Nefelejts, 1867. január-december (9. évfolyam, 1-52. szám)
1867-01-13 / 2. szám
14 Köszönti száz madárba jöttünk’, S megnyílik a mennybolt fölöttünk; S mikor mindez már véget ére, Elkezdeni megint elül, Mig sziveinknek ifjú vére Ezerszer újra melegül........ Oh mondd! hogy a mi ajkaidra téved, Az a fagyasztó, jéghideg mosoly, A kín, mely gyorsan, s bizton összetéphet, A könypatak, mely arczaidra foly, A csüggedés, mely hited útját állja, Mit rejt magában olyan végtelent, Mit ennyi üdvnek fényes glóriája Egy pillanatban újjá nem teremt?! UDVARDY GÉZA. A VETÉLYTÁRSAK. — TÖRTÉNETI BESZÉLT. — P. SZATUMÁRY KÁROLYTÓL. (Folytatás.) II. Szóváltás, melyből kardváltás lesz. Vad elég volt, vidáman telt el a délután. Az új vendég elég szívességgel volt látva. Előadásait legnagyobb érdekkel hallgató Erzsiké; tetszettek azok az öreg urnák is, legkevésbé az ifjú vadásztársnak, Keménynek. Ennek is talán csak azért nem, mert Erzsikét nagyon érdekeltnek látta általuk. Erzsike nagy hálaérzettel beszélte el a sólyom-jelenetet, egyaránt kiemelve Székely áldozatkészségét, melylyel drága sólymát önkezűleg elejté, mint ama nagy ügyességet, hogy oly távolból épen saját madarát találta. Végre beköszöntött az est, a szekerek podgyászoltak, a vendég lovára ült. — Öcsém, — mondá az öreg Szilágyi, — a magyar ember kapuja különben is nyitva szokott állani, mennyivel inkább annak, ki leányom iránt annyi lekötelező tettet követett el. Fehérvár ugyan nincs messze, de hiszen épen ezért, holnap is korán elérhetsz oda. — Igen, igen, — mondá élénken Erzsiké. — Diód még közelebb van Fehérvárnál. — Köszönöm, — felelt Székely, — de visszajövetre tartom föl e szerencsét magamnak. Legyen a kötelesség első a vonzalom fölött. Pár nap alatt úgy hiszem visszatérhetek, s kárpótlom magamat a mostani veszteségért. Aztán tiszteletteljesen üdvözlő a visszamaradtakat, lassú léptekkel folytatva útját, míg az erdő fái elfödték szem elől. Az öreg Szilágyi már visszatért a hevenyészett sátorba, hogy a hazaindulásról intézkedjék. De Erzsike tekintete pár perczig a távozó után veszett, mig Kemény szavai föl nem rázták merengéséből. — Lelke utána indult e jövevénynek, — mondá ez szemrehányás hangján. — Csak igaz az, hogy az udvar emberei mindenütt hódítanak. Mint Caesar, jőnek, látnak, győznek. — Kegyelmetek férfiak mindig többet, vagy kevesebbet látnak a valónál. Az igazat soha se találják el. Ez ifjú lekötelező tettet követett el irántam, mely nem közönséges lélekre mutat; azonkívül pár óra unalmát mulatságosan űzte tova, — annyi az egész. — És mégis elég arra, hogy Erzsike szemei hosszasan tapadjanak útjára! Azon, édes Erzsiké húgom, én nem csodálkozom, hogy ő sólymát kegyedért lelőtte; csak azon bámulok, hogy egy Szilágyi leány ez áldozatot ingyen elfogadta. — Ingyen? — kérdé idegenül Erzsiké. — S kegyelmed azt hiszi, hogy illő lett volna őt kárpótlással megkínálnunk? — Sőt nemcsak illőnek, de elmaradhatlannak tartom azt. Székely egyszerű, csekély birtoka köznemes; az udvarnál pedig uj ember (homo novus), kit, ha jól emlékszem, Zsigmond király fogadott föl apródjául. Ha sólymot, melynek jelesnek kellett lenni, miután „Villámot“ elverte, az udvarnál, vagy épen a török szultáni udvar szállítóinak adta volna el, oly összeget nyert volna érette, melyért két-három falut vehetett volna. S különös, — mondá némi gúnynyal, — hogy Erzsike mindezt pár nyájas tekintettel és szóval kárpótolni remélte. — Kegyelmed rosz szívfejtő, — felelt pirulva a leányka. — Én nem akartam, nem mertem e lovagot ilyen ajánlattal megsérteni. — Lovagot? ő még csak lehet azzá. Szülei egészen közönséges, egyszerű székelyemberek, s talán innen vette még családi nevét is. Különben némi részben igaza van. Nem is Erzsikének kellett tenni az ajánlatot. — Mi fölött vitáztok? — kérdé az öreg Szilágyi, lóháton ■ s már teljesen fölkészülve érvén az ifjak közelébe. — Arról beszélünk, hogy Székelynek lelőtt sólymáért Erzsike okvetlenül kárpótlással tartozik. — És én azt állítom, hogy el nem fogadta volna. — Simonnak igaza van, — mondá az öreg úr. — Különben a dolog nem késett; megígérte, hogy jövet hozzánk betér. — Csak engem hagyjanak ki ebből a játékból, — mondá Erzsiké, — nagyon roszul esnék nekem, ha sértve érezné magát. — Igazad van, leányom, nem is a te dolgod ez. Simon majd lesz oly szives, hogy átadja ajánlatunkat. És most induljunk, a nap leszállt. Sötét lesz, mire hazaérünk. s) *) * * ) ) Simon családilag kijelölt leendő férje volt Erzsikének; ez szerint nem csodálkozhatunk, hogy némi jogot igényelt Erzsiké S szive iránt, mely ezúttal a féltékenység jogtalanságaira vezette. Erzsike e családi intézkedésről keveset tudott; atyja, kitalán még Mihály fiánál is jobban szerette, nem akarta parancsig szavát e tárgyban igénybe venni, sőt Simon atyjának, az öreg Kemény Jánosnak nyíltan kijelenté, hogy ezt tenni sohase fogja. — Legyenek minél többek az ifjak. — fejezé be beszédét, — s ha Simonnnak leányom, s ennek az ifjú megtetszik, én a legnagyobb örömmel adom reájok áldásomat. De Erzsikémet ’ még csak rábeszélés által se szeretném megkötni. A mi aztán az együttlételt illette, Simonon, ki halálosan , szerelmes lett választottjába, ez teljességgel nem múlt; ő többet lakott Diódon, mint Gáldon, ha Szilágyiék ott mulattak. Mi Erzsikét illeti, ő szives-örömest mulatott ugyan „Simoni bácsival“, de különben az ifjú közeledésében még ezideig olyasmit nem érzett, mi szokatlanul hatott volna reá. Talán épen a megsszokás távol tartá lelkét azon gondolattól, hogy közte és Kemény között baráti és rokoni viszonynál egyéb létezhessék. Most mélázóvá, s Kemény iránt mondhatni elfogulttá lett, s míg gondolatait több ízben Székelyen felejté. Bántotta, hogy a nemes feláldozást s talán még többet is ") tanúsított ifjú iránt, igaztalan, talán sértő eljárást akarnak kövvetni. Mert hogy az ajánlat az ifjúra nézve sértő lesz, lelkében teljesen meg volt győződve. Mint fiatal leánynak, ama rang és vagyon által okozott ! NE FELEJTS. IX. ÉVFOLYAM.