Nefelejts, 1871. január-december (13. évfolyam, 1-53. szám)
1871-11-19 / 47. szám
XIII. évfolyam. 47. szám. November 19.1871. A 8efiBSÍIMKAro®Ee9«»éiL. I. Nézd azt a bús felhőt leányka, Mint szomjúhozza a nap mosolyát — És hogyha a nap rámosolygott, Megsemmisülve, tépve száll odább. Te vagy az a fényes nap, lányka, És én vagyok a te bús felleged; Hadd semmisülök meg előtted, Od! vesd rám egyetlen tekinteted! II. Csakugyan tenger az, mi közöttünk van; Partjánál állunk, bámuljuk szinét. Egy uj menny tükröződik ott alatta, Igézőbb tán, mint a valódi ég. Ez az, mi sirni készt; e gondolattól Nem tudok szabadulni sohasem: Elválunk kedvesem s találkozunk még, Ah! de nem ott fenn, hanem — odalenne m. Ne ilyen lassan, csendesen — (Végetlen kín ez énnekem!). Egyszerre tépd ki, lányka, szivemet, így halni tán még édes is lehet. Nem érez oly kínt a fa se, Ha gyors villámtűz sújtja le, Mint hogyha lassan hagyja el az ág, Dalos madár, bimbó, levél, virág . . . Endrődi Sándor. 4 12 ($ 4 — Beszélj. — Irta: Tóth. József. (Folytatás.) Közel járt az idő éjfélhez, midőn a vendégek nyugalomra tértek. — Anyám! — mondá Laura, midőn a báró szobájába vonult — én úgy látom, hogy Málcsi igen halavány és nem oly vidor, derült, mint eddig. Iparkodik ugyan olyannak látszani, de hiába meglátszik, hogy csak erőltetett vidorság az, s valami baja van, melyet titkolni igyekszik . . . Nem vetted észre anyám ? — Nem, gyermekem! Én éppen olyannak találom, mint eddig. Mi baja is lehetne? Szeretik egymást — s ez az ő boldog világuk. — Lehet, hogy csalódtam — fejezi be Laura az éji lámpát elhelyezve — ámbár én észrevettem, hogy daczára megérkezésünk fölötti őszinte örömének, arcza olykor pillanatra elborult. Egyébiránt — mondom — lehet, hogy csalódtam. Jó éjt anyám! — Jó éjt gyermekem! III. Laurának igaza volt: Amália titokban szenvedett. — Miért? Oly kérdés, melyre ezzel szeretnénk felelni: semmiért. Fiatal, szenvedélyes és — mondjuk ki — érzelgő asszony volt. Ez utóbbi megmérgezte keblét. Aki érzelgő, az többnyire képzelgő is, és ezek kölcsönösen hatnak egymásra. Koszul esik valamely irányunkban elkövetett cselekedet vagy valamely kiejtett szó, annak okát vizsgáljuk, elgondolunk, elképzelünk mindent, és sokszor a csekélységet is olyannak látjuk, mely kedvetlenné tesz, és elkeserít, pedig oly fonákul s igaztalanul, hogy ellenségévé leszünk annak, a ki jóakarónk. Az érzelgő minden csekélységet — a mi talán másnak figyelmét is kikerülte volna — zokon vesz, s képzelgésével fokozza, növeli azt. E veszedelmes betegségben szenvedett Várnainé is. Azt, hogy az utóbbi időben férje minden igyekezetével és szorgalmával munkálkodásra adta magát, és így vele kevesebbet foglalkozott mint annakelőtte. Amália nem a férj nemes te-47