Nefelejts, 1875. január-február (17. évfolyam, 1-9. szám) - Divat-Nefelejts, 1875. március-december (1. évfolyam, 1-43. szám)

1875-05-23 / 12. szám

90 — No, no! hát ki mondta, hogy nem sze­retem ?! — Ugy­ é, ugy­ é ? ! Lásd, Josephine sze­relmes .... — Szerelmes ? ! . . . No, az már az ő dolga. — Szerelmes a kétségbeesésig! — A kétségbeesésig?! Az nem lehet. Csak az eshetik kétségbe, kinek p­a­s­s­i­v­á­i meghaladják a­c­t­i­v­á­i­t. (Minél fogva nekem már teljes okom van a kétségbeesésre — gondolta utána a roszul kereskedett nagykereskedő úr nagy lélekzetvé­­tellel.) — Ismétlem Miksa, hogy: szerelmes a kétség­­beesésig. — Azért táncolt hát reggelig a tegnapelőtti soirén. — És azt mondta: meg fog halni. . . . — Tyhy, milyen gyilkos természete van an­nak a XIX-ik századbeli szerelemnek. Egyébiránt légy nyugodt Szidónia. — Jozefine nem fog meg­halni .­. . esküszöm, hogy nem fog meghalni. Csak az idejére. — De igenis meg fog halni! — kiáltá Szi­dónia urhölgy kissé indulatosan, azonban szelidebb hangon folytatta: — De ugy­e papakám, te nem akarsz leányod gyilkosa lenni ? — Én?! Már ugyan, hogy akarnék! — Az a Ligethváry oly derék műveit ifjú. — Már épen 100-ikszor hallom. — Nagy családból származott, s fényes jövő áll előtte. — Valóban. Most tiszteletbeli segédfogalm­azó a belügyministeriumnál, 3—4 év múlva valósá­gos fogalmazó is lehet. Valóban szép jövő. És Maximilián ur elég vakmerő volt nagy hangon, gúnyosan nevetni, mely szokatlan vak­merőség kihozta Szidónia urhölgyet rövid ideig tartó „aranyos“ kedély állapotából. — Úgy?! Csak tessék nevetni, hahotázni, kedves férjem uram, ha önnek jó kedve van, ne­kem is az van ám. — Látom — mondá a férj mi­közben az ajtó felé kacsintgatva borzongá: „Égi háborútól tartok!“ — Ön mindenkor szerencséjének tarthatja, ha egy Ligethváry Arzén, journalista, novellairó, és a „Fővárosi Napló“ munkatársa azon kitünte­tésre méltatja, hogy a világ előtt apósának nevezi. — Ne köszönöm az ilyen szerencsét. Vigyen el az ördög minden novellát, abból nem lehet öltözéket vásárolni az­­ asszonynak. — Nem ? Ön sokkal járatlanabb a szellem világában, semhogy ahoz értene. Az önözés nagy aggodalomba ejté a jámbor férjet, kinek ez okból alapos oka volt félni a házi béke fölkavarodásától. — Ön hihetőleg azt se tudja, hogy Arzén már megörökítette nevét egy kötet novellával, íme ép kezemben tartom e remekművet. Nagy élvezettel olvassuk. — No azt meghiszem — hagy­ helyben Max úr neje szavait -- különösen Josephine! Hanem hogy mennyit jövedelmezett e bolondos „re­mekmű“ azt persze nem szokás megkérdezni, mert sértené az illemet, nemde? — A nagy szellemek munkáját nem lehet eléggé megjutalmazni anyagilag. Mindazáltal Ligethváry műveiből már eddigelé is 1,500 pél­dány kelt el, ami szép eredmény. Most is már egy nagyobb regényen dolgozik, melyért egyik jónevü kiadó 3,000 frtot ígért. Címe: „Az uzsorás s főhősei: egy tőkepénzes, s egy-------nagyke­reskedő, ki lassanként a tőkepénzes körmei közé jutva koldussá lesz s csak úgy menekülhet a baj­ból, hogy egyik szép ifjú leánya kezét odaadja a a vén uzsorásnak. . . .“ Láskai nagykereskedő ur a legújabb legény tárgya s az ő helyzete közt megkapó hasonlatos­ságot fedezve föl, olyanféle mozdulatot tett, mintha megrémült volna. „Rettegek! ez az asszony mindent tud!“ — A szép fiatal leány és kedvese e miatt öngyilkosokká lesznek, folytatá a lelkes urhölgy. Egy napon egymás karjai közt méreg által múl­nak ki.— Ugy­e fölséges ? Egy megragadó kép az életből ! Nos uram, mit mond hozzá? Maximilián úr azt mondta hozzá, hogy — fölugrott neje mellől, s zavart, halvány arccal futkosott, kalapját keresve, amit künnhagyott a másik szobában. A regény nagyon is „megragadó“ hasonlatossággal bírt a valóhoz. Ő is odajutott már a dúsgazdag Frommer körmei közé, csakhogy még eddig titokban van az a világ előtt, ő is odaígérte leánya kezét e hatalmas pénzembernek, ki csak ily módon hajlandó a hallgatásra, a­nél­kül, hogy neje csak sejtett volna is valamit e dolgokról. És most ime nyomára jött mindennek, ez a rettenetes asszony, hogy legyen most már egy helyett két rettenetes ellensége. Hitelezője és saját­­ felesége, a papucsdirektor, miből láthatni, hogy nem alaptalanul zavarodott meg Maximilián úr, ki jobban szeretett volna már valahol kinn lenni. — Bocsáss meg édesem! — hebegő kalapkere­sés közben — most jutott eszembe, hogy el kell mennem néhány pillanatra . . . Mindjárt visz­­szatérek . . . becsületemre visszatérek! — Milyen zavart vagy te most Miksa! — Az az átkozott lépdaganat! — Jaj! ugyan hová tehettem a kalapomat ? — Várj egy keveset Miksa! még nem mond­tam el mindent. — Még most se mondtál el mindent. Hát még több is van hátra?! . . . De hagyjuk máskorra Szidónia. Sietnem kell ... a kalapom künn hagytam. E szavakkal ki akart rohanni. Szidónia ur­hölgy észrevette szándékát s útját állta : — Maradnod kell! — kiáltá parancsolólag, — hogy habozás nélkül elmondjam, amit már régen akartam. Láskai ur egymásután három szint váltott. No, most mindjárt fölolvastatik bűneinek laj­stroma ! — Roszul vagy értesülve Szidónia — hebegő gépileg engedelmeskedve nejének, ki egy szék felé vezette Maximilián urat — egy szó se igaz Én még most is gazdag vagyok . . . gazdag . . . Tőkéim biztositvák . . . szóval mi még gazdagok vagyunk. — Hisz épen ezt mondtam én is, s igy nem vagyunk rászorulva arra, hogy leányunk számára gazdag férjet keressünk, ki mellett örökre bol­dogtalan lenne. Aztán Ligethváry nem is szegény. Van szép jövedelme, fényes származása, s végül a finom hangzású név s a szép remény! — A remény ? Az nem ér semmit az üzlet­­világban. Jó volna ha én is „szép reményekkel“ fedezhetném váltóimat . .. akarom mondani . .. Már liz az ki volt bukkantva ! Szerencse, hogy Szidónia urhölgy annyira belemélyedt kedvenc tervébe, hogy nem vette észre — Beleegyezésedet kell adnod e házasságba. Sáskai — mintha egy scorpio fúródott volna ol­dalába — fölugrott s szabadkozólag emelve két kezét arcához, kiáltá: — Soha, becsületemre, soha ! — Vond vissza szavadat Miksa! — Nem lehet, nem lehet! . . . Inkább éle­temet, mint beleegyezésemet . . . Nem lehet be­lőle semmi. — És most csak azért is lesz. Tudom mi cé­lod. El akarod adni leányaidat rideg, szívtelen üz­letembereknek, annak, aki több pénzt ad érttök. Oh, én átlátok a szitán, de esküszöm, hogy Ná­­nássy Szidóniának, egy arany sarkantyús vitéz unokájának leánya soha se lesz jött ment prole­tár neje. Ismétlem tehát: Ligethváry rém lesz. Vagy azt akarod, hogy lerántsam az álarcot sze­medről az egész világ előtt ? — Semmi álarc ... az én ábrázatom igazi ábrázat, megnézheti akárki . . . Azonban részem­ről a mondó vagyok, hogy nem kell sietni az efféle dologgal. Hisz tudod Szidónia, hogy a te óhajtásod parancs előttem, de . . . de ki kell mondanom, hogy most nem lehet . . . — Jól van uram! — kiáltá Szidónia urhölgy aristocratikus modorú haraggal, s megvető ajk­­pittyesztéssel, s tekintettel mérve végig Maxi­milián urat, ki megkönnyebbült kebellel kezdte remélni az új fordulatnál, hogy neje talán még­se egészen tudja a dolgok sorát. — Küzdeni fo­gunk egymással, s meglátjuk , ki lesz az erősebb. E szavakkal magára hagyta Maximilián urat, ki méltóságos haragú nejében egy újkori lady Macbethet vélt látni, azonban e méltóság csodá­lata se gátolt abban, hogy elkezdjen magával beszélgetni: „Az ördög értené a nők szeszélyét! ... De szó ami szó, ez nagyon is komoly dolog.­ Még ki­telik ettől ez asszonytól, hogy elrontja egész ter­vemet, mely annyi álmatlan éjszakámba került, — és titokban összeesketteti Jozefinát azzal­ a skriblerrel. Ezt meg kell akadályozni minden áron. Frommer körmei közt vagyok egészen,é­s ha megszegem adott szavamat, megsemmisít. Óh én szánandó coriphaeus! De hát nem Szidónia-é az oka mindennek ? Úri háztartás, estélyek, pom­pás öltözékek színház, lóverseny és még mi min­den. Az én kötelességem: hallgatás, türelem volt. Juj! hogy tud parancsolni ez az asszony. De nem csoda, mert 22 év óta mindig azt csinálja. Elmyi idő alatt jól belejöhetett, kivált mellettem,­­ hisz én olyan jó ember vagyok, olyan jó mint egy falat kenyér! Bár ne volnék olyan, akkor nem remegnék az asszony tekintetétől. Jaj! ha megtudja, milyen alkura léptem Frommerral! Becsületemre mondom: nem leszek ott, mikor megmondom neki. Pedig mi kifogása lehet va­lakinek Frommer ellen ?! ... Az igaz, hogy egy kicsit hirtelen, vörös az ábrázatja, s dacára nagy füleinek egy kicsit süket, — de hát ezeket a kis hibákat szívesen megbocsátja neki az ember, azért a két milliócskáért, mely korlátlan tulajdonát ké­pezi. És aztán milyen kedves ember ez a From­mer! Az igaz, hogy alkalomszerűleg hárompróbás gazember is tud lenni, de hát ez igen szép jöve­delmet biztosító tulajdonság. Valóban kedves em­ber ! Mily pompásan szeme közé mosolyog adósá­nak, mikor ez azt mondja neki, hogy most nem tud fizetni. Még ő örül jobban. Hanem attól tar­tok, hogy ez a mosolygás nekem sokba kerül, ha az asszony nem hagy föl azzal a skriblerrel. Most pedig jöjj elő — ha megteheted — Faust ördöge, nagyérdemű Mephistofeles i­s adj ördögileg bölcs tanácsot: mit tegyek szorongatott helyzetemben ?* (Folytatása következik.) DIV­AT-NEFELEJTS. I. évfolyam. A Corneille-fogadó ikrei. About E beszélye. I. Midőn az üdv 1848. évének október havában a műegyetemi intézet jelöltje voltam, barátságot kötöttem két versenytársammal, a De­bay fivé­rekkel. Bretányiak voltak Aurayból, és a vannesi kollégiumban nevelkedtek. Ámbár koruk alig néhány percet különbözött, még­se hasonlítottak egymáshoz, és életemben soha se láttam ily ikreket. Debay Mathieu huszonhároméves kis ember volt, meglehetős rút és sovány. Karja nagyon hosszú, válla nagyon magas és lába nagyon rövid volt: azt mondtátok volna, hogy púpos, ki elvesztette púpját.. L­é­o­n­c­e fivére ellenben arisztokratikus szép­ségű jelleg volt: magas, jól termett, görög arc­éllel, büszke tekintettel és csinos bajuszszal. Majdnem kékbe menő fekete haja csak úgy ra­gyogott fején. A szegény Mathieu nem volt ugyan rőt, de nem sok hiányzott belőle ; szakálla és haja minden elképzelhető színben bővelkedett. Legszebb volt szürke kis szeme, okos, őszinte, gyöngéd, szóval minden megvolt e szemben, ami jó. Úgy látszik, hogy a személyéről száműzött szépség­e kis helyre menekült. Midőn a két testvér megjelent a fölvételi vizsgán, L­é­o­n­c e kis ezüstgombos botot forga­tott, mely meglehetős féltékenységet keltött; Mathieu pedig ócska vörös ernyőt hordott hóna alatt, miáltal megnyerte a tanárok jó akaratát. Mindamellett testvérével együtt megbukott; a vannesi kollégium nem tanította meg őket eléggé a görög nyelvre. A tanodában nagyon sajnálták Mathieut, meg­volt benne a hivatás, szeretett tanulni, okulni, valóságos tanárnak született. Ami pedig L­é­o­n­c­e t illeti, egyhangúlag úgy vélekedtünk, hogy nagyon kár lenne e csinos fiúért, ha felöltené a tógát. A két testvér nem volt minden segédeszköz nélkül. Sőt ha vagyonukat a miénkkel hasonlí­tottuk össze, gazdagoknak találtuk: volt nekik Yvon nagybátyjuk. Y­v­o­n nagybátya, hajdani parti hajóskapitány, később fölszerelő az árokhalászatra, több hajót, számtalan hálót, egy kis fekvő birtokot és csinos házat birt az avray-i kikötőben.

Next