Nefelejts, 1869. január-december (11. évfolyam, 1-52. szám)

1869-01-03 / 1. szám

OCTOBERBEN. (1849.) Merre tűntél, mivé lettél Völgyek, halmok fris virága ? Mért halványulsz, miért hervadsz Erdők, berkek lombos ága? Sirján, kik elestek A véres csatákon, Halott-koszorúnak Hullatám virágom; S mig egy uj tavasznak Piros fénye támad, Halovány szinemmel Gyászolom hazámat. Fényes hajnal, vidám hajnal Régi fényed, kedved hol van? Tiszta kék ég mért jelensz meg Oly korán már gyászpalástban ? Fényünk villogásán Halt el kardotoknak, Szemeink a könytő’l Nem mosolyoghatnak. Szégyen és gyalázat Ég lelkünk haragján, Megtagadva tőlünk Boszúálló villám. Lenge szellő, játszi szellő Merre röpkedsz szárnyaiddal? Hova lettek kísérőid: Enyhe harmat és madárdal? A harmat könynyé lett, A dal hattyúének, Társim vér, sóhajtás És átok levének. És viharrá nővén Járom a világot, Szálljon zsarnokokra Vér, sóhajtás, átok! I­ .m .Jl mjí------------- IRODALMI ARCZKÉPEK. BURNS. I. Anna királynő uralkodása szomorú korszakot jelöl az an­gol költészet történetében. A Shakespeare kezében magasra emelt fáklya ragyogó fénye méltatlan utódokra esett, s a ha­nyatlás nyomai napról napra szembetűnőbbek lettek. A költé­szet, mely egyedül korrectségre törekedett, s minden súlyt a csinos és értelmes kidolgozásra fektetett, nagyobb szabású te­hetségeket nem mutathatott föl, mert a műtörvények halmaza egészen kivetkőzteté a költőket eredetiségükből. A költők csu­pán előkelő, mivel a körök számára dolgoztak, s a költészet képzett, tudós jelleget öltött. Az angol lyra lassan kint egy kis fellengés, de szűk eszmekörre szorítkozott, s a költői igazságot és természetességet az alak tökélye helyettesité. Inkább a gon­dolat, mint az érzelem lyrája lett uralkodóvá, s a nép szíve ekként egészen érintetlen maradt. Gray, Young és Thomson a város zajából örömest menekültek ugyan a falu csöndes magá­nyába, s volt is érzékük a tájkép szépsége iránt, melyen sen­­timentális szeretettel csüggöttek, de nem éltek együtt a nép­pel, s nem tudták visszatü­kröztetni annak természetes naivsá­­gát. Költészetük szüntelen cob­urnusban járt. E csupán az értelemhez szóló költészet azonban csakha­mar lejárta magát s a közönség szüntelen valami új után epe­­kedett, mi fölzavarná a correct iskola unalmas egyhangúságát. Ossian, Chatterton régi énekei, Percy ballada-gyűjteménye és Shakespeare a könyvtárak poros polczairól újra előkerültek. Az újabb nemzedék közül Cowper volt az első, ki megértette az angol közönség óhajtásait. Lantján uj hangokat adott, min­dent szivének mélyéből merített s nem utánzá szolgailag a ré­gibb költőket, de külalak tekintetében durva és darabos volt. Cowpernek azonban Macaulay szerint a Moses szerepe jutott, föltörte a rabság zárjait, de az ígéret földére már be nem lép­hetett. Egy igénytelen skót földmives számára volt föntartva a siker koszorúja. Ez igénytelen skót földmives Burns Róbert volt. Burns egyszerű dalokat irt, a lyrát kivéve, a költészet más ágában alig tett kísérletet, de benső szükségből énekelt s jelentősége épen abban áll, hogy a szabályos egyformaság kor­szakában igaz és őszinte hangot adott érzelmeinek, s az angol lyrában az egyéniség általa jön uralkodóvá. Burnsnek jutott .

Next