Nefelejts, 1872. január-december (14. évfolyam, 1-51. szám)
1872-06-30 / 26. szám
306 NEFELEJTS, s szívvel s örökre elborult elmével a tébolyda kényszerzubbonyába bújni, vagy aljas cynismussal merülni el végkép a bűn sarában. Az öreg szavaira rögtön eszembe jutott a temetés, melynek néhány órával előbb tanúja valék. — Én ma este, mikor a Santa Maria della Salute egyházból kijöttem, szóltam az öreghez, — úgy vettem ki a félhomályban, hogy valakit temettek az átelleni paloták egyikéből. — Igen, igen. Onnét temették a szerencsétlent. Szegény Belloni! Az öreg néhány perczig elmélyedve gondolkodni látszott, majd rám nézett, s látva arczomon az elpalástolhatlan kérdő kifejezést, odahajolt hozzám és suttogó hangon megszólított: — Ha érdeklik önt uram az ilyen szomorú történetek, jöjjön, vonuljunk kissé félre, elbeszélem röviden az egészet. Olyan dolog lesz ez, mely napjainkban fájdalom igen gyakran ismétlődik, de azért talán nem fogja megunni magát. Én szives készséggel nyilvánítottam ki beleegyezésemet s miután az öreg rokonszenves kézszorítással fejezte ki köszönetét, bevonultunk egyik belső terembe s ott helyet foglalva egyik szögletben, érdekeltséggel vártam, hogy az öreg, ki elméjében mintegy rendezgetni látszott az eseményeket, megkezdje a szomorú történet elbeszélését. Künn a téren vidám zenehangok járták be a léget, benn egy nyomorultan végződött emberéletről hullt le a fátyol. Az öreg megkezdte elbeszélését. — Ezelőtt mintegy harminczöt évvel, éppen mikor én Velenczében véglegesen megtelepedtem, a hír napról-napra mindinkább kezdte hangoztatni egy fiatal festő nevét, ki rendkívüli tehetségeinél fogva hivatva lenni látszott, hogy egyikévé legyen Olaszország legkitűnőbb művészeinek. A fiatal festőt Belloninak hívták. Szép, karcsú termetű, szőke ember volt, ábrándos, szelíd, kék szemekkel, melyekben folytonosan valami titkos epedés halvány sugara fénylett, s ritkaszép szabású ajkakkal, melyek közül mindig egy nemét lehetett látni a szomorú mosolygásnak. Nem képzeli uram, milyen ünnepelt ember volt ez 24 éve daczára, vagy talán éppen azért is. Az előkelő, gazdag családok megrendelésekkel halmozták el, megnyitották előtte termeiket, s a nép büszke volt rá, mert benne, a nép fiában, saját magát látta megtisztelve. Hogy a nők titokban és nyilvánosan mennyire rajongtak érte, talán fölösleges is volna mondanom. A fiatal művészt azonban sem a tapsok, sem a ragyogó női szemek elbűvölő sugarai nem voltak képesek megszédíteni. Saját szerény műterme mellett megfeledkezett a palotákról, s a művészet istenasszonyának egy megihlető csókját többre becsülte a világ minden szép hölgyének bóditó pillantásainál. Egy vágya, egy gondolata volt csupán, mely betöltötte egész lelkét: művészszé lenni, s nevét bevésve látni az örök idők művészei sorába, s homlokán érezni a halhatatlanság soha nem hervadó koszorúját. A megrendelések tömegesen érkeztek hozzá s ő visszautasította egyiket a másik után. Barátai, a csekélyebb tehetségű művészek kárhoztatták, a közönség nagy része meghidegült iránta, sokan pedig, kivált a nők, titokban mindinkább rajongtak a titokszerü szép emberért, ki magányos félrevonultságában érzéketlen marad a világ legnagyobb hatalmassága, a női bájak iránt. Ő nem törődött sem egyikkel, sem másikkal. Csekély igényeit kevés munkával is ki tudta elégíteni s napjainak legnagyobb részét csüggedetlenül szentelte a tanulásra, az önképzésre. Eljárt a templomokba, képtárakba s műcsarnokokba, bámulva, tanulmányozva s másolva a legnagyobb mestereket. Egy napon a jezsuiták egyházába ment. Festőtámláját, elhelyezte egyik mellékoltárnál Tintoretto egy remek festménye előtt, s miután egészen átszellemülve mélyedt el annak a szemlélésbe, hozzáfogott vázlatai készítéséhez. Néhány órát töltött már el munkája mellett, mikor egyszerre hangos zokogás ütötte meg füleit. Felkapta fejét, körülnézett, s egyik legközelebbi oltár lépcsőzetén egy fekete ruhába öltözött fiatal leányt látott térdepelni, kezében imakönyvet tartva, melyre is peregve hulltak alá sötét, bánatos szemének fényes könycseppjei. A festő egy darabig a részvét és szánalom őszinte érzelmeivel nézte a leánykát, azután egészen meghalva a szomorú látványtól, összeszedte rajzolószereit, s elhagyta az egyházat. Másnap, mikor, egészen megfeledkezve a gyászoló leányról, ismét elfoglalta helyét az oltár közelében, a leánykát újra , ott találta, imádkozva és zokogva, mint előtte való napon. És ez így tartott napról-napra, mígnem a vázlat elkészült, s néhány hétre az első találkozás után a fiatal festő nem lakott többé magányosan a művészi ábrándoktól besugárzott egyszerű lakásban, hanem ott volt a gyászoló leányka is, mosolylyal ajkán, s a boldogság és szerelem ragyogó sugarával és sötét szemeiben. Az álmodozó, a művészet kristálytiszta forrása után epedő művész ez időtől kezdve elkezdte szomjúhozni a dicsőséget is. Nem magáért, hiszen eddig is el tudott lenni nélküle, hanem s szerelmeséért, a fekete ruhájú, fekete szemű Júliáért. A szerelem szárnyai csodás, meseszerű világba ragadták, melynek megmérhetlen kincseit oda akarta halmozni kedvese lábai elé. Ez időben születtek legremekebb művei, melyek bámu latba ejtették a művészvilágot úgy, mint a közönséget, s a festmények mindegyikén egy csodaszép arczú nő volt megörökítve, a gyászruhás imádkozó leányka, a szép Julia. A szűzanya fájdalmas arczában, a bűnbánó Magdolna szívmetsző tekintetében, a büszke paloták delnőjének megvető mosolyában, az életvidor pásztorleány csintalan pillantásában, mindenütt ott ragyogott az a megdöbbentő, elbűvölő varázs, melylyel csak egy lény birt egész világon: Julia. A gyászruhás leányka rövid idő alatt csak oly irigyelt nevezetesség volt Velenczében, mint kedvese, a művész, ki a boldogság kábító mámorában, s a diccsőség és hírvágy bódító zenéje mellett is csak egy hangot hall lőtt fülébe zengeni: „tovább! tovább!“ E hang nem engedte, hogy a boldogságot egész tisztaságában élvezhesse, e hangot követve jutott később a kétségbeesés örvényéig. Egy szép enyhe őszi délutánon, lakásuk virággal borított erkélyén ültek a szerelmesek. Belloni szemei álmodozó merengéssel tévedeztek a végtelenben, Julia pedig kedvese ölébe hajtva fejét, egy kis zsámolyon foglalt helyet annak lábainál. Az ajtó nyílását észre sem vették s csak akkor rezzentek is meg mind a ketten, midőn előttük egy magas, büszke női alak állt meg, ki igen nyájas és szívélyes hangon üdvözölte az els mélyedt szerelmeseket. — Nem tudom, hogy képes leszek-e valami módon megnyerhetni az önök bocsánatát — szólalt meg a büszke delne — azon vakmerőségemért, hogy az önök idilli életét megzavarni bátorkodtam. Belloni úr annyira visszavonult a világtól, hogy vele mind a nyilvános helyeken, mind lenézett termeinkben s , személyesen találkozni lehetetlen ; művészi hírnevét és nagyságát pedig sokkal inkább tiszteljük és csodáljuk, hogy óhajtásainkat cselédeink által mérnök tudomására juttatni. Íme, ez az egyszerű oka annak, hogy önöket háborgatni merészeltem. XIV. ÉVFOLYAM