Nefelejts, 1867. január-december (9. évfolyam, 1-52. szám)

1867-01-13 / 2. szám

14 Köszönti száz madárba jöttünk’, S megnyílik a mennybolt fölöttünk; S mikor mindez már véget ére, Elkezdeni megint elül, Mig sziveinknek ifjú vére Ezerszer újra melegül........ Oh mondd! hogy a mi ajkaidra téved, Az a fagyasztó, jéghideg mosoly, A kín, mely gyorsan, s bizton összetéphet, A könypatak, mely arczaidra foly, A csü­ggedés, mely hited útját állja, Mit rejt magában olyan végtelent, Mit ennyi üdvnek fényes glóriája Egy pillanatban újjá nem teremt?! UDVARDY GÉZA. A VETÉL­Y­TÁRS­A­K. — TÖRTÉNETI BESZÉLT. — P. SZATU­MÁRY KÁROLYTÓL. (Folytatás.) II. Szóváltás, melyből kardváltás lesz. Vad elég volt, vidáman telt el a délután. Az új vendég elég szívességgel volt látva. Előadásait legnagyobb érdekkel hallgató Erzsiké; tetszettek azok az öreg urnák is, legkevésbé az ifjú vadásztársnak, Keménynek. Ennek is talán csak azért nem, mert Erzsikét nagyon érdekeltnek látta általuk. Erzsike nagy hálaérzettel beszélte el a sólyom-jelenetet, egyaránt kiemelve Székely áldozatkészségét, melylyel drága sóly­mát önkezűleg elejté, mint ama nagy ügyességet, hogy oly tá­volból épen saját madarát találta. Végre beköszöntött az est, a szekerek podgyászoltak, a vendég lovára ült. — Öcsém, — mondá az öreg Szilágyi, — a magyar em­ber kapuja különben is nyitva szokott állani, mennyivel inkább annak, ki leányom iránt annyi lekötelező tettet követett el. Fe­hérvár ugyan nincs messze, de hiszen épen ezért, holnap is ko­rán elérhetsz oda. — Igen, igen, — mondá élénken Erzsiké. — Diód még közelebb van Fehérvárnál. — Köszönöm, — felelt Székely, — de visszajövetre tar­tom föl e szerencsét magamnak. Legyen a kötelesség első a von­zalom fölött. Pár nap alatt úgy hiszem visszatérhetek, s kárpót­­lom magamat a mostani veszteségért. Aztán tiszteletteljesen üdvözlő a visszamaradtakat, lassú léptekkel folytatva útját, míg az erdő fái elfödték szem elől. Az öreg Szilágyi már visszatért a hevenyészett sátorba, hogy a hazaindulásról intézkedjék. De Erzsike tekintete pár per­­czig a távozó után veszett, mig Kemény szavai föl nem rázták merengéséből. — Lelke utána indult e jövevénynek, — mondá ez szemre­hányás hangján. — Csak igaz az, hogy az udvar emberei min­denütt hódítanak. Mint Caesar, jőnek, látnak, győznek. — Kegyelmetek férfiak mindig többet, vagy kevesebbet látnak a valónál. Az igazat soha se találják el. Ez ifjú leköte­lező tettet követett el irántam, mely nem közönséges lélekre mutat; azonkívül pár óra unalmát mulatságosan űzte tova, — annyi az egész. — És mégis elég arra, hogy Erzsike szemei hosszasan ta­padjanak útjára! Azon, édes Erzsiké húgom, én nem csodálko­zom, hogy ő sólymát kegyedért lelőtte; csak azon bámulok, hogy egy Szilágyi leány ez áldozatot ingyen elfogadta. — Ingyen? — kérdé idegenül Erzsiké. — S kegyelmed azt hiszi, hogy illő lett volna őt kárpótlással megkínálnunk? — Sőt nemcsak illőnek, de elmaradhatlannak tartom azt. Székely egyszerű, csekély birtoka köznemes; az udvarnál pedig uj ember (homo novus), kit, ha jól emlékszem, Zsigmond király fogadott föl apródjául. Ha sólymot, melynek jelesnek kellett lenni, miután „Villámot“ elverte, az udvarnál, vagy épen a tö­rök szultáni udvar szállítóinak adta volna el, oly összeget nyert volna érette, melyért két-három falut vehetett volna. S külö­nös, — mondá némi gúnynyal, — hogy Erzsike mindezt pár nyájas tekintettel és szóval kárpótolni remélte. — Kegyelmed rosz szívfejtő, — felelt pirulva a leányka. — Én nem akartam, nem mertem e lovagot ilyen ajánlattal megsérteni. — Lovagot? ő még csak lehet azzá. Szülei egészen kö­­­­zönséges, egyszerű székelyemberek, s talán innen vette még csa­­­­ládi nevét is. Különben némi részben igaza van. Nem is Erzsi­kének kellett tenni az ajánlatot. — Mi fölött vitáztok? — kérdé az öreg Szilágyi, lóháton ■ s már teljesen fölkészülve érvén az ifjak közelébe. — Arról beszélünk, hogy Székelynek lelőtt sólymáért Er­­­­zsike okvetlenül kárpótlással tartozik. — És én azt állítom, hogy el nem fogadta volna. — Simonnak igaza van, — mondá az öreg úr. — Külön­ben a dolog nem késett; megígérte, hogy jövet hozzánk betér. — Csak engem hagyjanak ki ebből a játékból, — mondá Erzsiké, — nagyon roszul esnék nekem, ha sértve érezné magát. — Igazad van, leányom, nem is a te dolgod ez. Simon majd lesz oly szives, hogy átadja ajánlatunkat. És most indul­j­­unk, a nap leszállt. Sötét lesz, mire hazaérünk. s) *) * * ) ) Simon családilag kijelölt leendő férje volt Erzsikének; e­z szerint nem csodálkozhatunk, hogy némi jogot igényelt Erzsiké S szive iránt, mely ezúttal a féltékenység jogtalanságaira vezette. Erzsike e családi intézkedésről keveset tudott; atyja, ki­­talán még Mihály fiánál is jobban szerette, nem akarta parancs­ig szavát e tárgyban igénybe venni, sőt Simon atyjának, az öreg Kemény Jánosnak nyíltan kijelenté, hogy ezt tenni sohase fogja. — Legyenek minél többek az ifjak. — fej­ezé be beszédét, — s ha Simonnnak leányom, s ennek az ifjú megtetszik, én a legnagyobb örömmel adom reájok áldásomat. De Erzsikémet ’ még csak rábeszélés által se szeretném megkötni. A mi aztán az együttlételt illette, Simonon, ki halálosan ,­ szerelmes lett választottjába, ez teljességgel nem múlt; ő többet­­ lakott Diódon, mint Gáldon, ha Szilágyiék ott mulattak.­­ Mi Erzsikét illeti, ő szives-örömest mulatott ugyan „Simon­­i bácsival“, de különben az ifjú közeledésében még ezideig olyasmit nem érzett, mi szokatlanul hatott volna reá. Talán épen a meg­­s­­szokás távol tartá lelkét azon gondolattól, hogy közte és Kemény között baráti és rokoni viszonynál egyéb létezhessék.­­ Most mélázóvá, s Kemény iránt mondhatni elfogulttá lett, s míg gondolatait több ízben Székelyen felejté. Bántotta, hogy a nemes feláldozást s talán még többet is ") tanúsított ifjú iránt, igaztalan, talán sértő eljárást akarnak köv­­­vetni. Mert hogy az ajánlat az ifjúra nézve sértő lesz, lelkében teljesen meg volt győződve. Mint fiatal leánynak, ama rang és vagyon által okozott ! NE FELEJTS. IX. ÉVFOLYAM.

Next