Nefelejts, 1869. január-december (11. évfolyam, 1-52. szám)
1869-05-30 / 22. szám
LÁTTAM TEGNAP EGY SZÉP LEÁNYKÁT . . .*) Láttam tegnap egy szép leánykát. — Ugye, hogy ebben nincs még semmi? Csakhogy én már e szép leánykát Nem egyszer láttam erre menni . . . E szép leányka oly halvány volt. „Nos lsz — mondhatják — mi van ebben ?“ Csakhogy e lányka halványságát Se most, se máskor nem szerettem . . . Mint mindig, most is úgy mosolygott: „Mit érdekel ez — mondják — minket?“ Csakhogy ez ismert mosolygásból Jót lelkem soha nem merített . . . ... Ma már e szép lány halva fekszik. Hát mi különös? ugye kérem? Csakhogy a halált ő hivá el, Bár szerelem sem dúlt szivében . . . Temetni talán holnap fogják. „Mi közünk hozzá!“ — szólnak végre. Pedig kár, mert lám, én tudom, hogy Senki sem megy e temetésre. BENEDEK ALADÁR. REGINA. — BESZÉLY. — Irta: SÁRVÁRY ELEK. (Folytatás.) E naptól fogva Regina kedélyhangulata egészen megváltozott. Az előbb oly vidor, csaknem szilaj leányka, ábrándozó s szórakozott lett, s habár vidámsága nem csökkent is szembetünőleg, de a háziaknak gyakran kelle szeszélyeit tűrniök, — s ez olykor a zsarnokságig fokozódott, ha néha megtörtént, hogy Nérey a „légyott“ kijelölt órájában meg nem jelent. — Leányom! — szólt egy napon atyja— te egy idő óta egészen megváltoztál. Bizonyos izgatottság vonul át olykor egész lényeden, s kedves, vidám csevegésedet csak ritkán hallhatjuk; a mellett oly titkolózónak látszol . . . Mondd kismadaram, mi bántja lelkedet? Légy őszinte atyád előtt, ki téged oly igen szeret . . . — Atyám! — válaszolt a szép gyermek, karjaival körülölelve atyja nyakát, — bocsáss meg, ha netalán egy idő óta elhanyagoltalak. Gyermeki hálás érzületem mindig a régi maradt irányodban, mit őszinte vallomással bizonyítok be. Én . . . én . . . — Nos, bátran kis leányom! bűnt ártatlan szived úgysem követett el . . . nincs mit félned vagy szégyenlened. Regina arczát biborpirosság lepte el; még szorosabban ölelte át atyját s alig hallhatólag, mint tavaszi szellő lágy fugalma vonult el a férfi füle mellett e két rövid, de nagyjelentőségű szó: „Én szeretek!“ . . . Az atya e szavakra komoly tekintetet vetett leányára, ki nem merte szemeit fölvetni rá. — Tudod-e gyermekem, hogy a szivnek azon értelme, mit emberi nyelven szerelemnek neveznek, egész életre kihat. Isten adománya ez, de jaj, ezerszer jaj annak, ki ez égi ajándékot méltatlanra pazarolja. Mondd gyermekem, ki azon férfi, ki szivedben azt az érzelmet fölébreszté? A lányka hirtelen fölegyenesedett, s atyjának kezét remegő kezével megragadván a pamlaghoz vezette, mig ő maga egy támlás székre veté magát. — Mielőtt keblem szent titkát föltárnám előtted atyám, s megnevezném a férfit, kit szivem oly kimondhatlanul szeret, halld szilárd határzatomat. Én gyermekségem óta szabad akarattal voltam fölruházva, mióta tudniillik a jó és rész közötti különbség felől magamnak kellő fogalmat szereztem, úgy igyekeztél nevelni, hogy lelkemnek szabad röpte legyen, — és én megszoktam, eszemnek és szivemnek sugallatát követni mindenkor, habozás nélkül. De nem untatlak hosszas kitérésekkel, atyám! Röviden: én nem rég egy férfit láttam meg, kinek lénye lelkemben már rég élt, de határozatlan körrajzban; egy eszménykép, melyről nem tudtam, föltalálom-e ez életben valaha. Egy napon megpillantom őt s a lelkemben rég fejlődött eszmény *) Mutatvány Benedek Aladár június elején megjelenendő „Legújabb költeményei“-ből.