Nefelejts, 1874. január-december (16. évfolyam, 1-52. szám)

1874-11-08 / 45. szám

XVI. ÉVFOLYAM NEFELEJTS. Milyen szomorú, és milyen reszkető hang ! És felnyilt az ajtó. — Bocsánat asszonyom! — rebegő Hajnalka, —bocsánat,­­ hogy zavarom ... de magam is olyan zavart vagyok .. . Hol- 1 nap lesz a menyegzőm . . . ugy­e, ugy­e ismer engem ? . ..­­ én vagyok az a szomorú menyasszony . . . Julia testvére!­­ őt ismernie kell... s — Kegyed Julia testvére, gyermekem ?! — kiálta a fehér- s hajú öreg asszony s mindkét kezével átölelte a reszkető leány-­­­kát. — Annak az angyalnak, annak a nagy, nemes léleknek.­­ — Tudtam, hogy ma távozik el az ön fia, az ön édes fia, S asszonyom! — folytatá Hajnalka lázas, kigyult arczc­al, égő S szemekkel és sóvárogva reszkető ajkakkal, — azért jöttem . . . s hogy . . . búcsút vegyek . .. tőle ... és azt mondjam neki:­­ áldja meg . . . az . . . isten .. . nővérem helyett is ... ki ... Ír Hol van Viktor... hol van az ön fia ? S Az öreg asszony elkezdett sírni... s Hol van ? hol vagy ? És aztán a szivére szorította kezét,­­ mintha azt akarta volna kifejezni, hogy az nagyon, nagyon fáj.­­ „Már ... elmentek!“ Alig bírta kimondani azt a rövid két szót: s — Elmentek?! Hajnalka ezt csaknem sikoltva kiálta, s megragadta az­­ öreg nő kezét. — Szóljon asszonyom ! — Éppen most indultak el a hajóállomáshoz, mely a­­ tengerre fogja „őket“ szállítani ... Ha sietne, még elérhetné­­ őket, beszélhetne velük .. . — Velük? Tehát nem egyedül megy Viktor. Tehát ah !..... — Nem egyedül, hanem az ön testvérével, Júliával, ki­­ nálam egy levelet hagyott az ön számára gyermekem, melyben , azt írja, hogy szereti fiamat s követi őt, mert tudja, hogy a­­ szülői akarat és büszke nagyravágyás örökre megfosztaná őt a boldogságtól. . . s hogy az ön szomorú sorsa indította őt e­lé­­s pésre, az ön sorsa, mely bizonysága annak, hogy a nagyravá­gyás, a fényes összeköttetések vágya nagy áldozatot követel, mely először önre súlyosodott gyermekem, de a­mely azután bizonyá­­ra őt is érte volna ... ! Hajnalka sikoltva rogyott az öreg nő keblére ... de aztán mint egy hagymázos beteg .. . mint egy tébolyodott, zilált haj­­­ jal, kétségbeesetten sikoltozva rohant ki s fel a szőke Duna t1 partján a hajóállomás felé ...­­ — Várjatok meg . . .vigyetek el engem is . . .Szolgálatok­­ leszek .. . csak vigyetek magatokkal . .. nem maradhatok itt .. . holnapra már elérne az átok, elérne az átok, gyötrő kín­­szenvedés . . . Várjátok meg, vigyétek el ... jön a vőlegényem .. . futnom kell előle .. . úgy borzadok tőle . .. úgy borzadok, úgy rettegek ... s Éles füttyentés hallatszott, végigcsapódva a rengő hul­lámfodrokon, s visszhangra kelve a kopasz Gellért ormán, s a kazán zubogása jelezte, hogy egy hajó éppen most indul el a­­ kikötőből . . . — Álljatok meg ! . . . mennem kell! . . . E sikoltással rohant egy karcsú, lenge fehérruhás hölgy a­­ hajóba vezető hídon előre ... Ír — Hajnalka, Hajnalka! — kiáltá a hajófedélzetről egy­­ csengő hang, Julia hangja, ki egy szép déli termetű férfi S karján kendőt lobogtatott. s A hajó már elindult. A sikoltozó hölgyet rémülten igyekeztek megakadályozni:­ „Vissza, vissza! már megy a hajó“. De a kétségbeesett leány nem hallotta már azt.. . „ ... Én is megyek ! . . . várjatok meg !“ S a fehérruhás leány villámgyorsan eltűnt . . . Egy mély locscsanás a habokból, több rémült sikoltás a hajó fedélzetéről! . . . és a fehérruhás leány többé nem volt látható sem a hídon, sem a hajófedélzeten ... Ott ringott a lá­zongó habok mélyében . . . A távozó testvér nem lobogtatta többé fehér patyolat­kendőjét, hanem odaborult szerelmese — a szép délczeg ifjú keblére — s úgy siratta a drága testvért, a halott meny­asszonyt ... És a hajó ment tovább . . . tovább ! és a hold olyan nyá­­jas-szeliden ragyogott ! * * * Most már várhatja az epedő vőlegény a szép fehér meny­asszonyt . . . Fehér ruha helyett fekete nászruhát veszek föl magamra, én édes szerelmem. Sötét gyászban mondom el a hűségesküt... sőt gyászban, fájdalommal lépek be a boldogságba.“ És a másik vőlegény zokogva ölelte, zokogva csókolta drága menyasszonyát . . . siró menyasszonyát. VI. Még tegnap is láttuk, és ma már hiában keressük. .. . Még csak nyoma sincsen, mint a lehulló csillagnak, mely egy pillanatig tűzi­det rajzol le az égen, azután eltűnik, azt sem tudni hová ? . .. Hova lett? hova lett? . . . Hova lett az egyik? . .. hova lett a másik? ... Az egyik elment­­ asszonynak, a másik elment — tünd­érne­k. Fehér hableánynak, szép vizi tün­dérnek ! Ott nincsen egyedül, ott a vizek mélységének drága gyön­gyei közt. . . . Sok tündér várta már . . . nyájas üdvözléssel. „Isten hozott, földi rózsa ! Köztünk maradva boldog le­­szesz. Ki a földön boldog nem lehetett, hozzánk jön le és itt megpihen. Légy üdvözölve ! vizi rózsából lesz a koszorú fejedre, vizi rózsából lesz a ruhád is karcsú termetedre ! * * * És a vizi tündér románcza szájról-szájra kelt. Mikor az éj leborul és a zaj elpihen, titkos csendben, hal­ványderűs csillagfényben megnyílik a szőke Duna hullámfod­ros tükre, s az éjszaka mély csendjében, a Dunának mélységé­ben andalító ének támad. Andalító ének támad, tele búbánat­tal, tele költészettel, tele kínos kéjjel. A víztündérek karéneke és a mélység viszhangkeltő, bűvös-bájos tremolája. Búsan zeng a földi létről, a földi lét fájdalmáról habvisszhangos sirám-han­gon, s édesen zeng a habvilág tüneményes édenéről, hívogató édes hangon. És míg zeng a tündér­ ének, a kavargó hullámok­ból fényes gyöngyből készült hintó emelkedik a felszínre. Vi­rág­sátor borul reá és benne ül a legifjabb, legszomorúbb viz tündér . . . ki még most sem tud örülni, ki még most is egyre­­zokog ... s vár valakit, — hogy lejöjjön, — epekedve, szomor­­kodva. Nincsen nyugta „odalent* sem .. . nincsen nyugta, nin­csen kéje . . . Ott fönn hagyta koszorúját ... ott fönn hagyta vőlegé­nyét . . . nem lesz nyugta, nem lesz álma, mig azokat le nem hozza, le nem hívja. . . . Dunaparton áll egy kis ház .. . s a bús tündér csak ide megy. .. . Vizi rózsa van a fején, vizi ró­zsa a ruhája. . .. Vőlegényét itt keresi . . . vőlegényét innen 45* 531

Next