Nefelejts, 1868. január-december (10. évfolyam, 1-52. szám)
1868-09-27 / 39. szám
X. évfolyam, 39. szám, 1868. Szeptember 27. NÉPDAL. Oly szép szemem hogyha volna énnekem, Oly szép szemem, mint neked van kedvesem, Fűre-fára, lányról-lányra nem néznék, Csak az egyre, kit igazán szeretnék. Messze van a csillag a tó vizétől, Még messzebb én gyönyörű két szemedtől, Mégis mint a csillag a tó vizében, Tükröződik tekinteted szivemben. Ez a két szem lesz még az én halálom, Isten neki! hadd öljön meg, nem bánom; Hadd álmodjam e két szemről végtelen, S ne költhessen föl álmomból senki sem! Pest, junius , 1865. SZENDREY JULIA: SZERETET NÉLKÜL. — BESZÉLY. — DOMINKOVICS MÁRIÁTÓL. Mintegy húsz évvel ezelőtt, mint lelkész Toulonban a fegyenczházban voltam alkalmazva. Egy estre , midőn a szerencsétlen élőhalottak — mert ez épület lakóit miként nevezhetném máskint — a napi terhes munka után, nedves sötét hézagjaikba már bezárva, kifáradtan, szalmáikon mozdulatlanul feküdtek — az üde léget élvezendő, kimentem a csendes üres udvarra. Körültem mindenütt némaság uralgott, csak élénk képzelődő tehetségem volt itt-ott egy elhaló sóhajt vagy elfojtott szitkot hallhatni. Elgondolkozva járkáltam le s föl, midőn a felügyelők egyike hozzám lépett, s durva, érzéketlen hangon mondá: — A 17-ik számú fogoly, azon beteges nő, kivel gyöngeségei miatt annyi bajom volt a munkánál, kit ön is ismert uram, tegnapelőtt éjjel meghalt; ma eltemettük s fekhelyén ezt találtuk: — mondá egy iratcsomagot átnyújtva. Én anélkül, hogy beletekintettem volna, oldalzsebembe tettem azt, de mivel azon halvány, fiatal nő, ki szónoklataimat vasárnaponkint mindig oly figyelemmel hallgató, érdeklőtt fölmentem szobámba, meggyújtom lámpámat, s kivéve a finom vonásokkal beírt iratcsomót, olvasni kezdém a következő lapokat: „Élettörténetem. Érezvén, hogy erőm napról napra fogy, nem akarok meghalni a nélkül, hogy élettörténetemet le ne írjam e kornak, tanulságául annak, hogy a szeretet hiánya — mely fájdalom napjainkban annyira érezhető s melyet embertársainktól tapasztalunk, mily iszonyú tettekre képes ragadni, mennyire elfásithatja a szivet, s eltompíthatja a jó hajlamokat. Mennyi bűntől, kétségbeeséstől, s magától az alásülyedéstől volna képes megóvni a szeretet, egy elkeseredett perczben tapasztalt gyöngédség a kétségbeesés pillanatában ejtett vigasztaló szó. De hiszen mai nap nem szemébe nevetnének-e azon embernek, ki a szeretet által akarná életre kelteni e romlott emberiséget, s kiirtani a bűnt. Mivel senki sem akar nevetségessé lenni, tehát mindenki óvakodik azt az érzelmet elárulni, mely már nem dívik többé s egyszersmind kényelmetlen is. De félre az okoskodásokkal, az idő halad, hadd kezdjek élettörténetem leírásához. Marseilleben születtem, atyám gazdag gyáros volt;anyámat nem ismertem, mert alig voltam három hónapos, midőn egy tánczmulatságból hazatérve meghűtötte magát, tüdőlobbot kapott s meghalt. Öt éves koromig miként éltem, nem tudom, mert csak e kortól kezdve emlékezem mindenre vissza, mi velem történt. Egy reggelen a szokottnál csinosabban felöltöztettek, s miután a város egyik legélénkebb részén laktunk, fő mulatságom volt az ablakon kinézni, és szemlélni az alant zsibongó tömeg különböző jelmezeit. Amint ama reggel is így kinéztem, egy fogat állt meg házunk előtt, melyből atyám s egy szép fiatal hölgy szálltak ki. Atyám csinos barna férfiú volt, ki minden kényelemmel, sőt mondhatni fényűzéssel vett úgy gyermekkoromban, mint későbbi éveimben körül, de mindig hidegen s a gyöngédség legkisebb jele nélkül bánt velem. Néhány percz múlva föltárult az ajtó, s a fiatal hölgy atyámtól kisérve belépett. — Hildegarde, — mondá atyám, hozzám lépve, — ezen hölgy itt anyád, ezentúl neki kell az öreg Anna helyett engedelmeskedned, s parancsait teljesítened. 39