Nefelejts, 1869. január-december (11. évfolyam, 1-52. szám)

1869-05-23 / 21. szám

242 NEFELEJTS. volt, minden nap újabb meg újabb kalandok szövésén törték fejüket. A féltékenység szörnye, ismeretlen állat volt előt­tük, sőt oly gyöngéd figyelemmel voltak egymás iránt, hogy ha közülök valamelyik egyik-másik szépnél látszólagos előnyt vívott ki a másik­ kettő fölött, ezek, nemhogy nehezítették vol­na küzdelmeit, sőt azt minden áron elősegíteni törekedtek. Ritkán is lehete őket egymás nélkül látni nyilvános he­lyeken, mulatságokon, s az ifjúság bennök őszpontosítá a ba­rátság szentháromságának eszméjét. És nem is ok nélkül, mint később tapasztalni fogjuk. Megengednek tisztelt olvasóink, hogy őket nem saját, ha­nem költött neveiken mutatjuk be; kik őket ismerik, úgyis azonnal kitalálják, kik rejlenek ez álnevek alatt. Különben is, a történet lényegére nézve mindegy bármi nevet viseltek le­gyen hőseink, kik közül még életben vannak. Mindhárman régi jó magyar nemes család ivadékai vol­tak. Születésükkel kellő arányban állott műveltségük és jel­lemük. Botrányos csínyekben soha részt nem vettek; feélemé­­nyük szerelmi kalandok Szövésében rejlett, mihez,­­ ha le­számítjuk is külkellemeikben rejlő előnyüket — nagyon értettek. A három ifjú közül legkiválóbb volt Nérey Károly. Ter­mete a legszabályosabb. Nemes, finom arczélét koromsötét ba­jusz és szakál diszn­é; nagy kék szemei s finom metszetű fas­orra arczának bizonyos parancsoló, hóditó kifejezést adtak s ha mosolygott, vakító fehér fogai a sötét bajusz alatt oly igéző­­leg tűntek elé. A hölgyeknek eszménye volt ő, s bár minden nő iránt egyaránt udvarias volt, senki sem dicsekedhetett, hogy szivét lebilincselte. Tarpay Endre szintén érdekes alak volt, kit egy tekin­tetre nem lehetett úgy odahagyni, hogy még egyszer szemébe ne nézzen az ember. Nem volt ugyan oly kihívó szépség, mint Nérey, de alakja nem kevésbé szabályos; termetre előbbinél nagyobb s egész lényén a férfias erő kinyomata látszott. Torzonborz bajuszával, daliás arczával Márs hadistent jutatta eszünkbe. A harmadik ifjú Esztári Béla volt. Magas, karcsú ifjú vi­lágos gesztenyeszín hajjal, szépen domboruló értelmes homlok­kal s világos-barna ragyogó szemekkel ékeskedő ifjú volt ez-Mindhárman pedig vidám kedélyre, könnyűvérre, elmés­­ségre, és társalgási finomságra nézve annyira hasonlítanak egy­máshoz, mintha csak édes testvérek lettek volna. És ép ebben rejlett azon delejes vonzalom, mely őket oly elválhatlan, önzést nem ismerő barátokká tette. Voltak, kik e hie­delemben annyira mentek, hogy Castor és Pollux baráti érzü­letét csak egyszerű mindennapi czimboraságnak lárták, e szent szövetséghez viszonyítva azt. Mintegy negyedóra múlt el, mialatt még mindig a Zrínyi előtt állván, nem tudták elhatározni, a város melyik részébe vegyék útjukat. Már épen indulóban voltak ifjaink a hatvani­ utcza felé, midőn előttük gyönyörű arczu fiatal leányka haladt el. Szeme elé mesterileg faragott finom elefántcsont legyezőt tartott, de ez nem volt elegendő arra, hogy ifjaink fürkésző tekintete oly szemsugarakkal ne találkozzék, mely őket legott egyszerre átvillanyozta. Némán, mintegy megkövülten tekintenek e bájos jelen­ség után, kinek ízlésteljes piperéje egyelőre is előkelő hölgyet gyanittatott. — Soha életemben nem láttam szebb hölgyet még ál­maim világában sem! — szólalt meg Esztári, még mindig a zerge­ könnyedséggel tovahaladó lány után bámulva. — Valóban szép­ a teremtésnek valódi remeke! — szólt Tarpay. Nérey még egy szót sem szólt, sőt úgy tetszett, mintha nem is hallotta volna barátainak megjegyzéseit. Végre midőn a hölgy már a Grassalkovics-palota köze­lében járt, Nérey hirtelen barátaihoz fordult s hevesen kérdé: — Melyikőtök ismeri e hölgyet? — Most láttuk őt először életünkben! — volt az ifjak válasza. — Pedig nekem e hölgygyel beszélnem kell okvetlenül. Ily nőt életemben még nem láttam soha, bírnom kell őt, ha ég-föld összerendül is! Várjatok itt kissé reám! —Ezzel gyor­san tova indult azon irány felé, merre a szép tündért men­ni látta. — Hohó! Édes Károlyom! — szólt Tarpay, nem addig van az. Neked még semmi előjogod nincs e hölgyre nézve. Egy­szerre láttuk mindhárman, egyszerre lelkesedtünk föl látására, az ismerkedésből mi is osztályrészt követelünk! Eközben gyors léptekkel haladtak Nérey mellett. — De barátaim, engedjétek meg, de itt osztályrészről szó sem lehet. Én e hölgyet ép úgy mint ti, most láttam ugyan először, de egy pillanat elég volt arra, hogy beleszeressek s kezemet, szivemet ajánljam neki föl. Én ez angyalt nőül akarom venni . . . — Mintha csak szándékomat lested volna el, vagy szi­vem rejtekéből olvasnád ki érzelmeimet! — szólt Endre mo­­solylyal. Én is e hölgy szerelme által vélem földi mennyemnek föltárulását. — Ne töltsük az időt versenygéssel! — szólt közbe Esz­tári. — Miután ugyanegy hajóban evezem veletek s engem is megragad, miként titeket a szerelem bubája, rövid tervem ez; siessünk utána, mutassuk be magunkat előtte; adjuk elő ko­moly szándékunkat, hogy őt mindhárman nőül óhajtjuk venni s bízzuk a választást tetszésére. Kit e hölgy választaná csak az lehet férje. Ellenben ha hármunk közül egyikünk sem hó­díthatja meg szivét, szépen visszavonulunk s megkíséreljük, egymást, szerelmi bánatunkban vigasztalni. Nos, az idő rö­vid, — mindjárt közelében leszünk szivünk bálványának, — beleegyeztek? . . . — Helyesen! Döntsön e szép hölgy sorsunk fölött. A leánykától már alig lehettek harmincz lépésnyire, mi­dőn ez, az uri-utczán át a váczi-utczába tért be. Ifjaink mindenütt nyomban követték. Mielőtt e bájos hölgy a váczi-utcza egyik palotájának kapuján befordult volna hátra tekintett, s midőn az ifjakat közelében megpillantó, a mint ezek sugárzó arczczal feléje közeledtek, a gyönyörű arczon a legszebb biborszin öm­lött el. Pillanatig tétovázott, mert lépteik irányáról ítélve azt hitte, hogy ők is ugyanezen épületbe mennek s helyesebbnek gondolá, ha maga előtt látja őket elvonulni. De az ifjak félkört képezve megálltak s a hölgyet tiszteletteljesen üdvözölve, Nérey kedves, csengő hangján azonnal a következő szavakat intézé a szép ismeretlenhez: — Bocsánat, ezer bocsánat kisasszony, hogy pár pilla­natra föltartóztatni bátorkodtunk. Mielőtt e szokatlan föllépé­sünket igazolnék, szükséges, hogy először is bemutassuk ma­gunkat. Én Nérey Károly vagyok, e barátom itt Esztári Béla s­emez Tarpay Endre, mindannyian jó család ivadékai. E szó- XI. ÉVFOLYAM

Next