Nefelejts, 1874. január-december (16. évfolyam, 1-52. szám)
1874-10-18 / 42. szám
XVI ÉVFOLYAM NEFELEJTS. "s kívül birt ama nőies művészettel is, hogy mint kell finom nagyvilági delnőnek s Voltaire barátnőjének lenni. Voltaire elfeledte irodalmi dicsőségét, és tragoediáit, ha e kitűnő nővel együttesen fáradozhatott a tudományok legnehezebb rejtélyeinek megoldásában. Némi fogalmat ad a múlt század e legtudósabb hölgyéről, ki a világi örömöket oly szépen egyesité a tudománynyal, ama kis gúnyvers, melyet róla amaz idők egyik szellemdús nőalakja, de Boufflers asszony irt: „Nagy szellemében minden lel helyet, Elkezdve könyvön, kincsen, szalagszálon; Vers, főkötő, a ruhák könnyű csókra; Gondol gyűrűkre, filozófusokra, Élete: számtan és szerelmi álom.“ Ez utóbbi czélzás nem Voltaire-ra, hanem Saint Lambert-re vonatkozik, kit a marquisue — legalább az akkori rosz nyelvek szerint — szeretett. E viszonyról többek közt a következő adoma is keringett: A marquis férje egy zárt medaillont talált ennek hagyatéka közt. Voltaire is jelen volt, s fájdalmas féltékenységgel várta annak felnyitását, miután azt hitte, hogy a marquis arczképe van benne. A marquis ellenben rendkívüli feszültséggel várta az eredményt, mert félt, hogy a házibarátnak Voltaire-nak vonásait fogja megpillantani. Mily nagy és nevetséges volt mindkettőjük meglepetése, mikor a medaillonban meglátták a szép Saint Lambert arczképét! Sokan állítják, hogy Voltaire gyöngéd viszony fűzte du Châtelet marquisnőhöz. Elvakult lelkesedése a szellemgazdag hölgy kecsei iránt, szintén erre látszik mutatni, melynek hevében szüntelenül a „szép, az isteni Emíliának“ nevezi őt, holott be van bizonyítva róla, hogy nagyon rút volt. Két nő, kik ismerősei voltak, egybehangzólag így festik le: „Valóságos óriás volt, szerfölött izmos és ügyetlen, rettenetes lábai, borzasztó kezei voltak s oly durva bőre, mint a reszelő, szóval úgy nézett ki, mint egy tenyerestalpas schweiczi testőr.“ Van a férfiak és nők közt bizonyos vonzalom, mely sokban hasonlít a szerelemhez ; ez a kiegészülés, a megértetés, az együttes alkotás szellemi szüksége. A férfiúi szellem női értelem után vágyik; ily viszonyokból nagy gondolatok származnak. Különben Voltairenak az „isteni Emíliához“ való viszonya nem csak rokonszenven, hanem hálán is alapult. Emilia életének legsúlyosabb bonyodalmai közben is mindig hű támasza maradt, sőt még férje is, kivel látszólag boldog házasságban élt, mindig kész vott a híres házibarátért a sorompók közé lépni, sőt számtalan üldözője ellen védelmezni. A cirey-i kastély egészen Voltaire rendelkezésére állott, sőt a marquis és neje felszólították, hogy az egészet saját ízlése szerint rendezze be. (Vége következik.) Mily büszke volt.. . Mily büszke volt reád atyád, Mily büszke, mily kevély! Hogy gyermek nálad bajosabb A világon nem él. Azóta sokkal szebb levél, Szebb mint akárki hitte! S atyádat szépséged miatt A bánat a sírba vitte. __ ____ Ifj. Ábrányi Kornél. Donna Liberata. Elbeszélés. Irta: László Mihály. (Vége.) III. A bizalmas viszony egy ideig feltánás nélkül folyt, s a börziáner titokban eleget gyönyörködött a spanyol nő hódító arczában s igéző termetén, mely oly hajlékony volt, mint a kaucsuk. Kobeles egy nap arra a gondolatra jött, hogy a nőt megszökteti. Nyilvánosan akarta magát a ragyogó szépséggel mutatni, hogy lássa a világ nagy hódítását. Arról meg volt győződve, hogyha egyszer karján látják lehetetlen, hogy őt dán Jüannak ne tartsák. Erre a „kis“ hiúságra nagyon büszke volt. Mit fognak majd a collegák mondani ? Ah, ez a Kebeles nagyobb úr, mint a török zultán ő felsége, kiről pedig tudva van, hogy kelet szüzeinek királynői kristálytermébe viszik homlokuk liliomát! Ezért az újabb tettéért megérdemelné a Lipót-rend nagy keresztjét! Dh, Kebeles Adolf — a szerencse gyermeke, a szeszélyes Fortuna istenasszony aranyat hintett bölcsőjére, — Juno meg bevezette a paradicsomba s azt mondta neki: válaszsz a virágok közül, boldog ember! A spanyol nőnek nagy páthoszszal tudtára adta, hogy ő egészen bírni akarja, osztatlanul magáénak kívánja, mert nem képes többé arra a nagy szenvedésekre, mik lelkét kínozzák,"smarják, mint dühös ebek, ha nincs mindig közelében, — azért hagyja oda férjét, váljon el tőle, legyen övé. — Liberata ! én téged nem szeretlek, hanem imádlak, — te nem fogsz ellenmondani, ne szabadkozzál, hanem jöjj velem. Úgy fogsz nálam élni, mint egy királynő, egy indiai királynő, minden kivánatid teljesítsék, — s nem kell majd a világ elő futnunk. Te enyém lessz. Donna Liberata már sokkal inkább megfeledkezett magáról, hogysem sokáig kérette volna magát. A fényes lakás, pompás élet, a ragyogás és gondtalan órák csábos erővel bírtak reá. Ha összehasonlította férjét, az ügynököt Kobelessel, úgy találta, hogy a börzsáner sokkal magasb lény, kivált tömött tárczájával! Aztán a szegény ügynök nem is ért reá vele csevegni, hoszszan nem gyönyörködhetett bájaiban, mert hivatala után nézett, utazott folyvást, és a hitel-sorsjegy nagy nyereményére gondolt. — Henrik Csupa próza, — gondolta Liberata, amíg Adolfban költészet van. Igen, költészet! A spanyol nagykövetné,donna Sol szintén a költészetet kereste a férfiakban; óh, ő sokszor hallotta úrnője ajkáról, hogy amely lovagban nincs költészet, az nem bir a férfias szépség legszebb kincsével. Ezt a zománczot Henrik nélkülözte. És Kebeles Adolfban sok költészet volt. Nyakkendője mindennap más csokorra volt kötve, naponkint új kesztyűket viselt, s hajfürte illatos volt, mint egy dandyé. A Frohner-szállodában ahányszor vacsoráltak, a pezsgő 42* 495