Nefelejts, 1870. január-december (12. évfolyam, 1-52. szám)
1870-10-09 / 41. szám
480 Tévedések vigjátéka. (Beszély.) Sellyei Jenő. I. Kedves barátnőm!— Végre erőt vettem magamon és elutazok. Oh! hisz utaznom kellett, néném akarta így ! Utaznom, hogy világot látva, szórakozva, enyhüljön szivem sebe az uj vándorláson. Utazásom czélját — a regényes Balaton táját — tegnap értem el. Midőn leszálltam kocsimról, B... báróné már az urasági lak ajtajánál várt, mert jó néném előre tudata vele megérkezésem napját és óráját. Mihelyt megpillantott, nyakamba borult és megölelt. Kezdetben zavarba ejtett jósága, de egyházamban oly sok szépet és jót mondott, hogy zavarom csakhamar eltűnt. Olga — ez a báróné neve — azonnal magával vonszolt, s mire kis lakó küszöbét átlépek, oly bizalmasakká lettünk, mintha barátságunk évszámba menne. „Tégy úgy, mintha otthon volnál!“— szólt a báróné, midőn szobájába léptünk. — „E bondoirt számodra készítem, nos kedves Margitom — hogy tetszik?“ „Majdnem oly barátságos, mint tulajdonosa“ — felelém nyájas hangon. „Hogy hányod a bókokat!“—szakító félbe —„meglátszik hogy nagy városból jösz. Most azonban falun vagyunk; ezentúl számodra nem vagyok többé báróné, egyszerűen Olgának nevezz. Szomorkodnám, ha nehezedre esnék; de itt én vagyok a háziasszony, s lakóimtól némely pontban föltétlen engedelmességet követelek.“ S anélkül, hogy feleletemet megvárta volna, kezemnél fogva pompás kertjébe vezetett, megmutogatta ritka virágait, megnevező azokat, s midőn elfáradtunk, fa- és bozót-takarta kies kerti lakába vezetett. „Tudom, e kerti lak kedvencz helyed lesz, kis ideálista — kezdé itt beszédét;—csak attól tartok, hogy merő féltékenységből még le kell vontatnom, mert társaságodtól fog megfosztani. “ Felelni akartam. „Semmi mentség, kedvesem ! — folytatá — hallottam, — hallottam, hogy egymást űzik fejecskédben a regényes gondolatok; egyébiránt — tévé nevetve hozzá — ez a világba lépő leánykáknál nem épp ritka esett. Fülig pirultam, — a báróné észrevette. „A dolog élére találtam, ugye? folytatá tovább, — de mit sem tesz,nem kell szégyenlened. Hisz van-e az édesönámításnál kellemesbb csak az ébredés, csak az ne volna oly kimélytelen ! Nekem is voltak álmaim, de elröppentek mind, mint a pompázó virágok közül télen a kóró, — nem maradt egyebem — a rideg emlékezésnél! Ezen s más könnyedén odavetett szavai titkon bámulatba ejtettek, s figyelmesbbé tettek Olga iránt. Külsején sem múlt, sem jelen fájdalom nem tükröződött, de te legjobban tudhatod, kedves Vilmám! vérezhetik a szív anélkül is, hogy külsőnk, arczunk elárulná a benső, sajgó fájdalmat. Nem vagyok-e én példa rá ? Könyvet kellene írnom, ha ecsetelni akarnám a szeretet s barátság mindazon jeleit, melyekkel Olga elhalmoz. Nem untatlak fölsorolásukkal, inkább magáról a bárónéról emlékezem. Öreg vagy fiatal-e? - kérdezed. - Körülbelül huszonöt éves, de ne hidd, hogy évei számát a titok leplével borítja. Szép-e ? Igéző is ezt, úgy látszik, maga is tudja. Szellemes-e? Apró s nagy emberek annyiszor erősítek előtte, hogy legnagyobb szerénysége mellett is végre el kellett hinnie. Modora finom, előkelő; egy év előtt Bécsben lakott, most ide, a kies Balaton mellé költözött, hol atyja terjedelmes birtokot hagyott reá. A vidéki szag kiállhatlan előtte, s épp ezért rendesen magánosan folynak órái. Tizennyolcz éves korában házasságra lépett egy férfiúval, kit szeretett; huszonkét éves korában özvegy jön, s gyermek nélkül maradt. Sokan iparkodtak azóta kedvében járni. Kevésnek — gondolom, csak egynek sikerült, s ez egynek is — kosár jön jutalma. Szeszély-e, vagy tetszvagy tettei rugója? nem tudom. Ah !l már most is igaztalan valók iránta! Bizonynyal házassága nem volt szerencsés, bár bevallani nem akarja. Megmagyarázható volna-e másként, hogy új köteléktől irtózik ? S most, kedves barátnőm, Olgáról eleget fecsegtem, engedd, hogy magamra térjek át. Ah, Vilmám! szomorú, nagyon szomorú vagyok. Balga remény volt hinnem, hogy beteg szivem ez utazás által üdülni, erősbödni fog! Nem varázsolja vissza többé annak nyugalmát sem a körző vidámság, sem a szórakozás. Lelkem folyton kielégithetlen vágy, s emésztő kin tanyája, melyre orvosszert nem lelek. S miért mindez? Kérdem sokszor magam. Talán mert szeretek? Mert szeretem azt, ki már nem szerethet? Ez életben soha többé nem láthatom őt ! édes hangját álmaimon kívül soha többé nem hallhatom! •E viszonozhatlan szerelem fog megölni! S ösmerted-e őt Vilmám? őt, ki most az égiekkel fon az erénynek koszorút? Ha százszorta jobban ismernéd, engedd még egyszer ecsetelnem előtted eszményemet. Szépnek hiszed? csalódol! Mit ér a szép arcz durva szív, alacsony lélek mellett? Fényes tulajdonaiért kedveltem meg őt! lelke magas szárnyalásáért, a nemes, a szép iránt való lelkesültségéért ? S Vilmám! ha tudnád, hogy szeretett; ha tudnád, menynyit szenvedett! Kétlem, hogy volna nő, ki ennyi szerelemnek ellenállhatna, kit ennyi szenvedés meg ne indítana! Talán fejedet rázod s hihetetlennek tartod, hogy halottat ennyire szeretni lehessen! Mit szólnál még, ha szerelmemet eszményi személyre, regényhősre is átvinném, ha mondanám, hogy Wertherért ugy meghalhatnék, mint ő meghalt Lottchenért? Nem múlt el két év óta nap, melyen vele ne foglalkoznám, Wertherrel ne sírnék, vele ne örülnék reményein, vele ne bánkódnám kétségbeesésén. Ha künn a terasse-on ülök s a reggeli napsugár a harmat-fürösztötte virágokat csókolja, reá gondolok, felé mosolygok ; s ilyenkor rendesen leszáll a magasból aethericus árnya, s homlokom fölé hajolva mondja: „itt vagyok!“ Másszor meg ha holdvilágfénynél susogó nyárfák árnyában sétálok, gyűlölet száll meg Lottchen iránt s kifakadhatnám: „Werther, Werther,miért nem engem szerettél? szivem szerelmed méltó temploma lett volna; a világtól elfödte s magába zárta volna a drága kincset örökre, örökre! Ne nevess, könyezzél inkább, Vilmám! e szerelmem végzetem ! De elég mára! Olga most hivat a vidék együttes megtekintésére. Isten veled! Mi szép, mi nagyszerű, mily lelkesítő itt a természet! S én szerencsétlen szivem e pompás dolgok szemlélésénél hideg marad, mint a kő! Szegény, beteg szivem, mire jutottál ? II. Az urasági sétány hűvös árnyában két nő járt fel s alá. Az egyik, a fiatalabb, bársony kötésű könyvet tartott félhez- Írta: NEFELEJTS. XII. ÉVFOLYAM