Nefelejts, 1871. január-december (13. évfolyam, 1-53. szám)
1871-01-29 / 5. szám
50 NEFELEJTS. Az a két fekete szellem, mely künn az ablak párkányába fogódzkodott, ily életmódot hagyott örökségben gyermekeinek. Magasrangu férj és nő voltak egykor, kik gyermekeiket nem Istennek, hanem a világnak nevelték. Fényről, pompáról gondoskodtak, de nem az örök életről, így nevelték gyermekeiket s végre meghaltak nyugodtan, mintha mégoly jól feleltek volna meg emberi rendeltetésüknek. Most már nem voltak magasrangu emberek, hanem nyomorult szellemek, ott dideregve künn az ablaknál, és érezve magukban örök gyötrelmek és szemrehányás kínját. A lelkiismeret furdalása és aggodalom gyermekeikért s családjukért kergette őket ide sötét sírjukból a fényes ablakokhoz. Ott csüngtek gyötrődve, óvni, inteni akarták gyermekeiket, hogy ne kövessék az ő nyomdokaikat, kiáltozni akartak, hogy térjenek vissza az általuk mutatott ösvényről, de nem volt erejük, nem volt hangjuk, és látniok kellett, mint közelednek gyermekeik az örvényhez, melyet készítenek számukra. Most egy egész sereg árnyék vonta magára figyelmemet, úgy kóválygott az az űrben, mint a varjú vagy seregély sereg, mely más országokba, más éghajlat alá készül repülni.. És amint e fekete sereg kóválygását nézném, egyszerre egy nagy síkság, azon egy óriás nagy épület, oly nagy, mint valami nagy hegy, tűnt szemembe. Ez épület valami nagyon furcsa volt. Nem tudtam megkülönböztetni, útj vagy régi-e, alakja is határozatlan volt, minduntalan változott. Majd királyi palotához, majd középkori templomhoz, majd zárdához, majd közönséges házhoz, majd kéjlakhoz hasonlított. Sötétség terült ez épület felett, némaság uralkodott benne, ablakai sötéten néztek a pusztaságba,egyetlen hang nem hallatszott ki belőle. A fekete szellemsereg ez épület körül kóválygott. Elborította az egész épületet. A szellemek mint denevérek csimpészkedtek ablakokba, párkányokba, rostélyokba, miközben taszigálták vagdalták egymást, mert mindegyik helyet iparkodott foglalni. Láttam, mint erőlködtek valami hangot adni, de nem tudtak, pedig hát mikor éltek, nagyon is hangosan tudtak beszélni. Egy mellettem repkedő jó szellemet kérdeztem, kik volnának e rút, fekete szellemek? — Ezek,—felelte az,—minden rendű és rangú államférfiak, szónokok, tanítók, úgynevezett népboldogítók szellemei kik életükben a haza, állam, nép jóléte, lelki üdve, a tudományok becse, az igazság, a jog érvénye, a haladás, felvilágosodás, szabadság mellett lármáztak, hanem a nép s haza boldogítása alatt saját érdekeik előmozdítását, tekintélyük emelését, anyagi helyzetük javítását értették; midőn a nép lelki üdvéről beszéltek, akkor butaságot, vakhitet, szolgai engedelmességet követeltek, s terjesztettek; midőn a tudományok becséről beszéltek, akkor a nép butaságán titokban örvendeztek; midőn a haza boldogitásáról szónokoltak, akkor a népet s hazát elárulták, idegen járom alá terelték s minden nemzeti önérzetet megölni iparkodtak. Most szeretnék jóvá tenni bűneiket, szeretnék hirdetni az igazságot, szeretnék a népet úgy oktatni, mint kell, szeretnék az általuk megölt szabadságot, erkölcsöt, hitet feltámasztani, de az örök biró némasággal verte meg őket, és még csak krákogni sem tudnak, mint a varjuk, melyekhez hasonlítanak. Alig végezte be a jó szellem felvilágosítását, hirtelen forgószél támadt, mely össze-vissza zavarta, csomóba hajtotta s tovasodorta őket. Mint porjelleg kavarogtak az űrben, azután a szél rohama szétválasztotta őket, s ki erre, ki arra rohant, amint a szél kergette. A szél az épületet is velük sodorta, mely sodortatása közben egy másik épületbe ütődött. Ez épület nagyobb volt az előbbinél, fél ország területén látszott fekünni. Ennek az épületnek is sajátságos alakja volt. Fedele nyereges, váltakozva magas és alacsony volt; itt veszszőből fonva, mint : valami szegényes viskó, amott kövekből építve, mint valami . királyi palota. Belseje is éppen ilyen volt. Itt penészes, piszkos , amott kárpitos, festett falak tűntek szembe. Itt kicsiny, amott ■ boltíves ablakok következtek egymás után. Hanem ez épület 3e nem volt sötét, minden ablakból fény sugárzott ki. Az épület belsejében ezerféle alakban nyilvánult az élet, hanem éppen oly változatosan, mint amilyen az épület külseje volt. Itt selyembe öltözött, gyémántoktól ragyogó, amott ron■agyokba burkolt alakokat láttam. A magas, boltíves ablakokon sírt szitkok, káromlások, az alacsony, kis ablakon át szelíd dalok . S hangzottak ki a légbe. Emitt keztyüs kezek hadarásztak, poharak csengtek, koczkák gördültek, pezsgő habzott, ölelkeztek, kéjelegtek, míg amott a szegénység csendes, tiszta örömeket élvezett. Künn pedig a fekete szellemek az ablakokba kapaszkodniak, vagdalták egymást, mint a sasok csőreikkel, csapkodták szárnyaikkal az ablakokat, hanem azokat betörni nem bírták. És minél zajosb jön a termekben az élet, minél szilajabban , nyilatkozott a gyönyör, minél szemtelenebbé vált az élvezet, annál inkább vergődtek künn a fekete szellemek. Jelt akartak , amazoknak ott benn adni, hogy sírok fölött tánczolnak, mocsárban úsznak, mérget isznak, kígyókat ölelgetnek, de tehetlenek voltak. A poharak hangosabban csengtek, a szemek vadából kus forogtak, a zene s táncz őrjöngőbbé vált, a férfiak s nők tomboltak. Midőn a vad mulatozás tetőpontra hágott, egyszerre megdördült az ég, villámok etikáztak, egy dörrenés és villám kiol■ totta a gyertyákat, az emberek megmerevedtek, egy végtelen hosszú halotti lepel terült az egész házra, mely azon pillanatban elsülyedt. * * * Ez esemény az angyalok korát nem zavarta meg, hanem perezre megszűnt az angyalok hullámzása, és csak egyes, az örvényből menekülő árnyak siettek egy dombra, melyen egy leirhatlanul szép alak állt. Ruhája fényes volt, sugarak lövelltek ki belőle, s fejét halványpiros ragyogó korona ékesítette. Átszellemült szemeit az égre emelte s kezeit összekulcsolta. ., A sötét árnyak ez alakhoz tolakodtak, s nekem úgy látszott, mintha kérték volna, hogy imádságába foglalja őket. És az alak még fényesbbé, imádsága buzgóbbá, a szellemek feketesége is pedig derengővé vált. Ekkor a fényes alak imádkozó kezeiből is egy kereszt nőtt ki, mely mindig nagyobb és nagyobb lett. S végre oly magasra növekedett, hogy tetejét szemeim utolérni nem bírták. Amint így bámulva nézném a kereszt növését, egyszerre a fényes sugarak czikáztak ki belőle, melyek elbobták a fekete árnyakat, mire azok megenyhülni látszottak és mind feljebb is feljebb kúsztak a kereszten, mig végre nem is láthatom őket. Ekkor elragadó szép dicsének zendült meg, a szellemek ismét elkezdtek hullámozni, de nem volt többé fekete árnyék közöttük, az egész domb mint nap tündökölt, a szép alak pedig a fényárban fölolvadt, hanem állt még a kereszt, mint osztlopa az égnek, és a végtelenségbe mint világitó torony fényt árasztott, mely közelről és messziről a boldog szellemeket mind odavarázsolta. A fönséges látványon szivem elfeledé az előbb látott fe- XIII. ÉVFOLYAM