Nefelejts, 1869. január-december (11. évfolyam, 1-52. szám)
1869-11-21 / 47. szám
554 NEFELEJTS. E hirtelen, bizalmas hangban régi meghittség nyilatkozott. — Nemé! — felelt Rajnai mereven. Az ifjú hölgy szép, keskeny ajkai kínosan húzódtak öszsze; de uralkodott magán, s tettetett élénkséggel kérdé: — Hogyan? ön nős? Nézze, mama, Rajnaiul’ megnősült s el sem hozta hozzánk a feleségét. — Valóban! — csodálkozék az öreg asszonyság is. — Nem ok nélkül mondtam én, hogy rosz ember. És mióta? ha szabad kérdeznem. — Két hét óta! — felelt Rajnai az előbbi hidegséggel. — Ah ha! és neje? itt van? — Igen, az uszodában. Őt várom. — Mi is fürödni akarunk. No jer, Bella, mi lett? — Semmi, mamám! Isten önnel, Rajnai úr. Rajnai szó nélkül meghajta magát. A hölgyek távoztak, ő pedig ismét visszaült helyére, figyelemmel kisérte őket, mig a női uszodába beléptek, aztán fejét ismét tenyerébe rejtve, egészen térdére hajta le, s nem is emelte föl, mig egy kis fehér kéz nem ért vállára s egy szelid női hang nem súgta fülébe : — Mehetünk, Gusztáv! II. Rajnai Gusztáv ur meglehetősen jelentékeny s igy tekintélyes törvényszéki hivatalnok volt. Szegény ifjú lévén, korán megszokta a maga lábán való járást. Saját erejéből vas-szorgalommalküzdte föl magát oda, ahol most állt. Nem vett igénybe pártfogást, nem kereste senki kegyét, nem csúszottmászott; általában igen merev, büszke, szívós jellem volt. Fiatal korában — azaz tulajdonképen most is fiatal volt, nem több huszonnyolcz évesnél, tehát nőtlen korában — meglehetős élénk életet élt. Hivatalos dolgaitól felmaradt szabad idejét itt is, ott is, társaságokban, nők körében, nyilvános helyeken töltötte el. Ekkor egyszerre megváltozott. Visszavonta magát mindenhonnan. Kis idő múlva megnősült, így találkozott vele ama régi ismerős család, melyhez annak idejében igen gyakran járt s melynek körében nem egy kellemes órát töltött. Rövid idő alatt sok megváltozott. Gusztáv és Eliz kisaszszony mint idegenek állottak egymással szemközt: „Uram“ — „kisasszony!“ Nem régen másként volt még ez, úgy voltak egymás irányában, mint rokonok, sőt még jobban, még annál is jobban, mint jegyesek. De ennek egyszerre vége lett. Nem tudná annak okát senki sem megmondani. Szeszély volt-e? gyermekes összekoccanás, ami szerelmesek közt hamar megesik ? Nem értették meg egymást ? Elég az ahoz, hogy Rajnai egy áttörhetlen ajtót tett a visszatérés elé: hirtelen megnősült. Eliz kisasszony csak várta egy darabig, hogy majd megtér. Akkor egyszerre úgy találkozott vele, mint nős emberrel. Képzelhető, hogy mily jogosult volt a mama kérdése: mi bajod? Persze, semmi! ilyenkor azt szokás felelni, hanem a szívben bent, mit éreznek ott? Még aznap délután Rajnai következő levelet kapott: „Az isten szerelmére, miért tette ezt? szeretett engem , valaha,vagy soha? Alig tudok magamhoz térni meglepetésembe és fájdalmamból. Hogyan történhetett az? vagy csak tréfa, csak álom az egész? Ah, mondja, ugye nem komoly, nem van ló ? Hiszen szeretett engem, hisz engem szeretett! Magyarázza meg nekem, feleljen nekem, az ég nevére kérem! Poste restante. T. E. Eliz.“ Leült, fogta tollát s következő választ irta: „Nem tréfa és nem álom, hanem szomorú való. A körülmények idézték elő. Kegyedet szerettem s szeretem most is. S jobban, mint valaha. Ne igyekezzék többet tudni. Feledjen el.“ Másnap új levél jött: „Én nem akarom, nem tudom elfeledni. Nem akarok lemondani. Beszélni akarok, beszélnem kell önnel. Legyen ma a józsef-téri sétányon öt órakor.“ Rajnai megjelent. Eliz kisasszony már messziről sietett feléje. — Ah, vigasztaljon meg. —• suttogó. — Nagyon szerencsetlen vagyok. — Én is! — viszonzá Rajnai. Karját nyújta a hölgynek, és sétálva megindultak a falsort helyettesítő cserjék közt. — Ön is szerencsétlen ? — kérdé meglepetve Eliz kisasz■ szony. — Hát miért nősült meg? Nem szereti nejét? — Annak története van! — feleli Rajnai. — Megírtam, hogy csak kegyedet szeretem, és az igaz. Hanem . . . — Hanem? Beszéljen, az ég szerelmére kérem. — Hanem kénytelen valók! Oh, ha tudná, Eliz, mennyit s szenvedtem! De férfi vagyok. Kiállottam. — Tehát nem ama csekély összekoccanás miatt történt? ! —Oh,, dehogy! — Hát nem haragszik rám? — Mily kérdés?! Hogy tudnék én kegyedre haragudni? Nem is tudom már, min zörrentünk össze. Tréfa volt az egész, ez pedig szomorú valóság. Csak véletlen, hogy az időpontok összeestek. De ha a legjobb viszonyban lettünk volna is, megnősültem volna. Hisz megnősültem, pedig mint szeretem kegyedet! Csak kegyedet szeretem. — De magyarázza meg. Nem értem. E tény oly ellentétben áll szavaival. — Pedig a dolog egyszerű. Mialatt kétszer végig megyünk a sétányon, elmondom. Forduljunk vissza, ha úgy tétesszik. Tehát volt nekem egy igen kedves barátom. — Csak volt? — Már meghalt. Ez szerette az én mostani feleségemet. — Ismerte ön őt már akkor? — Ismertem, de nem közelről. Úgy volt, hogy barátom nőül veszi. Akkor egyszerre meghalt, sorvadásba esett, amire mindig hajlandó volt és . . . — És? — És halálos ágyán arra kért, hogy ha becsülete és túlvilági nyugalma kedves előttem, vegyem nőül jegyesét. — És ön? — Én megfogadtam, esküvel ígértem meg neki. És ígéretemet megtartottam. Oh, Eliz, ha tudná, mennyit szenved III. XI. ÉVFOLYAM