Nefelejts, 1867. január-december (9. évfolyam, 1-52. szám)

1867-06-30 / 26. szám

IX. ÉVFOLYAM. NEFELEJTS. — Miként a mély álomból ébredő: „— Undok, gonosz fiú, testvéred ő!“ Dermedve néz, honnan repült a hang; És térdei a porba omlanak. — Zetének is fájdalma iszonyú: Az átkosés...ime,tett a­­ gyanú! És bűne, hajh, szivébe tőrt üt . . . S az árva nő? A nő megőrült. XXIII. Mint új vihar pusztult világ felé: Kábult fejét az ifjú felveté. Arczáról, ah, lesírt a bánat. Ajkán panasz beszéde támad: „Szép volt a lány, és én szerettem őt, Szentül, híven: tanúm az ég, a föld! De tiltva volt, hogy értté égjek. Tiltott a fa, azért a vétek. Kié a bűn, ki fog lakolni itt? Pokolra vetve, nem leszünk mi mind! Hibás — igen; de — bűnös, ah, ki már : Mint te, atyám, kit vádol a — tudás. De földi életünk, az összetörve; A szív, ha ezred évig is könyörgne: Meg nem leli a béke szent honát, A természet soha meg nem bocsát! — Zsarnok lehetsz, igaz biránk soha! Börtönt e lány miért is kóstola? Hiéna-düh nem tépi össze kölykét: És te a porba tiprád, im,­e törvényt. — Büntess ... De azt ne hidd, hogy ez kiment: Felbomla­­tt minden erkölcsi rend; Dögvész levél; benned pokol a szív, Álmodban is a kárhozatra hiv. Elkárhozott legyél a bűnös földön; Számodra percznyi nyugalom ne jöjjön ; Templomba menve, elveszítsd az utat; Rablók közé vigyen az öntudat; Élni ne tudj ; meghalni ne vágyj; És mint a kit ég, föld feledve hágy: Egy századig legyél ekként gyötörve . . .“ ,„— Véged van itt, silány fiú, örökre!­“ S parancs helyett kardot ragadni fut. Az ifjú néz! — kitérni nyílt az út; S gyilkos leend: atyjára hogy ha törne! . . . „Lovat elő!" Röpítve száll a mén. ,„Utána mind!“" Kiált, üvölt a vén. XXIV. Álmából, ah, a nő fölébredett, Kihalt a zaj, fölrázta őt a csend. Mellén lefolyt ruhája, rongya, Romlott haját keblére vonja: S felhőbe vész a két virág-halom, Titkot reá szemérem árnya von. Fáradt a test, az arcz merev, sötét: Láthatni rajt’ a lélek éjjelét. Szemét kiküldi, mint a röpke nyílt; Sötét van ott, a merre ő tekint! És ő figyel, s a messzeségbe lát, Űzött fiút és üldöző apát; S a gyorsaság, mely űzi azt, meg ezt: Lomha árnyékot hagyni elfelejt. — Még most elől rohant az iQu vér. De az öreg mindjárt nyomába ér, Oh, a harag gyorsabb, mint a remény... — És most kivág az útról a legény... Oh, bár ne tette volna azt, Megfogja őt iszap, s benőtt h­araszt... Horkant... meging... kidűl a mén, S szivét hasítja át a vén. És szól a nő: „megmentlek én, Csak várj reám én kedvesem; A gyermeket fölkeresem: Legyen velünk szegény, szegény!" — Fáklyát ragadt, a várba fut, A merre bolyg, egy láng az út; Kis gyermekét karjára veszi, S űzik tovább képzelgést. „Csak várj reám, megmentlek én!" Rohant a termek szőnyegén, A kertbe’ lent, az udvaron Tépi haját a fuvalom. „Megmentlek én, csak várj reám!" Törtet amott a vár falán, Testét a kő, tövis megvérzi... Száz ölnyi mélység vár reá, Száz ölnyi méljbe hull alá... Oh, uram irgalmazz néki!! XXV. — És visszaindult vén Zete. — A szolga­nép az ott maradt: Temetni a boldogtalant, Kit sírba vitt gyász végzete. — — Lassan haladt a paripa: Kétszer hág önnyomdokiba, Egy sas vijjog feje fölött, S kővé válik körül a föld. *) Nem is ügyel, mit bánja ő, Ha nem is lesz több legelő!? Végre, aztán megáll szépen, A sülyedt **) vár közelében. ... Szétnéz Zete, és a mit lát, Egy elhamvadt, kihalt világ, A mely mind csak őtet hijja: Bolondos ősz, jöjj a sírba! — A sír, — a sir! De sírja hol van? És könnyet ejt vad fájdalomban. Megtépi galamb-ősz haját; Könye hahotába csap át; Mint a pehely lovára pattan, S vágtatni kezd őrült rohamban. Sóhajt a föld, jajgat a hegy; Sír a patak, a merre megy; Virág­kehelyből kél a szellő, De versenyre kelni szégyel­l. '*) A monda szerint. **) A monda szerint. Sz. O. 26 s \ \ sc ssssssssS­­ss 311

Next