ma is, mig atyám, bízva tettetett becsületességében, a club­ban időzött, addig Korouar marquis-val a kerti lakban üsz­­szejövetelt tartott. Kell bizonyíték, itt a marquis levele, melyet a nagy hárs tövébe rejtett, s mit ön asszonyon^ elfelejtett kivenni. _ Hugo, e sértést túl nem élem, egyikünknek elkell hagyni e házat, mi többé együtt nem maradhatunk. _ Ne féljen, grófnő, a ki azt teendi, az én leszek. Csak le akarom­ álarczát rántani, s most távozom. _El szemeim elől, örökre, hálátlan rágalmazó, ki nem jóakaratát igy hálálod meg, — kiáltá magánkívül a haragtól a gróf. _Térj magadhoz, kedves Pálmám, én hiszem ártat­lanságodat, s megvetem e kigyó koholmányát. Coralie összerázkódott, de hirtelen magához térve, büszkén, magasan hordva fejét, mint egy királynő hagyá el a hézagot. Szobájába érve, értesítő Nanettet a történttekről, s mindjárt holmija összecsomagolásához fogott. A notre-damei toronyóra épen egyet ütött, midőn öreg komornájával, sötét köpenybe burkolva, elhagyá a házat, hol született, s bölcsője állt, gyermekéveit töltéját­szadozva , s hol anyját meghalni látta. A házat, melyhez annyi szent emlék kötő, hogy ne lássa azt többé, s kilép­jen a nagy világba, hol szemei mindenütt csak tátongó mélységet, veszélyt, ármányt sejtettek. De az első lépés meg volt téve — bár szívszakadva, —s így továbbhaladni könnyebb volt. Bérkocsiba ülve, majdnem eszméletlenül a fájdalom­tól, hanyatlott vissza a kocsi mélyébe, miglen a fogat Pá­­ris egyik elsőbb vendéglője felé robogott. •11 * * Néhány hét múlva a párisi előkelő köröket Coralie grófnő a nagy operaszínházban történendő föllépte foglal­­koztatá. Készült kíváncsisággal néztek nyilvános föllépé­sének eléje, mert a legelső művészeket elbájolva hallok gyönyörű hangjáról nyilatkozni, s mert némileg az atyai háznál történttekről is értesülve valának, némelyek kár­­hoztatók, hogy Coralie grófnő ennyire elfeledkezhetett magáról, hogy atyai házát elhagyja azért, hogy énekesnő legyen. Mások szánalommal gondoltak a védtelen, szép gyermekre, ki rózsákon lépdelve, a hízelgés tömjénének füstjétől körülvéve, nem veendi észre a mindenütt körülre tátongó örvényt, s a fondorkodó irigység kelepczéit. A várt este elérkezik, a színház zsúfolásig megtelt. A páholyok mind telve voltak főranguakkal, kik eljöttek megnézni, s kíméletlenül bírálni egy közölök való hölgyet, ki eléje téve a művészet dicsőségét osztálya kiváló elő­nyeinek. A színpad melletti páholyban Zelmira, Kerouar é­s Raoul ülnek. Az utóbbi szőkefürtös fejét kezére hajtva néz le részvétlenül a zsibongó nézőtérre. A dalmű nyitánya elhangzott, a függöny felgördül, s teljes bájában, alakjának elragadó kecsességében, nagy­ sötét égő szemeit mintegy kérőleg a közönségre szögezve áll ott, a valóban igéző szép Coralie. Raoul ajkán, midőn megpillantó, egy sikoly­ hangzik el, s aztán görcsösen megragadva Kerouar karját, re­bégé : — Ez ő, marquis. — Mi bajod, Raoul? — kérdé az ijedten. — Semmi, marquis, — felelé magához térve, s többé nem vévé le tekintetét Coralieről, epedve követve annak minden mozdulatát. Midőn üde ajkait felnyitá, s az első szivigható, érzés­­teljes hangok ellebbentek, a csodálkozás halk „ah !“-ja volt hallható. A dallam bevégeztével a közönség mintegy­ most ébredve föl varázsából, szűnni nem akaró tapsviharban tört ki. Minden jelenetét tetszésnyilatkozat kíséré,s midőn végdallamát éneklő, az egész színpadot virágcsokor bob­ta el, s Coralie, mint a fájdalom élő szobra, állt a mosolygó üde virágok között. A dalmű végeztével, midőn öltözőszobájába tért, le­­dobá jelmezét, s fájdalmasan mondát­t Oh, Nanette, az emberek azt hiszik, hogy most boldog vagyok, mert a dicsőség, melyet aratok, kielégíti szívemet. Mennyire csalatkoznak! Még nagyobb űrt érzek most, mint valaha itt, — s szivére mutatott. — De sies­sünk, talán már várnak is rám vendégeim, — susogá láza­san, s egy estélyi öltözéket véve föl magára, elsietett. Midőn hazaérkezett, lakása már teljes fényben úszott, méltólag a művészekhez s előkelő vendégekhez, kiket ma estére hivott meg magához. — Vájjon eljövendő Kerouar? — gondolá, midőn megtekintendő a készületeket, végigjárta­­a termeket. Egy félóra múlva vidor társaság mulatott, a fiatal bájos házinő, figyelme­s előzékenysége által elragadtatva, a fényesen, ízléssel rendezett salonokban. Coralie elhalmozva a legnagyobb művészek, bírálók s zeneértők szerencsekivánatai­ s dicséreteivel, ül asalonok egyikében társalogva, midőn az igazgató hozzá lép, s tisz­teletteljesen egy iratot nyújtva át neki, mondá: — Midőn szerencsém van önnek, grófnő, az operához szerződtetésének okmányát átnyújtani, egyszersmind en­gedje meg, hogy fényes diadalán örömömet fejezhessem ki. Coralie meghatva nyujtá kezét, köszönete jeléül az igazgatónak, migyen sötét szemei nyugtalanul voltak az ajtóra szögezve. Egyszerre Zelmira,Kerouar, s Raoul lép­tek be azon. Coralie arczát egy­ hirtelen eltűnő örömsugár világitá meg, s aztán ismét visszanyerte szokott nyugodt­ságát, fölkelt s nyájasan köszöntve az érkezőket, mondá: — Már haragudni kezdtem, hogy oly sokáig késett az én kedves Zelmirám, de most ismét ki vagyok békülve, mert látlak. — Zelmirát egészen elbájolta gyönyörű énekével a kedves Coralie, annyira, hogy szive fájt, s szemei kények­kel teltek meg, — beszélé édesen. — Grófnő, engedje meg, — mondá Kerouar odalépve, — hogy önnek egyik legőszintébb tisztelőjét, — ki soha sem volt szerencsés honn lehetni, midőn ön házunkat lá­togatásával boldogitá, — Valbrun Raoult bemutathassam. Az ifjú mélyen meghajolt, s mintegy bűvös varázs által lekötve, nem merő tekintetét Coraliera emelni. Mi­dőn a marquis a másik terembe távozott, mondá Coralie az ifjú zavarán mosolyogva: — Én már sétalovaglásaimban többször láttam önt, ha nem csalódom. — Igen, grófnő, — rebegő Raoul, — a boulognei er­dőnél találkozunk néhányszor.

Next