Nefelejts, 1871. január-december (13. évfolyam, 1-53. szám)

1871-11-19 / 47. szám

XIII. évfolyam. 47. szám. November 19.1871. A 8efiBSÍIMKAro®Ee9«»éiL. I. Nézd azt a bús felhőt leányka, Mint szomjúhozza a nap mosolyát — És hogyha a nap rámosolygott, Megsemmisülve, tépve száll odább. Te vagy az a fényes nap, lányka, És én vagyok a te bús felleged; Hadd semmisülök meg előtted, Od! vesd rám egyetlen tekinteted! II. Csakugyan tenger az, mi közöttünk van; Partjánál állunk, bámuljuk szinét. Egy uj menny tükröződik ott al­atta, Igézőbb tán, mint a valódi ég. Ez az, mi sirni készt; e gondolattól Nem tudok szabadulni sohasem: Elválunk kedvesem s találkozunk még, Ah! de nem ott fenn, hanem — odalenne­ m. Ne ilyen lassan, csendesen — (Végetlen kín ez énnekem!). Egyszerre tépd ki, lányka, szivemet, így halni tán még édes is lehet. Nem érez oly kínt a fa se, Ha gyors villámtűz sújtja le, Mint hogyha lassan hagyja el az ág, Dalos madár, bimbó, levél, virág . . . Endrődi Sándor. 4 1­2 ($ 4 — Beszélj. — Irta: Tóth. József. (Folytatás.) Közel járt az idő éjfélhez, midőn a vendégek nyugalomra tértek. — Anyám! — mondá Laura, midőn a báró szobájába vo­nult — én úgy látom, hogy Málcsi igen halavány és nem oly vidor, derült, mint eddig. Iparkodik ugyan olyannak látszani, de hiába­ meglátszik, hogy csak erőltetett vidorság az, s va­lami baja van, melyet titkolni igyekszik . . . Nem vetted észre anyám ? — Nem, gyermekem! Én éppen olyannak találom, mint eddig. Mi baja is lehetne? Szeretik egymást — s ez az ő bol­dog világuk. — Lehet, hogy csalódtam — fejezi be Laura az éji lám­pát elhelyezve — ámbár én észrevettem, hogy daczára megér­kezésünk fölötti őszinte örömének, arcza olykor pillanatra elbo­rult. Egyébiránt — mondom — lehet, hogy csalódtam. Jó éjt anyám! — Jó éjt gyermekem! III. Laurának igaza volt: Amália titokban szenvedett. — Mi­ért? Oly kérdés, melyre ezzel szeretnénk felelni: semmiért. Fiatal, szenvedélyes és — mondjuk ki — érzelgő asszony volt. Ez utóbbi megmérgezte keblét. A­ki érzelgő, az többnyire képzelgő is, és ezek kölcsö­nösen hatnak egymásra. Koszul esik valamely irányunkban el­követett cselekedet vagy valamely kiejtett szó, annak okát vizs­gáljuk, elgondolunk, elképzelünk mindent, és sokszor a csekély­séget is olyannak látjuk, mely kedvetlenné tesz, és elkeserít, pedig oly fonákul s igaztalanul, hogy ellenségévé leszünk annak, a ki jóakarónk. Az érzelgő minden csekélységet — a mi talán másnak figyelmét is kikerülte volna — zokon vesz, s képzelgé­sével fokozza, növeli azt. E veszedelmes betegségben szenvedett Várnainé is. Azt, hogy az utóbbi időben férje minden igyekezetével és szorgalmával munkálkodásra adta magát, és így vele kevesebbet foglalkozott mint annakelőtte. Amália nem a férj nemes te-47

Next