Nefelejts, 1871. január-december (13. évfolyam, 1-53. szám)

1871-01-22 / 4. szám

38 l.LEFELEJTS. egy virágillatból s csillagfényből szőtt alak bontakozik ki, egye­nesen karjaimba rohanva. A legboldogitóbb viszontlátás érzése czikázik át telkemen, — nem ölelt át. Lelke, egész szépségé­ben megtestesülve állt előttem. Más hullámok is, mint fénylő sajkák, hömpölyögtek fe­lém, hozva atyámat s anyámat, kik hazájukban örömmel üd­vözlők fiukat. Ekkor rózsák borultak ránk, a rózsákból gyer­­mekarczok mosolyogtak ki, az arczok mind határozottabb alakot öltöttek magukra, az alakoknak szárnyuk is nőtt, a vi­­rágkehelyből kirepültek, és örvendve szálltak keblemre. Gyer­mekeimet ismertem föl bennük. Az üdv pohara megtelt. Ujjongva beszélték el kedveseim, hogy érezték, látták epedésemet utánuk, s mind kérték a mennyei atyát, hogy epedésemet kielégítse. Erre a mennyei atya meg­engedte, hogy engem hozzanak föl a boldog szellemek honába, hogy látnám az ő boldogságukat, és ezt látva, gyógyulnék ki halált hozó fájdalmamból. Ekkor jöttek hozzám a gyermekek holdsugarak képében, hogy azok által fölhúznának oda, hol Isten életet ad a halottaknak, és így jutottam volna föl hoz­zájuk. Ezeket így mondták el kedveseim. Eközben a fény hullámaiból számtalan alak bontakozott ki. Valamennyi szép és mégis sajátságos alakzatban. Némelyek a legtisztább világosságból látszottak szőve lenni. Mások rózsa­mások aether­, mások ismét arany fényben úsztak. És amily különböző volt színük, oly különböző volt koruk, de mindany­­nyira hervadhatlan szépség bélyege volt nyomva. A földön élt kor meglátszott ugyan mindegyiken, de nem a fiatalság, nem a virágzó, nem az érett kor tette őket széppé, hanem lelkük szépsége. És amint e számtalan szép alak nézésébe elmerültem, majd egyes, majd tömeges fekete árnyakat láttam közöttük félelmesen bujkálni. A fényes szellemek elől el akarták ma­gukat rejteni, de sehol sem találtak rejteket. Kétségbeesett sietéssel rohantak tova a végtelenbe. Szellemi látásom előtt lehullván minden földi korlát, tekintetemmel követhetem őket a végtelen messzeségbe. Világok tárultak föl előttem, s mint itt a földön egyik házból a másikba mehetünk, ott úgy repült át szemem világokat. Míg így világokat futottam át szemeimmel, mellettem voltak kedveseim, enyelegtem velük, zavartalanul szürcsöltem az üdvösség poharát, és mégis bírtam mindannak tudatával, miket szemeim láttak. Kezdtem érezni az Isten mindenütti jelenlétét, kezdtem érteni, hogy lehet Isten mindenkinél, kezdtem elismerni azt az örök igazságot,­­hogy „az örök élet kezdete a szeretet“, és hogy a szeretet azokkal is összeköttetésben tarthat bennünket, kiket földi szemeink nem látnak. Kérdeztem kedveseimet, vájjon a lelkek e hullámzása mindig tart-e, örökös-e a lelkek e csillámló röpkedése ? — Nem,—felelték, — de ma egy szent óra van, melyben Isten a lelkeknek megengedi, hogy gazdag újévi ajándékokkal földön levő kedveseikhez repülhessenek, s e végből fölnyitá kincstárát, hogy abból oly ajándékokat választhassanak, me­lyekkel azokat a legkedvesebben meglephetni gondolják. Innét e hullámzás, tódul mindenki a kincstárba, s onnét ajándékokkal terhelve a földre. — De egyszersmind,— magyarázták tovább,—borzasztó is ez óra. Isten ma kiereszti fogságukból a boldogtalan lelkeket, de ezeknek nem szabad a kincstárhoz közeledni, ezek nem tér­hetnek ajándékokkal kedveseikhez, ezek sem szóval, sem jellel el nem árulhatják látogatásukat a földön, sőt még árnyékuk sincs, mely által övéik figyelmét magukra vonhatnák. E boldogtalanok kínja meghatott, de nem zavarta meg az enyéimek boldogságát, kik az örök biró végzései igazságos­ságában teljesen meg voltak nyugodva. Éli e szellemek csillagokhoz hasonló hullását kiváncsi fi­gyelemmel kisértem egész le a földig, hol a boldogok s bol­dogtalanok szétválva, mindegyik az övéihez sietett. Láttam mindegyiket betérni kunyhókba s palotákba, lát­tam az égi kincstárból hozott újévi ajándékok átadását, sőt láttam az emberek gondolkozását s érzéseit, melyeket lelkük­ben s szivükben az ajándékok gerjesztettek. Amit én egyszerre, egy pillantásra láttam összesen, abból néhány képet lerajzolok előttetek. Először is mint három rózsabimbó lebegett elől három angyalka. Egy szegény kunyhó felé siettek s lebegve nézeget­tek be annak homályos kis ablakain. Halványan pislogó mécs állt a rozzant asztalon. Szegényes külsejű nő ült mellette s font, könyvivel nedvesítve ujjait a fonásra. A szűk szoba hát­terében, szegényes ágyban, beteg, halvány férfi feküdt, ki alig tudott lélegzeni. Most a nő a beteg fölé hajolt, könyai mind sűrűbben hulltak, s azokkal nedvesíte meg a férfi száraz ajkait. az ágyhoz közel bölcső állt, melyben három sovány gyermek aludt, mint oly gyermekek alkatnak, kiket ébrenlétükben az éhség gyötör. A nő a férfitól a bölcsőhöz lépett, szeretet és fájdalom tükröződött arc­án. Be akarta a gyermekeket takarni, de a keskeny paplannal nem tudott boldogulni. Ekkor levette nyakkendőjét, azzal betakarta azt a gyermeket, kinek a paplan­ból nem jutott, azután visszaült rokkájához, tovább font, sírt és imádkozott. Oly szegény volt, hogy munkáját félbe nem szakithatá s kezeit nem kulcsolható imára, de szivét munka­közben is fölemelhető az Úrhoz. És fölemelte hittel, bizalommal. Oly buzgón kérte az Istent, hogy adna neki erőt szenvedései elviselésére, imádkozott beteg férjéért, éhező gyermekeiért. És amint igy elmerült volna imájába, a három kis an­gyal láthatlanul hozzá lebegett s megcsókolták bágyadt sze­meit. Az angyalok csókjának bűrhatása volt. Kezei ölébe hany­­nyatlottak, szemei lecsukódtak, de szive ott maradt az Urnál. Az Úr pedig megvigasztalta őt, föltárta jövőjét álmában, még hátralevő életét a földön, és boldogságát a mennyben. És míg így az égi vigasztalás gyökeret vert az anya szivében, azalatt az angyalkák odarepültek a beteg férjhez, elűzték lázát, eny­hítő szellővel legyezték, csendes, édes álomba ringatták, az álomban rejlett pedig a gyógyulás. Midőn a szülőkön így enyhítettek, akkor odarepültek testvéreikhez, a gyermekekhez, és azok lelkébe arany álmokat bűvöltek. Ez álmok alatt a gyermekek arcza kipirult, szívükbe öröm költözött, sőt még ujjongni is kezdtek. Arra az anya föl­ébredt, és szokatlan boldog érzést érzett szívében. Az álom még soha így meg nem erősítette. Kezébe fogta a mécset, oda­­világított férje arczára, látta, hogy eltűnt a láz­pírja, meg­szűnt a mell zihálása, az arczon csendes nyugalom derengett, szóval az egészség visszatérését látta. Férje ágyától a bölcsőhöz futott. Ott is öröm várt rá. A gyermekek arcza nyugodt, mo­solygó volt. Ekkor sejteni kezdte, hogy Isten angyalai voltak kunyhójában. Most imára emelte kezeit, hálát adott a sylves­­teréji ajándékért, és újult erővel üdvözlő az újév reggelét. — De szép álom! — szakitok félbe Sári bácsi elbeszélését. — Várjatok csak, — viszonzá az öreg, — még szebb is következik! [ XIII. ÉVFOLYAM

Next