Nefelejts, 1871. január-december (13. évfolyam, 1-53. szám)
1871-01-22 / 4. szám
38 l.LEFELEJTS. egy virágillatból s csillagfényből szőtt alak bontakozik ki, egyenesen karjaimba rohanva. A legboldogitóbb viszontlátás érzése czikázik át telkemen, — nem ölelt át. Lelke, egész szépségében megtestesülve állt előttem. Más hullámok is, mint fénylő sajkák, hömpölyögtek felém, hozva atyámat s anyámat, kik hazájukban örömmel üdvözlők fiukat. Ekkor rózsák borultak ránk, a rózsákból gyermekarczok mosolyogtak ki, az arczok mind határozottabb alakot öltöttek magukra, az alakoknak szárnyuk is nőtt, a virágkehelyből kirepültek, és örvendve szálltak keblemre. Gyermekeimet ismertem föl bennük. Az üdv pohara megtelt. Ujjongva beszélték el kedveseim, hogy érezték, látták epedésemet utánuk, s mind kérték a mennyei atyát, hogy epedésemet kielégítse. Erre a mennyei atya megengedte, hogy engem hozzanak föl a boldog szellemek honába, hogy látnám az ő boldogságukat, és ezt látva, gyógyulnék ki halált hozó fájdalmamból. Ekkor jöttek hozzám a gyermekek holdsugarak képében, hogy azok által fölhúznának oda, hol Isten életet ad a halottaknak, és így jutottam volna föl hozzájuk. Ezeket így mondták el kedveseim. Eközben a fény hullámaiból számtalan alak bontakozott ki. Valamennyi szép és mégis sajátságos alakzatban. Némelyek a legtisztább világosságból látszottak szőve lenni. Mások rózsamások aether, mások ismét arany fényben úsztak. És amily különböző volt színük, oly különböző volt koruk, de mindanynyira hervadhatlan szépség bélyege volt nyomva. A földön élt kor meglátszott ugyan mindegyiken, de nem a fiatalság, nem a virágzó, nem az érett kor tette őket széppé, hanem lelkük szépsége. És amint e számtalan szép alak nézésébe elmerültem, majd egyes, majd tömeges fekete árnyakat láttam közöttük félelmesen bujkálni. A fényes szellemek elől el akarták magukat rejteni, de sehol sem találtak rejteket. Kétségbeesett sietéssel rohantak tova a végtelenbe. Szellemi látásom előtt lehullván minden földi korlát, tekintetemmel követhetem őket a végtelen messzeségbe. Világok tárultak föl előttem, s mint itt a földön egyik házból a másikba mehetünk, ott úgy repült át szemem világokat. Míg így világokat futottam át szemeimmel, mellettem voltak kedveseim, enyelegtem velük, zavartalanul szürcsöltem az üdvösség poharát, és mégis bírtam mindannak tudatával, miket szemeim láttak. Kezdtem érezni az Isten mindenütti jelenlétét, kezdtem érteni, hogy lehet Isten mindenkinél, kezdtem elismerni azt az örök igazságot,hogy „az örök élet kezdete a szeretet“, és hogy a szeretet azokkal is összeköttetésben tarthat bennünket, kiket földi szemeink nem látnak. Kérdeztem kedveseimet, vájjon a lelkek e hullámzása mindig tart-e, örökös-e a lelkek e csillámló röpkedése ? — Nem,—felelték, — de ma egy szent óra van, melyben Isten a lelkeknek megengedi, hogy gazdag újévi ajándékokkal földön levő kedveseikhez repülhessenek, s e végből fölnyitá kincstárát, hogy abból oly ajándékokat választhassanak, melyekkel azokat a legkedvesebben meglephetni gondolják. Innét e hullámzás, tódul mindenki a kincstárba, s onnét ajándékokkal terhelve a földre. — De egyszersmind,— magyarázták tovább,—borzasztó is ez óra. Isten ma kiereszti fogságukból a boldogtalan lelkeket, de ezeknek nem szabad a kincstárhoz közeledni, ezek nem térhetnek ajándékokkal kedveseikhez, ezek sem szóval, sem jellel el nem árulhatják látogatásukat a földön, sőt még árnyékuk sincs, mely által övéik figyelmét magukra vonhatnák. E boldogtalanok kínja meghatott, de nem zavarta meg az enyéimek boldogságát, kik az örök biró végzései igazságosságában teljesen meg voltak nyugodva. Éli e szellemek csillagokhoz hasonló hullását kiváncsi figyelemmel kisértem egész le a földig, hol a boldogok s boldogtalanok szétválva, mindegyik az övéihez sietett. Láttam mindegyiket betérni kunyhókba s palotákba, láttam az égi kincstárból hozott újévi ajándékok átadását, sőt láttam az emberek gondolkozását s érzéseit, melyeket lelkükben s szivükben az ajándékok gerjesztettek. Amit én egyszerre, egy pillantásra láttam összesen, abból néhány képet lerajzolok előttetek. Először is mint három rózsabimbó lebegett elől három angyalka. Egy szegény kunyhó felé siettek s lebegve nézegettek be annak homályos kis ablakain. Halványan pislogó mécs állt a rozzant asztalon. Szegényes külsejű nő ült mellette s font, könyvivel nedvesítve ujjait a fonásra. A szűk szoba hátterében, szegényes ágyban, beteg, halvány férfi feküdt, ki alig tudott lélegzeni. Most a nő a beteg fölé hajolt, könyai mind sűrűbben hulltak, s azokkal nedvesíte meg a férfi száraz ajkait. az ágyhoz közel bölcső állt, melyben három sovány gyermek aludt, mint oly gyermekek alkatnak, kiket ébrenlétükben az éhség gyötör. A nő a férfitól a bölcsőhöz lépett, szeretet és fájdalom tükröződött arcán. Be akarta a gyermekeket takarni, de a keskeny paplannal nem tudott boldogulni. Ekkor levette nyakkendőjét, azzal betakarta azt a gyermeket, kinek a paplanból nem jutott, azután visszaült rokkájához, tovább font, sírt és imádkozott. Oly szegény volt, hogy munkáját félbe nem szakithatá s kezeit nem kulcsolható imára, de szivét munkaközben is fölemelhető az Úrhoz. És fölemelte hittel, bizalommal. Oly buzgón kérte az Istent, hogy adna neki erőt szenvedései elviselésére, imádkozott beteg férjéért, éhező gyermekeiért. És amint igy elmerült volna imájába, a három kis angyal láthatlanul hozzá lebegett s megcsókolták bágyadt szemeit. Az angyalok csókjának bűrhatása volt. Kezei ölébe hanynyatlottak, szemei lecsukódtak, de szive ott maradt az Urnál. Az Úr pedig megvigasztalta őt, föltárta jövőjét álmában, még hátralevő életét a földön, és boldogságát a mennyben. És míg így az égi vigasztalás gyökeret vert az anya szivében, azalatt az angyalkák odarepültek a beteg férjhez, elűzték lázát, enyhítő szellővel legyezték, csendes, édes álomba ringatták, az álomban rejlett pedig a gyógyulás. Midőn a szülőkön így enyhítettek, akkor odarepültek testvéreikhez, a gyermekekhez, és azok lelkébe arany álmokat bűvöltek. Ez álmok alatt a gyermekek arcza kipirult, szívükbe öröm költözött, sőt még ujjongni is kezdtek. Arra az anya fölébredt, és szokatlan boldog érzést érzett szívében. Az álom még soha így meg nem erősítette. Kezébe fogta a mécset, odavilágított férje arczára, látta, hogy eltűnt a lázpírja, megszűnt a mell zihálása, az arczon csendes nyugalom derengett, szóval az egészség visszatérését látta. Férje ágyától a bölcsőhöz futott. Ott is öröm várt rá. A gyermekek arcza nyugodt, mosolygó volt. Ekkor sejteni kezdte, hogy Isten angyalai voltak kunyhójában. Most imára emelte kezeit, hálát adott a sylvesteréji ajándékért, és újult erővel üdvözlő az újév reggelét. — De szép álom! — szakitok félbe Sári bácsi elbeszélését. — Várjatok csak, — viszonzá az öreg, — még szebb is következik! [ XIII. ÉVFOLYAM