Nefelejts, 1866. január-december (8. évfolyam, 1-52. szám)

1866-07-15 / 28. szám

A Ib©M®g hallék. — Baráti emlékül Dalmady Győzőnek — Együtt ülünk gyakran, órahosszat ketten, Beszéd ajkunkról csak alig hogy lebben. Nem untatjuk egymást vigasztaló szókkal, Tudva, hogy a vigasz még jobban fáj sokkal. Nagy hidegen nézzük a világ folyását, A félisteneknek önmagasztalását. Mindenki egy isten, — ember sehol nincsen. — — Árulják a lelket rongyból készült kincsen, Szentségvásárt űznek, jellemet cserélnek És szép nevet adnak e szennyes cserének . . . Nézzük együtt szánva, hidegen, mogorván, S kérded: nincs-e Isten, ki ezt megtorolná? . . . — Szebb világ volt egykor! — eszedbe jőnek még Kicsi kandallódnál ama boldog esték? Mint két ikertestvér, egymást úgy szeretve Talált minket együtt a regg, dél és este. Te talál egyetlen, ki igazán érte . . . Boldog idő! ugyan mit nem adnék értte ?! Lobogó lángjánál kandallód tüzének Boldog­ szép terveink, terveket üzenek. Öröm minden érzés, mi szivünkben támadt, Hirét tudjuk már csak, — lakja most azt bánat. De emberi végzet kegyetlen törvénye: A boldogság hamar enyészszék örvénybe ! Szép terveink mind, mind tönkre hiúsultak, Csak emlékét birjuk még a meghitt múltnak Oh ! de nem feledném, bármi sorsom esnék, Milyen szépek voltak ama boldog esték! Ha zivatar tombolt a termő vidéken Szivárvány mosolyog utána az égen. Mindenem eltépte a fergeteg árja, Lelkem a szivárványt csak hiába várja! Halál járt körülem, mikor élni vágytam, Remény csábítgatott, halál ha volt vágyam. Veszve, veszve minden, boldogságom romján A sátán ül szörnyű tétlenül és lomhán. Villogó szemében rémes világ lobban, Hahotája Lak­ik égben és pokolban. — Ezt tartá meg nekem vigaszul a végzet . . . És én szeme közé vakmerően nézek, S emléket keresek, a mi enyhül esnék, És eszembe jutnak ama boldog esték! Mit oly rég kerestem, feltaláltam benned, Igaz barátságot, emelkedett lelket. S nem lesz életünknek soha oly szakasza, Mely szivünk e benső frigyét megszakaszsza. — Rokonokká lettünk, szenvedő barátom, Sorsodat enyémben, én tiedben látom . . . Tudom, hogy a tömeg szór rám gyakran átkot, Szinlett barátoktól egyebet nem várok. De a te jó szived áld igazán engem, Amily forrón, hőn áld téged az én lelkem. És nem vagyok szegény, bár nagy szivem gyásza, Gazdag az, kit kísér jó barát áldása! S még sírom álmát is édesítő emlék Lesztek meghitt órák, csöndes, boldog esték! B. Pongrátz Emil: S­ony sy jPongpæca. — Korrajz a múlt időkből. — Irta: Deák Farkas (Folytatás.) Az ifjak a másnapot együtt­­ élték. Haller sokat uta­zott Németországon, Hollandia-, Anglia- és Lengyelor­szágban, s igen érdekesen tudott beszélni, — a szép Ró­zsa figyelme mindig az ifjú beszédes ajkain lebegett, ami­dőn végre szó került rá és Haller mondá, hogy holnap indulni akar, az elsápadó gyermek, nem gondolva, hogy mennyire elárulja magát, felkiáltott: — Oh, az lehetetlen! Margit elpirult, s barátnéja nyakába borulva csó­kolta szép arczát, és susogta , miket beszélsz te kis bohó! Légy okos!28

Next